Elképesztően erős koncertbanda a san franciscoi bay area-ból származó Death Angel, erről itthon is számos alkalommal megbizonyosodhattunk. A banda gyengének, de akár közepesnek minősülő albumot soha nem adott ki a története folyamán, csakis a jellegzetesen agyas, zúzósan melodikus bay area thrash metal magasfoka hozható összefüggésbe a nevükkel. A 2004-es visszatérő albumuk után is megáll a lábán ez a megállapítás, sőt mi több, a friss és ropogós The Dream Calls For Blood korongot talán nem túlzás az újjáalakulás óta született legerősebb alkotásnak nevezni. Nem múlt el nyomtalanul a debütáló The Ultra-Violence lemez megjelenésének 25. évfordulóját megünneplő körút, az új szerzeményeken is felfedezhető ennek hatása.
Sajnos a lemezbemutató turné ezúttal elkerülte Magyarországot, ám Bécs nem volt messze ahhoz, hogy az ugyancsak nagy kedvencnek számító német Dew-Scented társaságában ismét elcsípjük az eredetileg filippínó zenészeket tömörítő Death Angelt. Mára a tagság némileg megváltozott, de az erőteljes élő produkciójuk egy fikarcnyit sem fakult.
Több koncerthelyszínt ismerek már Bécsben, de a Szene nevű klubhoz még nem volt szerencsém. Kisebb, de korrekt klubról van szó, feltűnő jellegzetesség a színpad irányába némileg lejtő nézőtér, ami által a hátrébb álló, alacsonyabb nézőknek sem kell annyira nyújtózkodni. Szerintem briliáns ötlet. A turnén a Death Angel és a Dew-Scented előtt két olasz előbanda melegített, az Extrema és az Adimiron. Utóbbi már éppen a színpadon játszott a megérkezésemkor, ám túl sok minden nem maradt meg a tömény zúzásukból. A tagok példaértékű lelkesedéssel bólogattak a színpadon, az énekes pedig hörgés/üvöltéssel és itt-ott (nem valami meggyőző) dallamos énekkel tolmácsolta a mondanivalót. Emlékezetes témák, melódiák hiányában csak egy masszív riffszőnyeget lehetett hallani a zenéjükből, a kicsit túlhangosított dob is ráerősített erre. Bár néhány fej bólogatásnak indult a nézőtéren, a csekély számú érdeklődőt nem sikerült maguk mellé állítaniuk.
Hasonló eredménnyel zárult az Extrema koncertje is. Nem lettek sokkal többen a színpad előtt, de az érdeklődve figyelésnél nagyobb hatást nem sikerült kiváltania a zenekarnak. Dicséretükre legyen szólva, az ő beleélésük és színpadi zúzásuk is maximális volt, zenéjük pedig a Cowboys korabeli, groove-os, de mégis erőteljesen thrash-es Pantera-ra emlékeztetett. Ezt alátámasztandó, az énekes fizimiskája és színpadi mozgáskultúrája is szinte egy az egyben a fiatal Phil Anselmo-t idézték. Persze karizma dolgában nem vehette fel a versenyt a nagy öreggel, hiszen valószínűleg Phil egyetlen intésére forrongó masszává változott volna a nézőtér, míg az Extrema frontembere hiába próbálta wall of death-re biztatni a maroknyi megjelentet, már az elején borítékolni lehetett, hogy kínos égés lesz a próbálkozásból – így is történt.
Sajnos az ilyen semmitmondó előzenekarok miatt egyre inkább csak a fő fellépőkre kezdenek megérkezni a látogatók, így maguknak a feltörekvő bandáknak se nagyon éri meg egy maroknyi, unott képű lézengő előtt játszani. A Dew-Scented-re azért már többen lettek, ez valószínűleg köszönhető egyrészt az anyanyelvi kapcsolatnak, másrészt a kvázi főbanda (divatosan szólva „szpesülgeszt”) státusznak. A zenekart szinte meg sem lehetett ismerni a színpadon, Leif Jensen frontember mellett a tavalyi évben a teljes tagság lecserélődött. Mondjuk ez náluk egyáltalán nem szokatlan jelenség, de még a 2003 óta régi bútordarabnak számító Alexander Pahl basszer sincs immár a soraik között, teljesen új arcokat láttunk a színpadon. Persze amíg ilyen brutális intenzitással zúzzák a csontropogtató thrash/death metalt, addig engem nem zavar, kik reszelnek a világ leginkább kappanhangú énekesének számító Leif mellett, a Dew-Scented mindig is híres volt arról, hogy tarolnak a deszkákon. Ez így történt ma is.
Bár a főzenekarhoz hasonlóan nekik is van viszonylag friss albumuk, a mai estén nem csak az Icarus lemez játszotta a főszerepet, hanem a legerőteljesebb időszakuknak számító 2002-2007 közül született dalokból is hoztak néhányat. Elhangzott a Sworn To Obey, Turn To Ash, Cities Of The Dead, Storm Within, a személyes kedvencnek számító Never To Return, az új lemezről a Thrown To The Lions, a végére maradó Bitter Conflict, Soul Poison, Acts Of Rage zárástól meg aztán tényleg mindenki megsemmisíthette a nyakcsigolyáit. Nagyjából 35 percet játszottak, ami ebben a műfajban, előzenekar státuszhoz képest viszonylag korrekt, csak a számok között volt néha egy kis tollászkodás a deszkákon, amit Leif nemigen használt ki a közönség fanatizálására. Persze látszott rajta az öröm, hogy németül beszélhet a megjelentekhez, közvetlenségben nem volt hiba, de a thrash aprítások forrongó hangulatát a hangszercserék közben is fenntarthatta volna.
Lehet, hogy a régivonalas thrasher-eknek túl durva a Dew-Scented brutális zúzása, láthatóan nem alakult ki faltól falig tartó őrjöngő mosh-pit, de azért a lelkesebbek alaposan kivették a részüket a tombolásból. Az új tagsággal se volt probléma, nagy átéléssel hozták a kötelezőt. Tény, hogy nem mondható túlontúl változatosnak a Dew-Scented zenéje, de az olyan zenekarokkal szemben, mint mondjuk a Legion Of The Damned, a folyamatos tuka-tuka mellett mégis helyet kap néhány olyan riff és téma, amik megmaradnak a hallgatóban.
A Death Angel-re sem telt meg csordultig a Szene, de a filippínókat sosem érdekelte, hogy többezres tömeg vagy csak egy szűkebb mag előtt kell játszaniuk, ők mindig a maximumot nyújtják. A bődületesen erős múltjukat tekintve tőlük általában pár új dallal fűszerezett best of koncertre lehet számítani, de most valószínűleg ők is érezték, mennyire ütősre sikerült a The Dream Calls For Blood lemez. Így ezúttal kifejezetten a friss alkotás volt terítéken, majdnem teljes egészében eljátszották, korábbi dal csak mutatóba került elő, és azok is főként az újjáalakulás utáni időszakból. Erre persze (némiképp érthetően) felhördülhetnének a régi rajongók, de a helyzet az, hogy a The Dream Calls For Blood annyira kompromisszum nélküli thrash metal anyag, a nóták pedig annyira zavarba ejtően jók, hogy elvitték a hátukon a mai bulit, nem lehetett fogást találni.
Az akusztikus intro-t követő Left For Dead máris megalapozta a hangulatot, a banda teljes fordulatszámon izzott a színpadon, ahogy azt tőlük megszokhattuk. Meglepetésre Mark Osegueda megszabadult jellegzetes rasztáitól, de úgy látszik, erejét nem tartogatta sámsoni módon a hajában, mert a bulit így is kiválóan vezényelte. Az erőteljes thrash-es kiabálás mellett Mark jellegzetes dallamai is hangsúlyos szerepet kapnak a Death Angel zenéjében, ezt a szintén új lemezről származó Son Of The Morning-nál meg lehetett tapasztalni. A debütalbumról az egy szem Mistress Of Pain árválkodott, ezt is már a buli elején elsütötték, szóval ez a mai koncert egyáltalán nem a régmúlt nosztalgiájáról szólt. Más kérdés, hogy számomra így is ez a nóta ütötte a legnagyobbat az egész koncerten, de hát a The Ultra-Violence iránt a végletekig elfogult vagyok.
Innentől aztán a frissebb számok sorjáztak, a Fallen az új lemezről, a Relentless Revolution és Claws In So Deep dalokkal pedig a megelőző Relentless Retribution is bemutatkozott. A rajongók élvezték az új szerzeményeket, még ha a legújabbakat még nem is lehetett kívülről fújni, a Relentless lemez szövegei és refrénjei már működtek. Elhangzott a The Dream Calls For Blood album egyik legerősebbjének számító címadó nóta is, a zúzás pedig folyamatos volt mind a nézőtéren, mind a színpadon.
Mark meggyőző teljesítményéről már volt szó fentebb, közvetlenségből és a rajongók fanatizálásából csillagos ötöst érdemel a frontember, és persze ezúttal is valami rikító színű alkoholos löttyöt lóbált mindvégig a színpadon. Rob Cavestany és Ted Aguilar ugyancsak nagyon odatették magukat a gitárokon, jókedvűen horzsolták az erőteljes thrash riffeket, előbbinek pedig a szólózások alatti teljes extázisa is figyelmet érdemelt. A ritmusszekció szintén fontos szerepet játszik a Death Angel életében, és nem csak azért, amit Mark elmagyarázott, hogy az ő csatlakozásukkal menekült meg a mélypontról a Death Angel, és működhettek tovább teljes értékű bandaként. Hanem a lemezeken és színpadon nyújtott teljesítményük is megérdemli a figyelmet. Damien Sisson nagyot tombolt a mai bulin, Will Carroll hihetetlenül erőteljes dobmunkája pedig még mindig ámulatba ejtő.
Egyetlen régi dal bukkant még fel, az Act III slágere, a Seemingly Endless Time, amely egy kicsit más világot képvisel az eddigiekhez képest, de még így is az adott lemez leginkább kompatibilis nótája erre a koncertre. Innentől aztán jöhettek újra az idei lemez pillanatai, a Succubus és az Execution - Don´t Save Me. A visszatérő 2004-es album, a kiválóan sikerült The Art Of Dying is beköszönt, a Thicker Than Blood című, némileg punkos hangvételű nótával, de ez a változatosság is jót tett a programnak. Érkezett még a rendkívül fogós Sonic Beatdown és a Caster Of Shame a legújabb lemezről.
Ráadás persze kell egy ilyen koncertre, és ilyenkor a legtöbb banda búcsúzóul és a rajongók totális megőrjítése céljából előhúzza a legrégebbi, legkultikusabb, legütősebb, legemlékezetesebb nótáit, az este bombasztikus zárásaként. Nem így a Death Angel, akik a ráadásban is az újabb szerzeményekre koncentráltak – és így is működött a dolog!
Nem mondom, hogy nem hiányoltam még 1-2 The Ultra-Violence-es vagy Frolic Through The Park-os dalt, de a csodás introval megáldott, megadallamos Lord Of Hate, a Relentless albumról származó Truce és a kőkeményen riffelős Thrown To The Wolves megoldották a feladatot. Búcsúzóul az instrumentális csodának számító The Ultra-Violence dalból elnyomtak egy rövid részletet, ilyenkor nagyon bánom, hogy nem tudtam jelen lenni a debütalbum 25 éves emlékturnéján.
Nem játszott telt ház előtt a Death Angel, de aki eljött, véleményem szerint nem csalódott. Lehet, hogy nem jött be mindenkinek az új albumra koncentráló setlist, de hogy rendkívül jó hangulatú és végtelenül intenzív buli volt a mai, azt senki nem vonhatja kétségbe. És ez a lényeg. Zúzásban és brutalitásban a Dew-Scented is rádobott még egy lapáttal, a többi zenekar inkább csak időtöltésnek volt jó. Remélem legközelebb Magyarország sem marad ki a turné állomások közül, mert el kell ismernem, hogy a hazai közönség nagyobb pörgést és őrületet képes prezentálni, mint az osztrákok.
19:38
