lemezajánló [nagylemez]  2013. október 23. szerda   02:35

nincsen hozzászólás

  Nagyon felpörgött az utóbbi időkben Max Cavalera. A kétségtelenül főzenekarának számító Soulfly mellett ott van neki a Cavalera Conspiracy a testvérével, Igorral (akivel ráadásul mostanság újabb irányvonalon is mozgolódnak), a Greg Puciato-val (The Dillinger Escape Plan) és Troy Sanders-szel (Mastodon) alakuló közös projekt, továbbá megszámlálhatatlan egyéb közreműködés és vendégszereplés. Nem is tudom, hogy bír Max egy fenékkel megülni ennyi lovat, de úgy látszik, mégis működik a dolog. A számtalan projektezés mellett persze kérdés volt, hogy mennyire sikerül koncentrálni az új Soulfly lemezre, sikerül-e továbbra is hozni az eddig megszokott színvonalat?
  A felállásban is voltak változások, az előző lemez óta stabil tag a Static-X-ből is ismert Tony Campos basszusgitáros, a dobok mögé pedig most legújabban Max fia, Zyon Cavalera ült be. Az előző Enslaved című albumon elkezdett új hatások (elég konkrét death metal irányok) felé kacsintgatni Max csapata, tehát ismét kérdés, hogy az alig 1 évre rá megérkezett Savages korong ennek folytatása, vagy valami egész más lesz?
  
  A légószirénából előtörő Bloodshed tipikus Soulfly szerzeménynek tűnik, groove-os riffel. Max pedig kajabál, ahogy tőle megszokhattuk. Ebben a nótában Igor Cavalera is közreműködik, igaz kivételesen nem a doboknál, hanem a vokálban. Igaz, ha ez alatt a refrén mögötti hervatag motyogást értik, ezért kár volt. Jó húzása van a dalnak, jókat lehet rá bólogatni. A zúzás mellett Marc Rizzo munkája figyelemreméltó, mind a finom melódiái, mind virtuóz szólózása. Érdekesség, ahogy az agresszív, vad indítás szinte észrevétlenül megy át egyfajta pszichedelikus, elvontabb andalgásba.
  A Cannibal Holocaust aztán visszazökkent az eredeti kerékvágásba, a régi Sepultura legszebb hagyományait követő tempós, szövegodamondós szerzemény. Rizzo azonban megint olyanokat brillírozik, amilyeneket Andy Kisser-től nem hallhattunk (utóbbinak nem ez a fajta virtuózkodós szólózás az erőssége). Zyon is tisztességgel csépeli a dobokat, jól adja az alapot, nagyot lehet majd pogózni erre a számra.
  A soron következő Fallen ismét egy tipikus Soulfly nóta, súlyos riffekkel, Max szövegköpködéssel, és az egészből világítótoronyként kiemelkedő Rizzo témázgatásokkal. A mélyebb hörgéseket Jamie Hanks biztosítja, aki szép lassan teljesen átveszi a hangadó szerepét a dalban Max-től. Betétként itt is kapunk egy kis pszichedelikus irányt, de csak mértékkel.
  
  Az izgalmas című Ayatollah Of Rock ´N´ Rolla során némi szövegmondásos bevezetés után valóban a címhez méltóan egyfajta groove-os, rock & roll-os lazaságot képviselnek a riffek, a refrén pedig könnyen megjegyezhető, ököllengetős kiabálás. Ebben a nótában Neil Fallon, a Clutch énekese a vendégszereplő. Egyszerű betonozás lenne az egész dal, ha nem jönne újra Rizzo, és nem vinne bele újfent pár finom megoldást.
  A Master Of Savagery nem egy kiemelkedő darab, sok ilyet hallottunk a Soulfly-tól. Egysíkú döngölés, egysíkú Max üvöltések. Kell-e mondanom, ismét Marc Rizzo színezése a legérdekesebb a dalban. A végére Tony Campos is előtérbe lép, basszustémáival szépen vezeti le a dalt, amíg már csak Zyon játéka hallatszik. Ha nem is volt izgalmas nóta, a záró megoldások jól sikerültek.
  
  Még ha nem is egy elsőre ható slágergyűjtemény a Savages album, azt azért látni kell, hogy a legtöbbször elég kőbunkó betonozás ellenére olykor egészen széleskörű zenei megoldások bukkannak fel, és lesz ezekkel együtt mégis Soulfly-os a végeredmény. A Spiral például szinte már nu-metalos, olykor egészen Korn-os (konkrétan a Here To Say-re emlékeztető) megoldásokat alkalmaz, és ez sem áll rosszul a csapatnak (a Soulfly legkorábbi időszakát juttatja eszembe). A vége felé Rizzo már teljesen átveszi a hatalmat, az ő melódiái érvényesülnek innentől. Kicsit fura is, hogy a végére előtörő, totál melodikus témák ugyancsak ehhez a dalhoz tartoznak még, pedig mintha már más szám kezdődött volna.
  A következő szám, a This Is Violence kissé Machine Head-esen indul, de aztán újabb jellegzetes Soulfly esszencia tör elő. Átlagos szám, nincs igazán kiemelkedő, emlékezetes pontja, mindössze a lezárásban van néhány figyelemreméltóbb váltás.
  Jön a K.C.S., ami borzasztó rosszul sikerült. A Napalm Death-ből ismert Mitch Harris vendégszerepel, de hisztérikus, rikácsolós kajabálása nem hogy hozzátesz, de inkább elvesz a dalból. Valahogy olyan érzésem van, mint ama bizonyos legendás debreceni felvétel „ha be vagy b*va, ne énekeljél, b*meg!” részénél – mintha a jól végzett munka után kiürült, lámpaoltás utáni stúdióba betámolygott volna valami mocsárrészeg idióta, és a kész dalba teljesen ötletszerűen és céltalanul belerikácsol, ha kell, ha nem... Irritáló szám, ugorjunk inkább.
  
  A végére jut még egy rendkívül hosszú szerzemény, az El Comegente, ahol Tony Campos is hallatja a hangját, ráadásul mindezt spanyol nyelven. Lassú, málházós témák, unalomba is fullad annak rendje és módja szerint. Az akusztikusba váltás sem segít rajta. Mi a francot lehet ezen húzni 8 percen keresztül!?
  A Soulfliktion még egy kicsit felpörgeti a tempót, de egy tipikus töltelék nótáról van szó, semmi érdemleges nem történik. A limitált kiadású verzióban még két további nótával húzzák az agyunkat, a Fuck Reality egy Machine Head-es hatású, döngölős, majd begyorsuló szerzemény, némi Rizzo technikázással fűszerezve, valamint fura módon most csak bónuszként fért fel a lemezre Max szokásos elszállós, pszichedelikus fantáziája, a már 9-es sorszámot viselő Soulfly IX. Érdemes megfigyelni, hogy utóbbiban még a Dark Ages húzónótának számító Babylon motívuma is végigvonul. Ugye-ugye Max papa, késő bánat - valami olyasmit kellett volna most is összehozni, mint a 2005-ös korongon!
  
  A Soulfly történelem vitathatatlan csúcsát képező Dark Ages óta valahogy nem sikerül osztatlan sikert arató lemezekkel jelentkeznie Max-éknek. Szerintem a Conquer, Omen korongok is rendben voltak, az Enslaved ugyancsak jól sikerült a maga death metalos hatásaival, a Savages viszont az életmű legunalmasabb lemeze lett. Nem mondom, vannak jó témák, élvezetes megoldások, kőkemény betonozások, de ha Max-en múlik, nem lehetne felrázni a hallgatót ezekkel az egysíkú, kőbunkó zúzásokkal. Egyedül és kizárólag Marc Rizzo menti meg az albumot az egyértelmű bukástól. Bravúros, jól felépített, szépen megtervezett gitárszólói világítótoronyként emelkednek ki a lemez egészéből. Legyünk őszinték, tulajdonképpen csak miatta éri meg a Savages albumot meghallgatni. Óriási kincs ez a figura a Soulfly-ban, ha ő is otthagyná Max-et, tényleg reményvesztetté válna a zenekar.
  Mindenesetre azért nem temetem a Soulfly-t a Savages lemezzel. Ez a kiadvány most nem sikerült jól, de remélhetőleg ezután jobban összekapják magukat Max-ék, és nem egy elsietett, egy éves ciklusban érkezik a következő alkotás is, hanem sikerül olyan mértékig érlelni az új szerzeményeket, amik méltók a korábbi albumok szintjéhez.
  
  
  Felállás:
  Max Cavalera: ének, gitár
  Marc Rizzo: gitár
  Tony Campos: basszusgitár
  Zyon Cavalera: dob
  
  Soulfly: Savages
  01. Bloodshed
  02. Cannibal Holocaust
  03. Fallen
  04. Ayatollah Of Rock ´N´ Rolla
  05. Master Of Savagery
  06. Spiral
  07. This Is Violence
  08. K.C.S.
  09. El Comegente
  10. Soulfliktion
  11. Fuck Reality
  12. Soulfly IX
  

Kulcsszavak:
  soulfly 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás