beszámoló [koncert] 2014. február 13. csütörtök 08:38
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloIced Earth, Warbringer, Elm Street 2014. február 5, Club 202
Nem mindig könnyű megtippelni manapság egy koncert látogatottságát. Olyan szinten hegyekben állnak manapság a jobbnál jobb bulik (erről a mostani februárról meg nem is beszélve), és bizony a rajongók pénztárcája sem végtelen kapacitású, így gyakran megválogatja az ember, melyik esemény fér bele a büdzsébe, illetve melyik jelent komolyabb vonzerőt. Az amerikai Iced Earth 5-10 éve biztosan a „kihagyhatatlan” kategóriát pályázta volna meg, azóta viszont több alkalommal is felléptek már nálunk, továbbá a legutóbbi néhány sorlemezt meglehetősen váltakozó módon fogadták a rajongók, így tényleg nem tudtam volna megtippelni, mire számíthatunk ma este. Volt egy olyan megérzésem, hogy talán szellősebb lesz a jelenlét az egykori Wigwamban, de nagy örömömre nem vált be a számításom. Egészen korrekt létszám jött össze végül a Fehérvári úti klubban, a főzenekarra pedig már alaposan feltöltődtek a sorok.
Addig még hátra volt az ausztrál Elm Street koncertje, akik amolyan jellegzetes heavy metalt játszottak, sok érdemlegeset nem lehet elmondani róluk. Annál inkább a Warbringer-ről, akiket egy kicsit kakukktojásnak éreztem eleinte az Iced Earth előtt, mert bár a főzenekar a power metalnak a karcosabb, harapósabb, thrash-esebb ágát műveli (pláne a kezdeti időkben), de a Warbringer azért egy pőrébb, old school stílusú thrash banda. Nem voltam biztos benne, hogy az Iced Earth törzsközönsége befogadhatónak fogja találni őket. Az aggodalom viszont alaptalannak bizonyult, mert egész sokan végignézték az ifjú amerikaiak koncertjét, és az első sorokban bizony a zúzás és a hajlóbálás is gyakorinak számított.
A sikerben talán az is szerepet játszott, hogy a banda leginkább az utóbbi lemezek némileg kifinomultabb, a bay area melodikusabb és izgalmasabb témáit idéző nótáit helyezte előtérbe, a zsigeribb, old school-osabb hangzású szerzeményeik helyett. Ez nyerő stratégiának bizonyult. John Kevill-ék persze így sem fukarkodtak a sok tuka-tukával és a horzsolós, hajdobálós thrash riffekkel, illetve magától az énekestől még csak a dallam-foszlányok is olyan ritkák, mint a fehér Zorró, de azért elröppent néhány ügyes gitárszóló és pár fogós, melodikus riff. A Scars Remain, Iron City, Severed Reality, Living Weapon, The Turning Of The Gears, Total War, Living In A Whirlwind, Hunter-Seeker, Towers Of The Serpent dalok között biztosan minden jelenlévő talált olyanokat, amelyek megfeleltek az ízlésének.
Kevill dühöngő őrült módjára csörtetett a színpadon, eszelős tekintete már egyfajta védjegynek tekinthető, ezt már a 2010-es Kék Yukas fellépésükön is megszokhattuk. A tagságban viszont sok ismerős arcot nem láthattunk a legutóbbi találkozás óta, hiszen Kevill-en kívül gyakorlatilag mindenki lecserélődött. Néhányan így is csak kisegítők voltak a turnén, például a nagy jókedvvel doboló, nagyszakállú Blake Anderson, vagy Balmore Lemus gitáros, akinél indiaibb fizimiskát keresve se lehetne találni. De mindegyikőjük nagy átéléssel játszott, dicséretet érdemelnek. A pálcika testalkatú Ben Mottsman volt csak érdekes jelenség a nálánál majdnem kétszer akkora basszusgitáron, haha! De ami a lényeg, a jelenlévők döntő többsége érdeklődve fogadta a Warbringer előadását, és ha nem is lett új kedvence az Iced Earth rajongóknak, néhányaknak egész biztosan szöget ütött a fejébe ez a buli, a banda munkásságának utánajárása céljából.
Pontosan ugyanitt mutatkozott be 2011-ben az Iced Earth élén Stu Block a magyar közönség számára, így volt viszonyítási alap a mai koncerttel. Az akkori buli igen emlékezetes volt, de azt is hozzá kell tenni, hogy borzasztóan szólt, így legalább ilyen téren mindenképpen előrelépést vártunk a 2014-es fellépéstől. Szerencsére a csorbát kiküszöbölték, a koncert a legelejétől kezdve kristálytiszta megszólalással volt hallható, minden hangszer gyönyörűen szólt, ilyen téren máris telitalálatnak bizonyult az este.
A másik kérdés, ami esetleg felmerülhetett, hogy a legújabb Plagues Of Babylon albumot korrekt ám nem kiemelkedő alkotásnak látta az „írástudók” és a rajongók nagyobb része is, még a legutóbbi Stu Block-os albumról is több fogós pillanat maradt meg. Vajon mennyire fognak a koncerten dominálni az új számok, nem túl bátor vállalkozás-e lemezen nem annyira átütő nótákat élőben szerepeltetni? Nos, jó pár tétel előkerült végül a Plagues Of Babylon-ról, és bizony azt kell mondjam, egyáltalán nem akasztották meg a koncert ívét vagy bizonyultak unalmasnak élőben, nagyon is megtalálta a helyét mindegyik ma elhangzott dal.
A kezdésként megszólaló Plagues Of Babylon bevezetése ugyanolyan hosszadalmas volt, mint a lemezen, itt viszont bevonulásnak jól jött ki a lépés, a hangulat felcsigázásaként. Az előbandához hasonlóan, az Iced Earth soraiban is üdvözölhettünk pár új tagot, például dobosként a Slayer-t is megjárt Jon Dette-t, illetve basszusgitároson az elődjéhez hasonlóan jó kiállású, metalos csajok álma típusú Luke Appleton-t. A kissé talán túl hosszú dalt se az albumon, se élőben nem tartom továbbra sem elsőrangú nyitánynak, de legalább a közönség fel tudta venni a fonalat. Folytatásként a Democide szólt, szintén az új lemezről, ami ugyancsak egy elnyújtottabb szerzemény, viszont pörgősebb a megelőző számnál. Az igazi ováció viszont a Dark Saga nótára érkezett, innentől kezdett igazán felpörögni a buli.
A Stu Block debütálásának számító Dystopia albumról a remek refrénnel ellátott V című nótát hallhattuk. Ezen a fellépésen nem ragozták túl ezt a lemezt, pedig még több 2011-es szerzemény is simán helyet találhatott volna magának a mai programban. Mindez persze nem a program kritikája, inkább az adott lemez dalcsokrának méltatása! A mai este a Plagues Of Babylon volt inkább fókuszban, de hasonlóan hangsúlyosak voltak a Barlow korszak, különösen a Dark Saga és a Something Wicked albumok emlékezetes pillanatai is.
Következett egy melankolikusabb tétel, az If I Could See You, aminek a refrénjére különösen jól rá lehetett hangolódni, majd meglepetésre előkerült az ugyancsak magával ragadó The Hunter a Dark Saga-ról, amit a közönség üdvrivalgással fogadott. Stu elsőrangúan énekelt, mind a magába fordulósabb, melodikusabb tételek, mind az olyan gyorsabb, sikoltósabb dalok esetében, mint a soron következő Disciples Of The Lie. Jon Dette jó választás volt a dobok mögé, mert határozottan és hihetetlenül feszesen adta az alapokat a másik Jon szikár, ezer közül felismerhető riffelése alá. Precíziós gépezetként működött a deszkákon az Iced Earth.
Ismét jött egy frissebb tétel, az Among The Living Dead azért volt érdekes, mert Hansi Kürsch(Blind Guardian, Demons & Wizards) is szerepel benne, akinek a hangját természetesen nem élőben hallhattuk. Azt hittem, ez valamelyest le fog vonni a nóta élvezhetőségéből és élőben előadott hitelességéből, de a banda olyan jól prezentálta a dalt, hogy egyáltalán nem volt hiányérzet.
A gyakran koncertnyitóként helyet kapó Burning Times mostanra jutott szerephez, az Iced Earth egyik legismertebb, legkedveltebb nótájára teljesen beindult a közönség. És hogy ez ne legyen elég a jóból, szimpatikus módon a The Glorious Burden lemez is előkerült, ráadásul nem is egy nyilvánvaló tétellel, hanem az ínyencségnek nyugodtan nevezhető Red Baron/Blue Max című dallal. Ripper egészen észveszejtő sikolyokat ad elő ebben a számban, de Stu Block-ot sem kellett félteni, megbízhatóan hozta élőben a sztratoszférában szárnyaló sikolyokat. Ennek a fickónak tényleg Barlow és Ripper hangszálai lehetnek valahogy egybeoperálva...
Jött egy közismertebb szám, az érzelmes power-ballada, a Blessed Are You a Something Wicked-ről, majd ismét a Dark Saga pillanatai következtek a tempós, kalapálós Vengeance Is Mine dallal. A közönség remekül vette a lapot a Cthulhu című számnál is, még ha nem is említhető egy lapon a legjobb Iced Earth művekkel a Plagues Of Babylon album, a ma elhangzott nóták semmivel sem ütöttek kisebbet a már jól ismert slágereknél.
A keménykötésű, riffelős My Own Savior szintén a Something Wicked lemezt idézte meg, utána pedig a The End? című dallal fejeződött be a Plagues Of Babylon korong ismertetése. A nagyon hatásos refrén természetesen a közönségnél is betalált, azok a melódiahegyek és ikergitározások, amiket Jon Schaffer és Troy Seele előadtak, ugyancsak példaértékűek voltak.
Szintén egy érdekes választás volt az A Question Of Heaven című dal előkerülése, de hosszúsága ellenére mindvégig képes volt fenntartani a közönség figyelmét. A rajongókat ugyancsak dicséret illeti, mert semmilyen lankadás nem volt a koncert folyamán, a csápolás, éneklés, tombolás egy percre sem csillapodott, ráadásul egy viszonylag hosszúnak mondható játékidőt tekintetbe véve.
A Question Of Heaven dal találó alapanyag volt a záráshoz és a színpadról való levonuláshoz, de természetesen a ráadással még tartozott az Iced Earth. Nem is kellett túl sokat várni, jutalomként három különböző korszakuk alkotását idézték meg, a Stu Block-kal készült Dystopia, a mindenkori legnagyobb slágernek számító Watching Over Me és az első lemez thrash-es címadója, az Iced Earth hangzott még el.
Véleményem szerint maximálisan meggyőző programot adott elő az Iced Earth. Voltak egyértelmű slágernóták és titkos favoritok egyaránt, meggyőzően szerepeltek az új lemez tételei és a régi kedvencek közül is jó néhánynak lehetett örülni. Pár kihagyhatatlan(nak tűnő) dal távolmaradása azért mindenképpen szembetűnő volt, elég ha csak a Melancholy-t és az I Died For You-t említjük. Ettől függetlenül szerintem a rajongók így is teljes mértékben elégedettek lehettek.
Az egész banda példaértékűen zenélt. Stu Block-ot már sokszor méltattam, de persze a szigorú tekintetű, de rendkívül feszesen riffelő Jon Schaffer-t illeti a legnagyobb elismerés, hogy ezt az egész bandát összehozta és élteti a mai napig. Stu maga is hozzátette több dalnál, hogy hálával és elismeréssel adózik Jon-nak, hogy megírta ezeket a szerzeményeket. Troy Seele egy kicsit visszafogottabban, de egyáltalán nem magába fordulva játszotta a maga részét, gitárszólóinak dallamossága és játékossága szépen ellensúlyozta Schaffer szikárabb, thrash-esebb játékát. A ritmusszekció ugyancsak megérdemel minden dicséretet, Jon Dette dobmunkájának feszességét már említettem, de Luke Appleton basszer is nagy átéléssel lóbálta a haját a színpadon, valamint a vokálokba is számos alkalommal besegített. Remekül kiegészítették egymást a tagok, összeszokott gépezetként működtek, örülnék neki, ha hosszú távon is tartós maradna a felállás, ami Iced Earth-éknél azért lehet, hogy egy kicsit merész ábránd...
Tökéletes estét láthattunk a heavy metal zúzósabb fajtájából, az Elm Street felvezetése után a thrasher Warbringer mutatkozott be meggyőzően, az Iced Earth pedig egy fantasztikusan jó és ütős koncertet adott, biztos vagyok benne, hogy a rajongók még sokáig lelkendezni fognak egymásnak az élményeikről. Stu emlékezett a 3 évvel ezelőtti fellépésre, ugyanis még a Wigwam-ot is nevén nevezte, ráadásul ez a buli szerintem még annál is ütősebb volt.
Talán feltűnt, hogy több esetben szó volt róla, hogy volt valamilyen előzetes elképzelésem a mai buliról, de egyik sem vált be, és ráadásul mind pozitív irányban jelentett csalódást. Az Iced Earth tehát továbbra is a power metal stílus egyik legjobb, legelismertebb zenekara, akiknek a hazai rajongótábora is van olyan hűséges, hogy ha errefelé járnak, biztosan számítani lehessen egy hatásos létszámra, és persze maga a koncertélmény is garantált.
08:38
