lemezajánló [nagylemez] 2013. szeptember 24. kedd 16:25
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloMachine Head: The Blackening
Nagy levegőt gyűjtött a Machine Head zenekar a 2003-as Through The Ashes Of Empires lemezt követően, hogy világra szabadítsa az új albumát, nem véletlenül. Nagy volt ugyanis a várakozás – a korábbi bizonytalankodás, iránykeresés után a Through The Ashes album ráállt a helyes irányvonalra, és egészen 2007-ig kellett várni, amíg az oaklandi csapat méltónak találta az új dalcsokrot, az előző albumnál is nagyobb durranás előidézésére. De ha 2003-ban durranásról beszéltünk, akkor 2007-ben csakis az atomcsapás, a nukleáris armageddon lehet a megfelelő szóhasználat...
Nagyon kevésszer van az ember életében olyan, hogy egy lemeznek már az első hangjai olyan misztikus, ellenállhatatlan vonzerővel bírnak, hogy a hallgató azonnal tudja, - hacsak később valamit nagyon el nem baltáz a banda - hogy mindörökre fogságba esett. A való életben a „szerelem első látásra” a terminológia erre. Én a The Blackening albummal ugyanezt éreztem. Már az első hallgatás után pontosan tudtam, hogy egy olyan definitív metal album szabadult a világra, amilyen jelzőt annak idején, a ´80-as években vagy a ´90-es évek legelején csak a legnagyobb metal klasszikusok érdemeltek ki.
Bár azt lehetett gondolni, hogy a legutóbbi Imperium-nál hatásosabb kezdést nem lehet elképzelni, a Clenching The Fists Of Dissent mégis hozza a szintet. Hasonlóan baljós, vészjósló indítás, és ugyancsak egy bivaly riff üt át a falakon, és szabadítja útjára az igazi őrjöngést. Gyors zúzda, Flynn thrash-es kiabálásával, de a hasonlóan vészjósló súlyosságból előtörő refrén már dallamosabb formát ölt. Szól a lemez, mint az ágyú, Dave McClain minden ütését és lábdobos trappolását tökéletesen hallani. Már az első percektől kezdve fantasztikusan játszik a dobos, érdemes figyelni minden rezdülését. De a gitárszóló sem kutya. Aztán egy ügyes hangulatváltással egy súlyosabb középrészbe csapunk át, ahonnan McClain vezényletével elképesztő gitárszóló-orgia tör elő. Egyszerűen briliáns, milyen ízzel és virtuozitással dobálgatja egymásnak a témákat Robb Flynn és Phil Demmel. A gitárduó egyébként az egész lemez folyamán legendásat alkot.
Még mindig nincs vége, egy jó kis csordavokálos, ököllengetős biztatás következik néhány rajongó közreműködésével, majd egy még élesebb váltással egészen melodikus, lágy éneklést kapunk, Duce finom basszusára építve. Elképesztő, hogy mindez még mindig egy dalon, sőt egy több mint 7 perces nyitódalon belül van! A súlyos lezárás megint csak önmagáért beszél, kár hogy elhalkul a végére a nóta, mert McClain variációit még elhallgatnám egy darabig...
Még csak az első számon vagyunk túl, de máris hegyekben állnak a briliáns megoldások és a sokszínű témák. Egy 7 percen keresztül nyúzott dallal nyitni totál bukást jelentene egyébként, de a Machine Head esetében mégis győzelemmé válik a döntés, ugyanis a Clenching The Fists Of Dissent-nek egyetlen unalmas másodperce sincs, mind a 7 perc leköti a hallgatót. Az agresszióból nem hagynak alább, Robb egyszerűen beleüvölti a világba, hogy „Fuck you all!”, és máris folytatódik tovább a zúzás a Beautiful Mourning-ban. A betonozós thrash témák szaggatnak, a refrén azonban megint andalítóan dallamos, amit aztán megszakítanak azok a jellegzetes „üveghangos” riffek. Az eddig is kemény, zúzós nóta ismét a felénél ér el egy váltást, még súlyosabb riffek következnek. Nincs olyan metalos, akinek ne indulna be a feje ezekre a témákra. Ismét egy melodikusabb rész következik, de Dave McClain közben őrület, miket pakol oda. Adam Duce basszusfutama megint egy őrült Flynn-szólót szabadít a világra, a dal lezárása pedig ugyancsak remek.
Jön egy nagy kedvenc, amitől minden thrashernél azonnal beindul a nyálelválasztás. Az Aesthetics Of Hate bődületesen erős McClain dobtémával indít, az acsarkodós ének, a szélvészgyors futamok, valamint az egymásnak dobálgatott remek gitártémák a fő motívumai a dalnak. Nem csoda, hogy a szöveg is végtelenül agresszív, egy Dimebag Darrell-t halála után mocskoló újságírót küld el Robb a kénkövesbe... Élmény hallgatni, miket gitározik össze a Flynn-Demmel gitárduó, a csodaszép ikergitáros részeknél az embernek szinte könnybe lábad a szeme, annyira hihetetlenül fogósra sikerültek. Ilyen szólókat csak a legnagyobb gitárosok tudnak megírni, pont. A sok gyorsulás után a dal levezetését ismét a súlyosság jellemzi, a metal rajongó pedig már az album harmadik dalánál nem tehet mást, térdre borul...
És még nem vagyunk sehol, jön a kissé skizofrén hangulatú Now I Lay Thee Down. Széjjeleffektezett, cincogó gitárból tör elő újra a súlyosság, Robb pedig meglehetősen beteg módon énekel, a dallamok alatt érdemes figyelni Adam Duce basszus témázgatását. A Flynn-Demmel páros ismét elemében van, a csodás ikergitáros részek és az egymásnak adogatott szólók terén ebben a dalban is nagyot alkotnak. Az álmodozós kezdet után a végére már a düh tör elő, kemény a levezetés. 5 perc felett van ez a dal is, az előző szintén 6 és fél perces, de annyira hallgattatják magukat, és annyi érdekes, odafigyelésre érdemes téma gyülemlett fel, hogy eszébe se jut a hallgatónak, hogy ezek tulajdonképpen „hosszúnak” kellene számítsanak.
Az ötös Slanderous ugyancsak halmozza a finom gitártémákat. Ez sem egy rövid nóta, de talán nem rendelkezik annyi érdekes váltással, mint a többi. A közepénél van egy besúlyosodó, megfacsart riffekkel kísért betét, illetve a gitárszólók is jól sikerültek. De máris jön a Halo, ami szerintem a Machine Head történetének egyik legtökéletesebb nótája. A sejtelmes, de egyre súlyosodó, és McClain dobmunkájával egyre gyorsuló hatást keltő basszus introból előtörő vadállat, üveghangokkal dúsított riff maga a tökély, nem mellesleg 100% Machine Head esszencia. A dühös verzék olyan tökéletes, végtelenül dallamos refrénben csúcsosodnak ki, amelynek ott van a helye a metal történelem 2007-es (és mindenkori) évkönyvében. Nagy szavak, de nem véletlenül mondom. A baljóslatú basszusfutam aztán visszatér, és a súlyos zúzásból olyan gitárorgia kerekedik ki, amely ugyancsak a metal történelem lapjaira való. Demmel és Flynn ikerszólózásától ismét könnybe lábad az ember szeme. Az ilyen momentumok a válasz arra a kérdésre, hogy ugyan mi a francért érdemes metal zenét hallgatni... A végén az elmélázásból előtörő refrén megint egy olyan érzelmi csúcspont, amit nem lehet körülírni, hallani kell! Tökéletes dal 9 percen keresztül!
És még mindig nincs vége, jön az ugyancsak 9 perces Wolves, jól megfacsart, technikás riffekkel. Hihetetlen, hogy itt is miket gitároznak össze a srácok. Ebben a számban dallamos ének nemigen van, de a hol szőrös, hol melodikus gitártémák kárpótolnak érte, gitárcentrikus szemlélettel nagyon sok finomságot kapunk a nótában. A vége felé vérbeli, prögős thrash zúzdát kapunk az arcunkba, ami szokás szerint újabb súlyosodásba vált, nem megfeledkezve a remek szóló-hegyekről.
Amilyen tökéletes lezárása volt az előző lemeznek a Descend The Shades Of Night, ennek a testvérpárjával, az A Farewell To Arms-szal záródik a The Blackening album. Mély érzelmeket kiváltó balladának tűnik mind a kettő, de csak olyan „Machine Head-esen”, ugyanis a súly sem hiányozhat egyikből sem. Az indítás, a baljóslatú, sötét hangulatú témák és ének lélekbe markolóak. Briliáns, ahogy a zord basszus mellett a cinezés folyamatosan kelti a feszültséget. A brutál súly persze ennél a dalnál is berobban a melódiák közé, az újfent érzelemkitörésnek tekinthető refrén pedig a lemez legtökéletesebbje, a Halo mellett. Maradhatott volna ez a dal egy szívbemarkoló, végtelenül érzelemdús szerzemény, de a második felét teljesen más témákkal töltötte ki a csapat. Innentől már a lágy dallamok nem lesznek jellemzők, csak a kemény riffek és szólók, illetve a thrash-es zúzás. Hát... Érdemes visszanézni, honnan hová jutottunk el ebben a számban.
Ez az eredeti album 8 nótája, amelyek egyszerűen térdre kényszerítenek minden 2000-es évekbeli metal lemezt, nincs mese! Amit az egész zenekar bemutat, minden egyes dalban, az több, mint mesteri. Született persze bővített kiadás is a The Blackening-ből, ahol még több más érdekességre bukkanhatnak a rajongók. Leginkább feldolgozások tekintetében, a Metallica – Battery-je nagyjából adja magát, az Iron Maiden – Hallowed Be Thy Name elsőre meglepő, de van létjogosultsága, mivel Robb dallamos éneke sokat fejlődött. Ezek újabb keletű alkotások, hallatszik is a bivaly megszólaláson, a többi változó időpillanatokhoz köthető (a Poison Idea és Cro-Mags feldolgozások például még a Burn My Eyes idejéhez), illetve érdekesség még a Halo és az Aesthetics Of Hate egy-egy korai, demo verziója.
Talán feltűnően sok szuperlatívuszt és felsőfokú jelzőt alkalmaztam a cikkben, de ez nem véletlen. The Blackening címen a 2000-es évek definitív metal albuma érkezett meg. Sokan panaszkodnak arra, hogy a metalvilág megváltozott a ´80-as évek óta, a zenekari dömping és a pillanatrakész elérhetőség (=elértéktelenedés) miatt nincsenek már olyan misztikusan körülrajongott bandák, legendásnak tekinthető albumok, amelyek első perctől az utolsóig metal történelmek. És ha akadnak is jók, elsikkadnak a rengeteg megjelenő új zene között. Ebben bizonyára sok igazság van, de én úgy gondolom, a Machine Head 2007-ben kiadott The Blackening lemeze elérte azt, ami a 21. században már lehetetlennek tűnik: definitív metal album született. És ha van igazság a Földön, ennek a korongnak bérelt helye kell legyen az elkövetkezendő évtizedek minden metal-történelemkönyvében és toplistájában.
Felállás: Robb Flynn: ének, gitár
Phil Demmel: gitár
Adam Duce: basszusgitár
Dave McClain: dob
Machine Head: The Blackening 01. Clenching The Fists Of Dissent
02. Beautiful Mourning
03. Aesthetics Of Hate
04. Now I Lay Thee Down
05. Slanderous
06. Halo
07. Wolves
08. A Farewell To Arms
09. Hallowed Be Thy Name [Iron Maiden cover] (bónusz)
10. Battery [Metallica cover] (bónusz)
Disc II (Special Edition Bonus CD)
01. Hallowed Be Thy Name [Iron Maiden cover]
02. Alan´s On Fire [Poison Idea cover]
03. Negative Creep [Nirvana cover]
04. Seasons Wither
05. My Misery
06. House Of Suffering [Bad Brains cover]
07. The Possibility Of Life´s Destruction [Discharge cover]
08. Ten Ton Hammer (Extended Original Mix)
09. Hole In The Sky [Black Sabbath cover]
10. Colors [Ice-T cover]
11. Hard Times [Cro-Mags cover] (live)
12. Halo (I Want Your Soul) [demo 2005 version]
13. Aesthetics Of Hate (Thrash-terpiece) [demo 2005 version]
16:25
