szerző: TííHegyalja fesztivál 2013 Június 25-29 - Rakamaz-Tokaj
Öt nap. Tisza-part. Sok ismerős. Rock. Bor. Rossz idő. Jó hangulat. Igazi fesztivál igazi arcoknak.
0. nap Kora reggel indulás Szegedről. Sörözős vonatozás. Megérkezés. Ebéd. Sátortábor kiépítése. Találkozás sok vidéki ismerőssel. Fesztivál felderítése. Iszogatás a Tisza-parton, a szokásos helyen.
Este csak a Borsodi Malátabárban voltak koncertek. Kevésbé ismert zenekarok játszottak. Közülük csak a Z.U.P.ot említeném meg, mert a többi gyengécske volt. Ezek a fiatalok híres énekesek és zenekarok ismert dalainak feldolgozásaival és saját számokkal szórakoztatták a közönséget. Rendkívül igényes produkciót nyújtottak.
1. nap A fesztivál első nagy fellépője és egyben a Borsodi Nagyszínpad megnyitója The Grenma volt. Az évek alatt megkomolyodott trióra sokan kíváncsiak voltak: főként kiskorúak, de voltak idősebbek is. Jó hangulatú koncertet adtak vegyesen régi és új számokkal.
Ezután átsétáltunk a Pepsi Nagyszínpadhoz, hogy megnézzük a hazánkban közkedvelt szlovák punk csapatot, a Konfliktot. Oda is értünk kezdésre. A tömegből jó néhány színes taréj kikandikált. Negyed óra elteltével visszarohantunk a nagyszínpadhoz, hogy belekukkantsunk a Newstedbe. Az egykori Metallica tag, Jason Newsted zenekara koncertjéből bőven elég volt három szám, így ismét a Pepsi Színpad felé vettük az irányt. A punk-mulatság már a végéhez közeledett, ezért a legközelebbi pulthoz mentünk sörért, majd onnan a közönség sűrűjébe, hogy minél jobb helyről láthassuk és hallhassuk az Every Time I Diet. A várva-várt amerikai mathcore csapat gyorsan a húrok közé csapott. Észveszejtően jó és dinamikus koncertet adtak. Hatalmas élmény volt őket figyelni az első sor közepéből. Az utolsó szám közben eltűnt a színpadról a szakállas, favágó kinézetű gitáros. Hátulról ujjongást hallottunk és nem mást láttunk a tömeg közepén, mint az eltűnt zenészt. Az emberek körbeállták és fényképezkedtek vele, miközben ő játszott a hathúroson. Mindez csodálkozást és mosolyt csalt az arcokra.
Ismét a Borsodi színpadhoz siettünk, hogy minél jobb helyről láthassuk a fesztivál egyik fő fellépőjét. Az angol metalcore pávái, az Asking Alexandria fiatal lányok sikoltozása közepette lépett a nagyszínpadra pontban fél tízkor. Mivel Nova Rockon csak az utolsó 3 számukra értem oda, megfogadtam, hogy most végignézem, akármi történik. A teljesítményük elfogadható volt, de az énekesnek már alig van orgánuma. Nagyon gyengén üvöltött: a mélyeket egyáltalán nem tudta kiadni és a tiszta ének sem volt meggyőző. Minden esetre a közönség nagy részének tetszett és mozogtak is rendesen.
Ezt követően voltam olyan pofátlan, hogy a Slayer helyett az Alvin és a Mókusokat választottam. És nem bántam meg: a trash metal óriásait láttam már 2011-ben ugyanitt, így inkább nosztalgiáztam egyet. Alvinék rendkívül jól válogatták össze a számlistát: rengeteg régi slágerrel ajándékozták meg a nagyérdeműt és emellett a koncert is kellemesen hosszú volt. Pogótól a circle piten át minden volt. Kiváló befejezése volt a napnak.
2. nap A csütörtök az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Till We Drop műsorával kezdődött. A pop-punkot metalcore-ral ötvöző srácok megörvendeztettek minket a hamarosan megjelenő EPjük számaival. Eleinte Pete nem tudta táncra bírni a közönséget, de végül a segítségünkkel sikerült neki. Míg a harmadik dal elején csak ketten szökdécseltünk körbe-körbe, a végére már egész sokan futkároztunk és ugráltunk. Igazi nyári hangulatot teremtettek.
A TWD gyorsan átadta a színpadot az őket követő amerikai Between The Burried And Menek. Várakozásommal ellentétben kevesen jelentek meg. A technikás modern metalt űző kvintett zenéje számomra egy kicsit unalmas. Felüdülésnek éreztem, mikor a frontember a szintetizátor mögül előugrott és ordibált. Ettől függetlenül színvonalas koncertet adtak.
Innen sörrel a kezünkben a terület túlsó oldala felé vettük az irányt a kellemes nosztalgiázás reményében. A nagyszínpadon már elkezdett zúzni a Road, mire odaértünk. Jó volt újra hallani a régi kedvenc nótáinkat, de az új album szerzeményei kicsit csalódásként értek, így felemás érzelmekkel távoztunk a koncert végeztével.
Következett a részemről különösen várt The Devil Wears Prada. Már csak azért is, mert sokan istenítik az amerikai metalcore csapatot, pedig a produktumuk nem épp kiemelkedő. Félretéve a róluk alkotott véleményemet, becsületesen végighallgattam őket. Élőben megállják a helyüket, de továbbra sem győztek meg, arról, hogy jogosan tartoznak a műfaj nagy nevei közé. Ebben a frontember gyenge teljesítménye is közrejátszik: nincs kellő hangereje és hangszíne az üvöltéshez (és ez a stúdiófelvételeken is észrevehető).
Végre elérkezett az idő: az első olyan zenekar lépett a Borsodi színpadra, amit igazán vártam. A reggae-metalban utazó Skindred felülmúlta a tavalyi koncertjét. Hihetetlenül jó bulit csaptak. Slussz poén volt a ´helikopterezés´: az énekes megkérte a közönséget, hogy vegye le a felsőjét, így az emberek egy szám erejéig fejük felett pörgették az esőkabátjukat/pulóverüket/pólójukat. Vicces volt.
A nap utolsó külföldi fellépője és egyben a fesztivál ´legparasztabb zenekara´ a Down volt. A hajdani Pantera frontembere vezette metál-brigád megmutatta nekünk, hogy ők bizony kőkemények. Még mindig nehezemre esik felfogni, hogy tud valaki ilyen tuskó zenét játszani.
3. nap A későn kelés csúszást eredményez. Ezért az ebéd utáni Tisza-parti szieszta is megnyúlt, így a Junkiesról is késtünk. Így nagyrészt lemaradtam a kedvenc számaimról és már szinte csak újabb, szerintem kevésbé jó dalokat hallottam. A koncert végeztével elkeseredetten mentem sörért, mert csak egy-két régi slágert hallottam tőlük.
A Borsodi Nagyszínpad előtt már hatalmas tömeg várakozott az Anti-Flagre. Tudtam mit várhatok tőlük, hiszen Nova Rockon láttam őket és itt sem csalódtam bennük. A lázító bekonferálásaikkal éljenzésre, ´húúú´gatásra és középső ujj mutogatásra bírták a nagyérdeműt. Nagyon pörgős koncertet adtak. Én kb. a harmadik sorban, középtájt lehettem, mikor magam mellé pillantottam, kis megüresedett teret láttam, ahova a dobos pakolta le a lábdobját, a pergőjét, és 1 cint. A pergőre még tett 1 mikrofont és hozzá kezdtek az utolsó dalhoz. Tátott szájjal álltam a dob mellett, fel se fogva a helyzetet. Hátulról folyamatosan löktek, mert mindenki oda akart jutni. Felejthetetlen élmény.
Számomra több érdemleges előadó nem volt aznap, ezért a további pár órát egri és debreceni haverokkal, valamint borozással töltöttem.
4. nap Sajnos elérkezett a fesztivál utolsó napja. Délután ég is beborult, de ezzel ellentétben a fesztiválozók hangulata nem romlott (még). Az Insane azon kevés magyar underground zenekar közé tartozik, akikért megéri szarrá ázni. Sajnálatos módon pont az ő koncertjük közben kezdett el szakadni az eső. A közönség nagy része fedett helyre, ill. esőkabátért rohant, de mi, akik ott maradtunk az első sorokban, fittyet hányva az esőre ugráltunk. Csakhogy velünk együtt a zenekar is ázott Érsi kivételével, mert arra fújt a szél. A srácok nagyon hálásak voltak, akik ott maradtak és velük együtt tomboltak.
Ezután a sátorhoz mentem megtörölközni és száraz ruháért. Úgy döntöttem, hogy egy darabig elidőzök bent, de ezt rosszul tettem, mert elszunyókáltam és nagy bánatomra lemaradtam a Brainsről. Kikecmeregtem a sátorból és punnany massifra indultam, hogy egy év után ismét élőben hallhassam az Élvezdet. Közben eszembe jutott, hogy az lesz az utolsó szám, de ha már ott voltam, végig hallgattam a műsorukat.
Úgy vagyok vele, hogy az EDDA Művek mégiscsak hazánk egyik legnagyobb rockzenekara és valamit le is tettek az asztalra. Ezért is minden fesztiválon megnézem őket, ha semmi olyannal sem ütköznek, ami érdekelne. Most is így történt. Volt közös éneklés és közönség énekeltetés, úgy, ahogyan ez lenni szokott.
A másik külföldi fellépő, amit nagyon vártam, a viking metál nagyágyúi. A finn Ensiferum tagjai két fekete csíkkal a szemük alatt, félmeztelenül és skót szoknyában zúznak, kivéve a gyönyörű szintetizátoros hölgyet. Fenomenális volt, amit műveltek. Ámulva néztük, amit a basszeros művelt a hathúrosán (pengető nélkül). Örülök, hogy újra láthattam őket itthon. A koncert után egy kalapos finn úriembernek köszönhetően néhányan bejutottunk a backstagebe és beszélgethettünk a tagokkal. Természetesen fotókat is készítettünk velük. Kimondhatatlanul jó érzés volt.
A fesztivál záró zenekara a Zorall volt. Szokásukhoz híven a tűzköpő lányok segítségével nagy bulival örvendeztették meg az őket megvárókat. Én is végig ott voltam nosztalgiázás céljából. Utánuk még kerültünk egyet, majd lefeküdtünk, hogy időben fel tudjunk kelni és elérjük a kiszemelt vonatot.
Összességében a tavalyihoz hasonlóan idén is jól sikerült a Hegyalja fesztivál. Igaz, a program kicsit gyengébbre sikeredett, de így is meg voltunk elégedve. Az esős-hűvös idő ellenére az emberek tomboltak, buliztak, táncoltak és jól érezték magukat. Találkozunk jövőre.
17:23
