beszámoló [koncert] 2014. március 28. péntek 06:24
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloGamma Ray, Rhapsody Of Fire 2014. március 25, Club 202
Szemmel látható ördögi körben futkároznak manapság a metal zenekarok. A lemezeladások gyakorlatilag megszűntek, ezért folyamatos koncertezésre, turnézásra vannak kényszerülve az önfenntartás végett. A sűrű fellépések miatt viszont valamennyire el is múlt a „kuriózumszáma” az eseményeknek, mostanra már gyakorlatilag minden kedvencet belátható időn belül megtekinthetünk itthon is, olykor többször is, kevés kihagyással. Ritkán kell külön utat tenni a korábban gyakran emlegetett Bécsbe vagy máshova. Arról nem is beszélve, hogy a lustábbak ma már egy-egy élő fellépés erejéig sem hajlandók felemelni a seggüket, elég Youtube-on megnézni egy koncertfelvételt. Hogy mi lesz ennek a vége a zeneipar és különösen a zenészek szemszögéből nézve, arról tanulmányokat lehetne írni, és írnak is.
A megújulásra és nagy rácsodálkozásokra leginkább érzéketlen heavy metal műfajra hatványozottan igaz ez a vergődés és az újdonság varázsának megkopása. Kevés olyan banda maradt a színtéren, akik igazán figyelemfelkeltő, definitív alkotásokat képesek még ma is leszállítani és nem álltak be egyfajta megbízható „tömegtermelésre”. A német Gamma Ray mindig is a heavy metal színtér elismert szereplőjének számított, ráadásul ők a minőséget is mindig meg tudták tartani egységesen magas színvonalon, viszont náluk is megfigyelhető az egy sablonra való beállás. Az olasz Rhapsody Of Fire kalandosabb múltra tekint vissza, őket a maguk nemében (ahogy Kai Hansen-t is előéletében) stílusalapítóként lehet tisztelni, de ők ugyancsak letették már azokat a lemezeket az asztalra, amelyek után már nem nagyon tudnak újdonságot mondani.
A fenti borúlátó mondatokkal még az is párhuzamban áll, hogy 5-10 éve egy ilyen felhozatal valószínűleg a Pecsa színpadára kívánkozott volna (mint ahogy tavaly a Gamma Ray maga is ott állt, a Helloween-nel karöltve), mostanra viszont a Club 202 kapacitására szorult vissza ez a két legendás banda. Ám némi reménysugárként azt is meg kell említeni, hogy a fehérvári úti klubot viszont elég korrekt módon megtöltötték az érdeklődők, szóval a látogatottság azért összességében nem szenvedett csorbát ma este.
A huszadrangú előzenekarok miatt rendszeresen panaszkodókat most valószínűleg felüdülésként érte, hogy rögtön a Rhapsody Of Fire-re mozdulhattak rá. Bár ilyenkor azért mégis kijön, hogy nem véletlen az a fél-egy órás előzenekari felvezetés, kell egy kis idő a publikumnak a ráhangolódásra, pár sör általi hangulatba kerülésre. Ráadásul a Rhapsody Of Fire meglehetősen erőtlen megszólalással indított, a gitár valahol oldalt sercegett, a gitárszólóknál teljesen kiürült a hangkép, hiányzott az átütő erő. 2-3 szám után viszont már rendbe rakták a hangzást a hangmérnökök, sikerült arányosra keverni a gitár, a szinti, a kórusok közötti kapcsolatot, innentől már jobban megdörrentek a nóták, ami a közönségre is hatással volt.
A jelenlévők beizzításának még áldozatul esett a nyitó Rising From Tragic Flames dal a tavalyi lemezről, másodikként a debütalbumról érkezett a Land Of Immortals, a The March Of The Swordmaster pedig már igazán nagyot szólt, a közönség is egyre lelkesebben reagált. Naná, hiszen pontosan látható volt a mai estén, hogy az ezredforduló környéki Rhapsody nóták találtak meg leginkább az utat a rajongók szívéhez, hosszúságuk és epikusságuk ellenére az első sorokban folyamatos volt a csápolás, éneklés, hajlóbálás. A néhány elhangzott újabb nóta viszont különösképpen nem váltott ki eksztázist a jelenlévőkből.
Az Unholy Warcry ugyancsak a régebbi rajongóknak kedvezett, majd jött az új lemezről a Dark Wings Of Steel. A banda első olasz nyelvű nótájaként felkonferált Lamento Eroico viszont az este egyik csúcspontját hozta, a dallamos olasz nyelven előadott kellemes ballada hatalmas hangulatot teremtett. Hátra volt még az egyik legismertebb Rhapsody dalnak számító Holy Thunderforce, a Dawn Of Victory lemez címadó nótája, a Reign Of Terror 2010-ből és zárásként az Emerald Sword a második nagylemezről.
Az élő fellépések működőképessége és a Rhapsody zenei világa elég érdekes viszonyban vannak egymással. A szerzemények ritkán maradnak 4-6 perc alatt, az epikus, szimfonikus, kórusokkal és szóló-hegyekkel teletűzdelt nagyszabású dalok nehezen állnak párba a hangulatot tetőfokra járató dinamikával – ám az ököllengetős, énekelhető, heroikus hangulatú refrének és kórusok, valamint a sűrű power metalos gyors témák mégis a helyére billentik az egyensúlyt. Számomra valamennyire mégis átesnek a túlzottan pátoszos kategóriába, talán emiatt is nem tudtam soha igazán közel érezni magamhoz a zenéjüket – érdemeik és életművük maximális elismerése mellett.
A zenekar kiállásától és a közönség aktivitásától is sok függ, mennyire lesz sikeres és emlékezetes egy Rhapsody Of Fire koncert. Emiatt hallhattunk már jobb és rosszabb élő fellépésekről. Ez a mostani jól sikerült, a közönség egyértelműen vette a lapot, és nem hagyott alább a lelkesedéssel. A zenekarból Fabio Lione vitte el a vállán a bulit, egyrészt az első másodperctől kezdve tökéletesen énekelt, minden hang maximálisan a helyén volt (mondjuk a kórusoknál nem gyengén rásegítést is kapott a hangjára, a playback határait súrolva, ami azért meglehetősen illúzióromboló volt), másrészt – a maga kissé csetlő-botló, akcentusos módján – igyekezett a közönséggel is tartani a kapcsolatot. Ő és a csúnyán kopaszodó Alex Staropoli billentyűs élték át legjobban a bulit, a csapattársak eleinte abszolút érzelemmentesen, a bérzenész fogalmát maximálisan megjelenítve játszottak, de később már ők is egyre jobban beleélték magukat. Azért a kétgitáros felállás és Luca Turilli enyhén szólva hiányzik innen... Mindenesetre a Rhapsody Of Fire elnyerte a közönség tetszését, de ez kifejezetten a régi nótáiknak volt köszönhető.
Hasonló igaz a Gamma Ray-re is, ők a ´90-es és 2000-es években tették le az alapműveket, az újabb dalcsokrok a korrekt biccentések mellett már nem okoznak akkora eksztázis élményt, még a rajongóknak sem. Élőben persze mindig jó hangulatú egy Gamma Ray koncert, kár lenne kihagyni egy heavy metal rajongónak. Ez a mai buli kissé fura volt olyan tekintetben, hogy már az Empire Of The Undead lemezbemutatójának számított, maga a korong viszont még sehol... Pár nap múlva fog csak megjelenni, még a „download records” se adta ki, tehát a rajongóknak még esélyük se volt megismerkedni, ráhangolódni az új dalokra. Ezzel nincs is gond, ha kuriózumként 1, maximum 2 új számot felvillantanak a friss termésből, ezt még exkluzivitásnak is lehet tekinteni, de ilyen állapotban szerintem rossz döntés volt, hogy a koncert közel felét az ismeretlen új számok tették ki.
Persze ha cinikusan akarnék fogalmazni, mondhatnám, hogy nem számít, hiszen nem ütnek el a jól megszokott Gamma Ray panelektől, de azért a jól ismert és bejáratott Rebellion In Dreamland, Land Of The Free vagy Send Me A Sign gyökeresen más reakciókat váltottak ki a közönségből.
A koncertkezdéshez ideális újságírói szófordulatként elsütendő „színpadra robbanáshoz” egyáltalán nem volt célszerű az Avalon című vadiúj nóta, a kissé komótosabb felvezetés után csak a végére váltott harapósabbra a dal, ráadásul a közönségnek sem volt semmi kapaszkodópontja az ismeretlen új szerzemény kapcsán. Ugyanez fennállt a másodikként elhangzó Hellbent esetében is, szerintem hiba volt ilyen dalokkal kezdeni a bulit, amikor csak néznek az érdeklődők, mint hal a szatyorban. Persze ez azért túlzás, hiszen elég kiszámíthatók még így is a Gamma Ray szerzemények, szóval nem volt nehéz ráérezni a hangulatra, de azért mégis más egy azonnal énekelhető nótával nyitni.
Végre aztán ismertebb vizekre eveztünk, az első Gamma Ray nagylemezről a remekbeszabott Heaven Can Wait hangzott el, máris felvették a fonalat a rajongók. Az Insanity And Genius albumról származó Tribute To The Past szám ugyancsak nagyot szólt, mint ahogy a Razorblade Sigh című nóta is. Majd ismét két új dallal kedveskedtek nekünk Gammáék, a Time For Deliverance és a Pale Rider egyaránt az Empire Of The Undead felvezetésére szolgált. Nagy meglepetéseket nem kell várni az új albumtól, az elhangzott dalok alapján korrekt Gamma Ray dalcsokorra lehet számít.
A zenekar kiállásával sosem volt probléma, egyedül Kai Hansen festett nagyon furán. Szerencsétlennek úgy tűnik, nem csak a stúdiója, de a ruhásszekrénye is leégett, így jobb híján az asszony gardróbjából cibálta elő, ami a keze ügyébe akadt. Legalábbis erre a párducmintás szerelésre és cicanaci-szerűségre nem lehet más mentség... A kissé elhízott Kai persze a szokásos vidámsággal pengetett és humorizált, a gitárjátékában és a szólóiban nem volt hiba, viszont az énektémákat nagyon energiatakarékosra vette, feltűnően csalt el néhány dallamot.
Az ősrégi harcostársak, Henjo Richter és Dirk Schlächter magabiztosan játszottak, utóbbinak eleinte akadt némi hangszerproblémája, de aztán egy rövidke basszus-szólóval sikerült „kárpótolnia” magát. A 2012 óta tag Michael Ehré dobosnak is jutott némi szólólehetőség, ami természetesen totálisan felesleges és semmitmondó volt, bár a kis bejátszott zenére való püfölés jópofa ötlet volt.
A show második felében is arányosan válogattak az újabb és a régi dalok közül, a Blood Religion például a 2005-ös Majestic lemezt képviselte, a Master Of Confusion pedig a friss alkotást, noha ezt a számot már az azonos című EP-ről ismerhettük. Akárcsak a soron következő Empire Of The Undead-et. Azért a Gamma Ray nem találja fel a spanyolviaszt, sok összecsengést lehet találni, saját számok között is, máshol a Judas Priest – Hell Bent For Leather témája sejlik fel, az új album címadó dalára meg simán rá lehetne énekelni a Metallicától, hogy „no life till leather / we´re gonna kick some ass tonight”, haha!
A koncert vége felé előkerültek a kimaradhatatlan, definitív Gamma Ray nóták, mint a Rebellion In Dreamland, Land Of The Free, Man On A Mission. Érthetően ebben a szakaszban volt a leglelkesebb és legaktívabb a közönség. Zárásként kaptunk még egy kis bárgyú metal-dicsőítést To The Metal címmel, majd pedig a klasszikusnak számító Send Me A Sign zárta a koncertet.
Helloween-es múltidézésre (meglepetésre) nem került sor, de mindez jól példázza, hogy van miből válogatnia a Gamma Ray-nek, Kai Hansen nem feltétlenül szorul rá ezekre a vele unos-untalan összefüggésbe hozott számokra. És igaza van, hiszen a Gamma Ray dalok abszolút megálltak a saját lábukon a mai este, érzésem szerint csak a még meg sem jelent lemez túlzott középpontba állítása volt hibás döntés Hansen-éktől.
06:24
