szerző: MorelloDalriada 10 éves jubileum 2014. január 18, Dürer Kert
10 éves az (Echo Of) Dalriada zenekar! A hazai körülményeket figyelembe véve szép karrier és nem mellesleg nagyon fontos megemlíteni, hogy azon ritka csapatok közé tartoznak, akik a kezdetektől a mai napig a legmagasabb szinten művelik a maguk által választott stílust, a 7 kiadott sorlemez mindegyike igazi mestermű, kivétel nélkül. Ez bármilyen zenekarnál nagy szó, a legnagyobbaknál is! Ezzel azt is mondom, hogy bár értelemszerűen vannak új elemek, továbblépési pontok az újabb és újabb albumokon, a kialakított koncepció és az azonnal megismerhető zenei világ már az első korong óta folyamatosan jelen van, maguk a nóták pedig olyan kiváló dalírási készségről tesznek tanúbizonyságot, hogy igazából bármilyen sorrendben megjelenhettek volna az eddigi lemezek, minden korban és időben megállná a helyét bármelyik.
Én magam a legelső lemez óta követem a Dalriada pályáját és számtalan emlék kötődik hozzájuk. A kisebb-nagyobb létszámos budapesti bulik (A38, megboldogult Ráday klub és E-klub, stb.) mellett emlékezetesek voltak számomra a „szokásos” évzáró koncertek a két ünnep között, hazai pályán, Sopronban. Ezek mindig egyfajta speciális hangulatot sugároztak, és akkori társaságommal gyakorlatilag mindegyik évben felkerekedtünk Budapestről, hogy részt vegyünk ezeken a jó hangulatú év végi eseményeken az ország másik felében. Személyes jellegű érdekesség, hogy talán már akkoriban is egy fedél alatt buliztunk későbbi kedvesemmel, aki soproni születésű...
A Dalriada zenekarnak ma már a nemzetközi ismertség küszöbére is sikerült eljutnia, így az eddigi szép karriert és remek albumokat figyelembe véve abszolút időszerű volt ez a 10 éves jubileumot ünneplő, a pályafutás egészét felölelő „életmű-koncert”, ráadásul DVD felvételen megörökítve az élő teljesítményt. Helyszín a budapesti Dürer Kert volt, amit azért több szempontból is kockázatosnak éreztem.
Egyrészt a banda tábora van már olyan mértékű, hogy egy nagyobb befogadóképességű helyet is sikerül egészségesen feltölteniük (Felvidékről, Erdélyből is érkeztek rajongók), másrészt a Düreres koncertek megszólalása is meglehetősen ingadozó. Láttam már ott kiválóan megdörrenő, szép tisztán szóló koncerteket, de kásás, gyér hangzást egyaránt. Bíztam benne, hogy mindkét szempontból megfelelőnek bizonyul majd a helyszín, de sajnos az öröm végül nem volt felhőtlen.
Szerencsére ezt az estét nem tömték tele különféle, figyelmet (hiába) megragadni próbáló előzenekarokkal, csak a Dalriada hűséges segítője, a Fajkusz Banda adott egy rövidke saját műsort. Ők viszont illettek ide, hiszen egyrészt manapság már olyanok a Dalriadának, mint Batman-nek Robin, másrészt ezt a pattogós, táncolós, vidám hangulatú népzenét a jelenlévők is örömmel fogadták. Aztán már csak az ünnepelt következett, izzították is a kamerákat.
A mai estét három blokkra osztotta a banda. Az első blokkban hangzott el a korai évek termése, a legkorábbi lemezek időszaka, köztük az ős-dalriadások programból már nagyrészt kikopott kedvenceivel. A második szakasz néhány saját szám letisztultabb, félig-meddig akusztikus, nyugisabb hangulatú átdolgozásáról szólt, a harmadik ütem pedig egy aktuális, mai Dalriada koncertprogram, az utolsó néhány album slágereivel. Ennél jobban nem is lehetett volna összeállítani a mai programot, valóban egy szó szoros értelemben vett életmű-koncertnek lehettünk a tanúi. Számomra (és biztos vagyok benne, hogy számos más rajongó számára is) a korai évek blokkja jelentette a leginkább várt szakaszt, az élőben már jó pár éve nem hallott nótákkal.
Ahogy arra számítani lehetett, a tömeg rendesen megtelítette a Dürer Kert nagytermét, egészen a bejárati ajtóig álltak az érdeklődők. Csak a helyszínen lehetett jegyet kapni, így számítani kellett jelentős sorban állásra 1. a bejáratnál, 2. a jegyvásárlásnál, 3. a ruhatárnál. Nem volt túl kellemes, de összességében aki rászámolt egy fél órát ezekre, az nem maradt le semmiről. A befogadóképesség még épp nem csordult túl, szóval ilyen téren végül is jól számítottak.
A megszólalás viszont tragikus volt, ahogy nekikezdett a banda a programjának. Valami zajos masszát lehetett csak hallani, amiből csak nagy sokára lehetett kideríteni, hogy ez a debütáló Fergeteg album első nótája, a Védj Meg Láng! A gitárok csak dübörögtek, a dob tompán szólt, Laura hangját lehetett csak nagyjából normálisan hallani, illetve Andris énekét.
Sajnos a helyzet a későbbiekben sem sokat javult, a régi számok blokkja (ami pedig az este legkülönlegesebb részét, egyszersmind talán a legnagyobb vonzerőt jelentette sokaknak) majdhogynem élvezhetetlen volt. Óriási fekete pont a technikusnak, mert a banda egyébként rendesen odatette magát, ők próbáltak mindent kihozni a körülményekből. Érdekes csavarral folytatásként az említett dal megelőző része, a második lemezen helyet kapott Védj Meg Láng - 1. rész következett, a gyors nótára azért beindult a pörgés a nézőtéren.
Néhány vendéget is meghirdetett a Dalriada erre a különleges estére, és valahogy már előzetesen is biztosra vettem, hogy az Agregator-os Tass a Galamb című dalban fog szerepelni. Sejtésem bevált, a mindig jókedvű Agregator frontember teljes beleéléssel zúzott a deszkákon, erőteljes hörgése pedig túlharsogott minden hangszert. A közönség természetesen az összes régi dalt ismerte, a nagy kedvencnek számító Galamb nótánál szinte futkosott az ember hátán a hideg a közös éneklések, kántálások fantasztikus hangulata miatt.
Ma már sajnos a Kikelet album is a mellőzött tételek közé került a koncertprogramban, pedig óriási nóták sorakoznak ezen is. Ez a blokk szerencsére a múltidézésről szólt, így jöhetett az élőben talán még sosem játszott Búcsúzó (ahol a Tűzmadárból ismert Schrott Péter szerepelt volna, de sajnos betegség miatt távol kellett maradjon). A Kikelet albumot még a pörgős Tűzhozó képviselte, majd egy újabb ősrégi kedvenc, a rajongók által állandóan követelt, és most végre ismét terítékre kerülő Népdal következett, de helyet kapott az egyértelmű slágernek tekinthető, az utóbbi években mégis mellőzött Téli Ének is. Nagy öröm volt az ősidők óta hanyagolt Vérző Ima napirendre kerülése, itt Andris vitte a prímet, az ő erőteljes hangját még a kaotikus hangzásban is tisztán lehetett hallani.
Ennek a szakasznak a zárásaként következett az a dalcsokor, amely miatt igazán megismerték a legtöbben anno az Echo Of Dalriada nevét: A Walesi Bárdok leginkább koncertre való, első két tétele. A hangzás továbbra sem szólt teljesen tisztán, Tadeusz jellegzetes hörgéseit az egész este alatt egyáltalán nem lehetett kihallani, mellesleg a rengeteg finomságot és színezést rejtő dobjátéka ugyancsak jórészt a hangzás áldozata lett. Nagy csalódás volt ez a rajongóknak, hiszen biztos vagyok benne, hogy sokan elsősorban ezek a dalok miatt jöttek, és ilyen megszólalással az élmény sajnos nem lehetett teljes, akármennyire is törte magát a banda a színpadon.
Feltűnő volt egyébként, hogy bár az újabb keltezésű daloknál magabiztosabb teljesítményt nyújtó Laura itt a korai évek blokkjában ismét nem mindenhol állt a helyzet magaslatán, ami miatt régebben rendszeres kritika érte a zenekart. Talán arról van szó, hogy mostanra már jobban ráéreztek, hogy az ő hangjára írják az énektémákat, eleinte nem mindig sikerült élőben visszaadni azt, amit elképzeltek. Lehetséges, hogy többek közt ezért hiányoznak a korai dalok a jelenkor fellépéseiről. Andrist viszont nagy dicséret illeti, mert ő az egész este folyamán rendkívül tisztán és magabiztosan énekelt, még a legmagasabb tartományokban is.
Itt egy kis szünet következett, ami egyrészről hasznos és logikus ötlet volt, a különféle folyó-ügyek (be- és kifelé egyaránt, azaz: sör és mosdó) és egy kis pihenés szempontjából, másfelől viszont kicsit meg is törte a buli lendületét, a folytatásra lassabban szállingóztak vissza az emberek, sőt a hangzás felett érzett csalódás miatt páran talán haza is indultak.
Kár lett volna pedig kihagyni a második blokkot, ahol nem a zúzásé volt a főszerep, hanem a terítékre kerülő daloknak egy kicsit finomított, népies-akusztikus formában előadott átdolgozásait hallhattuk a Dalriada zenészeinek és az ismét színpadra kerülő Fajkusz Banda tagjainak közreműködésében. Így hangzott el a Szabad Madár (szintén ősrégi, koncerten ritkán játszott nóta), a Hej, Virágom (élőben ugyancsak ritkán előkerülő szerzemény), és végigélvezhettük az Arany-albumról származó Ágnes Asszony mindkét tételét. Utóbbinak nagyon jót tett ez a könnyedebb hangulatú, szellősebb hangszerelésű blokk, kellemesen beilleszkedett a programba, pedig ez az egyébként jól megírt dal véleményem szerint alapesetben nem igazán koncertre való.
A zenekar egyik legpörgősebb és a rajongók által egyik legjobban szeretett slágerének, a Zách Klárának is egy egy letisztultabb, félig-meddig akusztikus verzióját hallhattuk. Ennél viszont szerintem nem lett pozitívabb az összkép az eredetihez képest. Korábban is hallottam már ezt az átdolgozást tőlük, akkor nagyon nem jött be, most ebben a blokkban kicsit jobban feküdt, de továbbra is tartom, hogy pont ennek a pörgős dalnak a méregfogát húzták ki ezzel a könnyedebb átdolgozással, a nóta egyik leginkább epic részének tartott hörgős-darálós rész „elcsalása” pedig külön háborgásra ad okot. Mindegy, a különlegesség élménye azért megvolt ebben a blokkban. És tegyük hozzá, ebben a szellősebb hangszerelésben végre élvezhetőbb, tisztább hangzást sikerült kialakítani, így talán kicsit megnyugodhattak a rajongók.
Újabb szünet, ami ismét fellazította kissé a sorokat, de a maratoni hosszúságú buli természetesen folytatódott. Ismét felbőgtek a torzítók, Fajkuszék újra a színpadon, jelen van már a legújabb tagként funkcionáló Csete Ádám is furulyán/kecskedudán/egyéb hangszereken, ezúttal pedig az utolsó néhány album legjobb szerzeményeit tárták elénk. Nyitotta mindezt a röviden Saltarello-nak, hosszabban Hunyadi És Kapisztrán Nándorfehérvári Diadaláról elnevezett dal, amely véleményem szerint az új album legfogósabb tétele. Itt már belefért minden a Szelektől a Napisten Haváig terjedő időszakot felölelve, így hallhattuk a Napom Fényes Napom, Bor Vitéz, Ígéret, Kinizsi Mulatsága, Nap És A Szél Háza nótákat. A torzított gitárok még mindig nem szóltak igazán jól, de az első blokkhoz képest azért élvezhetőbb volt az összkép. A rajongók persze nem fanyalogtak, hanem kiélvezték a bulit, a nagy éneklésekben, headbang-elésekben, ugrálásokban mindenki részt vett.
Voltak még vendégek, színpadra lépett hazánk egyik jellegzetes fazonú gitárhirója, a Stonedirt-ből és Wall Of Sleep-ből ismert Kemencei Balázs. Az Égi Madár című dalban ő és a zenekar egykori hangmérnöke, barátja szerepelt a gitároknál, Andris és Matyi így némi szusszanáshoz jutottak. És ha már Kemencei Balázs a színpadon volt, következett az ő groove-os világához nagyon is passzoló dal, a Hírhozó a legutóbbi lemezről. Jót tett ez a kooperáció, Balázs még egy kis szólózásra is elragadtatta magát.
A sorok visszarendeződése után ismét egy tisztelgés nagy költőnk, Arany János felé a Szent László első részével, nagy bánatomra az ugyancsak kiváló második rész ezúttal nem kapott helyet. Hallhattuk viszont a Szelek album ma esti búcsújaként számító Hazatérést, ami szintén nagy éneklést és tombolást eredményezett.
Eljátszásra került a mókás hangulatú Borivók Éneke és a Leszek A Hold, itt Kun Anita (Ideas) érkezett, aki az európai turnén segítette ki a zenekart. Még ha nem is őrá írták ezt a nótát, rögtön szembetűnő volt, hogy Anita mennyire képzett hang, és orgánuma egyáltalán nem volt stílusidegen ebben a közegben. Megnyerő személyisége ugyancsak kiváltotta a rajongók szimpátiáját.
Már csak a lezárás volt hátra, az elmaradhatatlan Szondi Két Apródja első részét játszották el (mit nem adnék, ha egyszer a kettes is színpadra kerülne...), és Ádám főszereplésével A Dudás is előkerült, ami ugyancsak a közönség nagy kedvencének számított, alaposan forrongott a nézőtér. Végezetül ismét Anita közreműködésével az immár nemzetközi Dalriada sláger címkéjét viselő Hajdútánccal zárult a buli. Laura az újabb nótáknál már magabiztosabb formát mutatott, ha kellett, táncra is perdült a színpadon, néhány tétel esetében pedig a károgás/hörgés/visítás az ő szájából nem mindennapi teljesítménynek bizonyult.
Minden bizonnyal ez volt az (Echo Of) Dalriada történetének legnagyobb szabású, maratoni bulija, nem kis fába vágta a fejszéjét a csapat. A koncertprogram összeállítása, a különféle hangulatú blokkok szerinti felosztás főnyeremény volt, az élő teljesítmény ugyancsak megérdemli a dicséretet, a hangzás viszont sajnos nagyon a zenekar ellen dolgozott ezen a különleges estén. Ha erről tényleg DVD felvételt akarnak kiadni, gyakorlatilag vehetik fel újra az összes hangszert, nem irigylem a csapatot...
Különleges és véleményem szerint nagyon fontos színfoltja a Dalriada zenekar a hazai (és nemzetközi) metal életnek, mert ezt a fajta zenét, a power metal és a magyar népzenék ilyen jellegű kombinációját senki más nem játssza rajtuk kívül, határainkon kívüli bandától mindez nem is lehetne hiteles. Valamint azt is hozzá kell tenni, hogy akár felvállalja a Dalriada, akár nem (márpedig igenis felvállalja), tulajdonképpen egyfajta missziót teljesítenek. Mind a hazai fiatalsághoz, mind a külföldi érdeklődőkhöz eljuttatják a magyar népzene világát, jellegzetes motívumait, dallamait, témáit, Arany János költőfejedelmünk életművét is fókuszba helyezve, mégpedig olyan csatornán keresztül, amire fogékony ez a korosztály. Hiszen gondoljunk csak bele: vajon miattuk vagy a szigorú tekintetű irodalom tanárnő miatt zengte egy tömött nagyteremnyi fiatal a Walesi Bárdok, Szondi Két Apródja, stb. minden egyes sorát kívülről...!?
Szép ünnep volt ez a Dalriada zenekar és a rajongók számára egyaránt, részemről kívánok a bandának még sokszor ennyi évet, és bízom benne, hogy szép sorjában lassanként az Álom hava lemezig is eljutunk.
18:43
