szerző: MorelloDeath By Metal Festival vol. 1 2014. február 1, Dürer Kert
Általában a folk- és power metalos eseményeket szokták jellemzően egyfajta „minifesztivállá” duzzasztani, így egy este alatt számos ismert és kevéssé ismert formáció tud bemutatkozni a közönség előtt (kérdés persze, hogy maga a közönség mennyire fogadja be ezt a tömör dózist). Az említetteknél szűkebb kört megmozgató death metal stílusban nem igazán voltak jellemzők eddig az ilyen volumenű szervezések, ám a Hammer Concerts ebben is látott fantáziát, és úgy tűnik, bejött az ötletük. A Death By Metal fesztiválon igen tisztességes létszám összejött ma este a Dürer Kertben, ahol két színpad is ontotta délutántól hajnalig a „halálfémet”.
Ilyen dózis még egy könnyedebb metal műfaj esetében is megterhelő lehet, így ez a beszámoló nem is törekszik a teljességre, de persze az este fő húzónevei mindenképpen megkerülhetetlenek voltak. Este 6 óra felé a tatabányai Agregator már egész korrektnek mondható nézőszám előtt lépett a deszkákra. A melodikus death metalos (magukat death & roll-ként definiáló) brigád fájdalmas tagcserén ment keresztül Liviczki Roland basszer halála után, de most már újra teljes a felállás.
A buli elsősorban a legutóbbi teljes nagylemezről, az Emberségről szólt, hallhattuk a Romok Között, A Skorpió Útja, Mint Tűz És A Jég, Éjfél Felé dalokat, de a legfrissebb EP-ről származó Egy Nap A Világ is elhangzott, a korábbi időszakokból pedig a Krómszín Ég Alatt és a Gyökerek Nélkül. Az örökké vidám Tass most nem kezdett bő lére eresztett kusza kommentárok fejtegetésébe, hanem próbálták az idejüket minél jobban kihasználni. A közönség vette a lapot, a jelenlévők nem átallottak részt venni a fejrázásban és a közös éneklésben.
Csóra Miklós gitáros érkezésével és közreműködésével nagyon jól állnak nekik a dallamos vokálok, ezt a vonalat érdemes a jövőre nézve is tovább vinni. Egyébként az egész bandát dicséret illeti, nagyon odatették magukat.
Érkezett a Fleshgod Apocalypse Olaszországból, akiket manapság a death metal nagy felfedezettjeként, netán megváltójaként szoktak emlegetni. Nagyon komoly elismertséget vívott ki magának a talján brigád, bár a szimfonikus hatásokkal kevert extrém metal nem az ő találmányuk (lásd Cradle, Dimmu, Septicflesh, stb.), de valóban sikerült egy sajátos hangulatvilágot kialakítaniuk. Ennek megfelelően nagy volt a várakozás és persze az elvárás is a fellépésük irányában, engem viszont személy szerint nem ragadott magával a zenéjük.
Először is biztosan nem vált a koncertjük előnyére, hogy meglehetősen pocsék hangzást kaptak osztályrészül. Természetesen erről nem ők tehetnek, de a buli élvezhetőségéből sajnos sokat levont. A zajos, tömör, tompa megszólalásból nem igazán lehetett kihámozni azokat a finomságokat, amelyekről szól a zenéjük, a szimfonikus elemeket is inkább csak a koncert második felében lehetett jobban kivenni. A háttérben megbújó énekes hölgy hangjára is ugyanez volt igaz. A színpadi kiállás és a folyamatos zúzás példaértékű volt, de a hörgős ének mellett felbukkanó sikoltozás nálam kiverte a biztosítékot, és ha tetszik, ha nem, ezáltal nekem élvezhetetlen volt a Fleshgod koncertje.
Mielőtt félreértés lenne: egyáltalán nincs ellenemre a heavy metalos, akár sikoltozós énekstílus, sőt! Még ilyen extrém zenével kombinálva sem. Amit gitáros barátunk művelt, az egyszerűen csak rossz volt, baromi rossz! Ha még egy valódi heavy metal torokról lenne szó, elfogadnám a dolgot, de ez a fejhangú, egészen irritáló nyivákolás borzasztó módon lerombolta az egyébként profi módon felépített hangzásvilágot. Nagy kár, hogy ezt kell mondanom, de számomra ez nagyon lelombozó volt a koncertjüket tekintve. Ezt a tiszta énekes elképzelést még valahogy meg kellene oldaniuk a jövőben.
De csak hogy ne csak rosszat mondjak, az utolsóként elhangzott The Forsaking című dal kifejezetten találó volt. Egy kicsit kilógott a sorból a többi elhangzott szerzeményt tekintve, sokkal szimfonikusabb, melodikusabb irányt célzott meg, ez a dal egészen tetszett. A keményvonalas rajongók ettől függetlenül biztosan élvezték a koncertet, nagy élmény lehetett kedvencüket élőben látni. Az meg egy külön móka volt, hogy a Fleshgod Apocalypse a saját nevével ellátott bort és (jó taljánok módjára) tésztát is árusított, ezekből a merch pultnál vásárolhatott az, aki mindenképpen Vegan Black Metal Chef-et akar játszani.
A kisteremben aztán a Nadir vonzotta a közönséget, ők ebben a műfajban már olyan hírnévre tettek szert, hogy csurig telt a helyszín. Nem véletlenül, ugyanis Tauszik Viktoréktól ezúttal is remek előadást láthattunk. A banda könnyeden szemezgetett az újabb és korábbi lemezek terméseiből, a közönség pedig alaposan kivette a részét a tombolásból.
A Nadir világához mind a komótos death/doom stílus, mind a gyors thrash/hardcore-os zúzások közel állnak, így a mai estén elhangzott nóták is kellően változatosak voltak. Viktor az egyik legközvetlenebb hazai frontember, ezt értékelte is a közönség, öblös hangja pedig betöltötte az egész teret. A színpadi kiállásban sem volt hiba, különösen Czetvitz Norbert gitáros és a dobos srác élvezték látványosan a bulit. Még ha valakinek netán túl tömény, túl durva a Nadir zenei világa, a magával ragadó élő teljesítmény miatt akkor is érdemes megnézni őket.
A nagyteremben eközben a brazil Krisiun zúzott, és aki mindenféle sallang nélküli, hamisítatlan death metalt akart hallani, most megkaphatta nagy dózisban. Engem a death metal melodikusabb ága jobban megérint, így a magukfajta brutal vonalat nem nekem találták ki, de a banda előadására nem lehetett panasz. Nagy átéléssel és jókedvvel játszottak, a tagok fürtjei alól elő-előbukkantak a mosolyok, és persze a közönség biztatása is folyamatos volt, akik szintén jó visszacsatolásokat küldtek a zenekar felé. Tisztán, erőteljesen szóltak, szóval ilyen téren is rendben voltak. Igyekeztek több album nótáit is a repertoárba venni, de még egy Venom – Black Metal feldolgozással is kedveskedtek a jelenlévőknek.
Bár a Krisiun nem finomkodik a zenéjében, mégsem eszetlen zúzásról beszélhetünk az esetükben, hanem igen jól és emlékezetesen kidolgozott témák, tempók is felbukkannak náluk, ezért több kapaszkodópont van a muzsikájukban. Talán ez az, amiért komoly elismertséget vívtak ki maguknak a death metal színtéren belül, megerősítette ezt a hazai rajongók nagy száma a Dürer Kertben, és szerintem csalódást senkinek nem okoztak.
A kanadai Kataklysm elég komoly népszerűséget ért el nálunk. Köszönhető mindez a kiváló élő teljesítményüknek, ami miatt rendkívül emlékezetesek a fellépéseik. Bár sok régi rajongó felrója nekik, hogy a kezdeti brutál stílusuktól elindultak egyféle „amonamarth-osodás” irányába, mostanra pedig már hegyekben állnak a melodikus gitártémák, mindez szerintem nagyon is jól áll nekik. A Waiting For The End To Come című legfrissebb korongjukat viszont ezzel együtt sem tudtam annyira megszeretni, mint a 2002-es Shadows & Dust óta bármit. Most valahogy (pár kivételtől eltekintve) nem sikerült annyira karakteres, emlékezetes dalokat írniuk. A koncert ettől még kötelező persze, hiszen élőben ez a banda nem tud hibázni.
Kisebb változást jelentett a felállásban, hogy a hyperblast nagymester Max Duhamel alkoholproblémái miatt távozni kényszerült a kötelékből, helyette most Olivier Beaudoin játszik, az új lemezt is már vele rögzítették. A félmeztelen, kopasz, kigyúrt Beaudoin kissé kilóg fazonilag a csapatból, de megmondom őszintén, játéka nekem még jobban is tetszik Duhamel-énél. Az új fiú sokkal „lemez-hűbben” prezentálja a dobtémákat, a legendás gravity-blast-et pedig talán még Max-nél is gyorsabban tudja művelni. Fantasztikus tehetség, nem bánnám, ha hosszabb ideig segítené a Kataklysm tagságát.
A banda is érezhette, hogy az új korong nem vinné el a hátán teljes egészében a bulit, ezért csak pár tételt villantottak elő róla, a műsor gerincét a 2004 óta született nóták alkották. Kezdésként rögtön a Let Them Burn-nel és a Push The Venom-mal zúzták le a hallójáratokat, majd következett az óriási kedvenc Like Angels Weeping (The Dark). Ha nem is a lehető legtisztábban, de hihetetlenül erőteljesen és hangosan szólt a banda, a rajongóknak szinte lobogtatta a haját a színpadról sugárzó energia. A nézőtéren folyamatos volt a tombolás és a hajlóbálás, különösen a betonba döngölő riffek által.
A friss lemez a Like Animals-szal mutatkozott be, de aztán jött az általam nem koncertfavoritnak számító As I Slither, ami ma mégis nagyon betalált. A rajongókat nem kellett külön biztatni az ököllengetésre és az együtt ordításra, a hangulat mindvégig az egekben volt. A legmelodikusabb számok, az At The Edge Of The World és a Taking The World By Storm különösen jól szóltak, ezek jelentették talán a hangulati csúcspontot a koncerten. Maurizio remekül vezényelte a bulit, folyamatosan tartotta a kapcsolatot a közönséggel, a kissé megszakállasodott J-F Dagenais és Stéphane Barbe pedig hatalmas bólogatásokkal reagáltak a kőkemény riffekre. Az egész banda kiállása példaértékű volt, ahogy odaléptek a közönség elé, fel az emelvényekre, az egész egyszerűen tekintélyt parancsoló volt.
Ha már Oli Beaudoin-nak megadatott, hogy a Kataklysm kötelékében szerepelhessen, most egy kis magánszámmal is bemutatkozhatott a magyar közönségnek. Dobszólója elsősorban a technikásságára és a hihetetlen gyorsaságára hívta fel a figyelmet, a vastag hangorkánban szinte már nem lehetett követni elképesztő sebességű blastbeat-jét. És ha már a fénysebességű dobolásról volt szó, mi más is következhetett volna, mint a Serenity In Fire album majdhogynem folyamatos blastbeat-ből álló szerzeménye, a Blood On The Swans. Nem egy gyakori koncertnóta, de ma este ez is betalált.
A friss lemezt nyitó Fire szerintem nem egy kiemelkedő pont, most élőben sem ez a nóta volt a mindent vivő, a rákövetkező Blood In Heaven viszont már rendesen hasított, a melodikus részeket külön élvezték a rajongók. Maurizio Iacono ma valahogy nagyon tanítós kedvében volt, az általában nem túlzottan fecsegős frontember most rendesen kiosztotta a kormányokat és a kötélre való hatalmi- és pénzügyi elitet, nekik szólt a Kill The Elite című nóta az új lemezről. Elhangzott még a brutális Prevail, illetve a sorlemezen nem szereplő, csak DVD-n megjelenő Iron Will című szám is. Valahol mókás volt, hogy a ma nagyon is beszédes Maurizio hangsúlyozta, hogy a Kataklysm sosem változik, ők nem feküdnek le a zeneiparnak, trendeknek, ők járják a maguk útját. Azért megkérdezném a valamelyik kanadai gyogyóban hűsölő Sylvain Houde-t is, hogy ő vajon mennyire tud azonosulni a kezdeti időkhöz képest a Kataklysm mostani, befogadhatóbb, melodikusabb irányvonalával, haha!
Közeledett a buli vége, hátra volt még a Waiting For The End To Come lemez talán legeltaláltabb tétele, az Elevate, majd pedig hatalmas tombolás kezdődött a leginkább magasztalt nótára, az In Shadows And Dust-ra. Ekkor gondoltam végig, hogy az alapműként tekintett Shadows & Dust albumról igazából csak ez az egyetlen dalt adták elő. Meglepő, úgy tűnik a mai este inkább az újabb tételeké volt, ami a koncertprogram frissítése szempontjából viszont kifejezetten jól jött.
Már csak egy nóta volt búcsúzásnak, a nehézsúlyú Crippled & Broken, amire még utoljára jó nagyokat bólogathatott a közönség. Sajnos a turnén sokszor előkerülő, ultramelodikus The Road To Devastation-t a mai este nem játszották, ezt kifejezetten fájlaltam.
A Kataklysm ma is jött, látott és győzött, az ókori rómaiakat az Ex Deo nevű formációként magasztaló bandának szerintem nem is kell ennél nagyobb dicséret. Példás kiállás, remek dalok, fajsúlyos hangzás, aktív közönség. Ez mind hozzájárult a Kataklysm sikeréhez, egészen biztosan ők is jó emlékekkel fognak visszagondolni erre a mai estére.
16:54
