A pénteki napra is akadt pár kellemes esemény, de – mondanom sem kell – az időjárás miatt továbbra is csak estefelé lehetett a komfortérzet minimumát elérni. A Pokolgép meglepetésre elég korán, a Media Markt sátorban kapott helyet, de Kukoveczék ott is megállták a helyüket. Az utóbbi időkben elég kiszámítható produkciót nyújtanak, szóval a nóták terén leginkább a már megszokottak rotálódnak (jöhetne már az új lemez Tóth Attilával!) És ez persze Székesfehérváron is elsősorban a régi Gép rajongóinak kedvezett (pl. Pokoli Színjáték, Tökfej, A Háború Gyermeke, Bon Scott Emlékére, Adj Új Erőt, Az A Szép..., Ítélet Helyett, Hol Van A Szó, stb.). A közönség lelkesedését nyilván borítékolni lehet, a zenekar ugyancsak nagy kedvvel játszott, bár a dobszólózást én felesleges időtöltésnek tartom esetükben.
A Nagyszínpadon a DragonForce volt az első fellépő. Nem ismeretlenek ők már Székesfehérváron, hiszen 2 éve is játszottak már a Fezenen, tavaly pedig egy remek budapesti koncert fűződött a nevükhöz. Akárcsak a Moonspell-nél, náluk is csak lassan szivárogtak az emberek, de a hangulat mindvégig kifogástalan volt.
A banda nem sokat teketóriázott, a Holding On-nal robbantak be a színpadra, és onnantól kezdve mindvégig maximális fordulatszámon tekertek. Igazából a DragonForce zenéjében semmi újszerű nincs, ugyanolyan heavy/power metal panelekből építkeznek, mint pályatársaik, viszont mindezt valami elképesztő sebességű dalokban prezentálják, végtelenül technikás gitárszóló-orgiával megtámogatva. És az sem elhanyagolható szempont a sikereikhez, hogy nagyon tudnak dalokat írni, a remekbeszabott dallamok egyszerűen kitörölhetetlenek akár csak egyetlen hallás után.
Marc Hudson énekes már 2 éve náluk van, nem is felejtette el megemlíteni, hogy élénken emlékszik a korábbi Fezen-es fellépésükre, hiszen az a debütálásának számított a DragonForce élén. A szőke hajú, kiváló hangi adottságokkal megáldott fickó tökéletes választás volt, nekem még szimpatikusabb is, mint elődje volt.
A hangsúly persze az ő zenéjükben a két őrült gitároson, Herman Li-n és Sam Totman-on van, akik nem fukarkodtak a szélvész tempójú gitárfutamokkal. A csapat igyekezett mindegyik lemezét felidézni, a Fury Of The Storm és a Heroes Of Our Time ugyancsak nagy sikert aratott a közönségnél. Nekem dalszerzés, egységesen eltalált nóták tekintetében a legutolsó The Power Within lemezük a kedvenc, erre jó példa a Seasons, amely a remek dallamaival és refrénjével az egyik legjobb valaha megírt DragonForce szerzeménynek számít. A Sonic Firestorm albumról származó Soldiers Of The Wasteland-nek ugyancsak nagyon örült a közönség, a két gitáros, Frédéric Leclercq basszer, de még Vadim Pruzhanov billentyűs is hol egyik, hol másik emelvényre ugrottak fel szólózni, alaposan felszántották az egész színpadot. A legutolsó lemezes Die By The Sword szintén épp elég fogós pillanatot tartalmaz, az Operation Ground And Pound illetve a szintén frissnek számító Cry Thunder pedig ugyancsak a közönség kedvencei.
Különösen Herman Li szórakoztatta a közönséget a szólók közbeni vicces grimaszaival, őrült megoldásaival, de a billentyűs Vadim is folyamatosan ott ugrált a deszkákon, és mindvégig hergelte a közönséget. Marc ahogy legutóbb Budapesten, most is megpróbálkozott egy papírra írt szöveg magyarul való felolvasásával, persze a közönség a hasát fogta a nevetéstől. Jó fejek tehát a srácok, és nem mellesleg kiváló zenészek. Zárszóként az első lemezről származó Valley Of The Damned és a legismertebb nóta, a Through The Fire And Flames hangzottak el, zúzhattak még egy alaposat a rajongók. A DragonForce buliban benne volt minden, ami egy intenzív, pörgős heavy metal koncerten elengedhetetlen, szerintem senki nem távozott rossz kedvvel.
Szegény Wisdom a Csarnokban kapott csak helyet, pedig ők már egy ideje bőven kinőtték azt. Nyilván nehéz volt ennyi bandát összeszervezni, de lassan hazánk egyik legismertebb heavy metal exportcikkévé válik a zenekar, és ennek megfelelően rengetegen tolongtak a levegőtlen Csarnok színpada előtt. A srácok próbáltak mindent megtenni, de az óriási hőség nem kedvezett a produkciónak, a Media Markt színpadon véleményem szerint ideálisabb terepük lett volna. Az időbeli átfedés miatt hezitálni lehetett a mindig intenzív és együtténeklős Wisdom buli, vagy a kétségtelenül legendának számító, rideg, gépies hatású Fear Factory koncertje között, de utólag az járt jól, aki a kellemetlen körülmények ellenére a Wisdom-ot tombolta végig. A Fear Factory ugyanis a kiírthoz képest jó fél órát késett, aminek különösebb okát nem találtuk. A beállás már megtörtént, mire egyszer csak bejöttek a road-ok, és elkezdték teljesen átszerelni a dobcuccot. Fene érti ezt...
Mindennek persze az lett a hatása, hogy az amerikai banda rövidebb programot kényszerült játszani, aminek nyilvánvalóan senki sem örült. Ráadásul a késés és az újabb beállás ellenére is meglehetősen tompán szólt a Fear Factory koncertje, nem volt olyan harapós a hangzás, mint tavaly az A38-on. Ennek ellenére a rajongók örömmel fogadták a dalokat, és alapos zúzás alakult ki a nézőtér teljes területén. A főszerepet a Demanufacture album játszotta, amiről elhanzott a címadó, a Self Bias Resistor és a Zero Signal, ami kezdésnek tökéletesen megalapozta a hangulatot. A hasonlóan kiváló Obsolete albumról a Shock, Edgecrusher és a Smasher/Devourer nótákra rázhatták a hajukat a metalosok, ráadásul egy igen kemény wall of death is kialakult a nézőtéren.
Pihenés nem volt, a Digimortal-ról egyedüliként jelentkező What Will Become? tovább szította a hangulatot (pedig még egy Linchpin-re számítottam volna), de nagyot szólt az Archetype is. Az újjáalakulás utáni legfogósabb nótának számító Powershifter ugyancsak alaposan megdolgoztatta a nyakakat, de a dallamos énektémákkal Burton továbbra is botrányosan szerepel. Nem tudom, mit lehetne tenni ez ügyben, hiszen mégiscsak ő a Fear Factory lelke, de legalább akkor egy olyan tagjuk lenne, aki vokálosként ki tudja őt segíteni ilyen téren. Mert ez így több, mint fülsértő. Ezen kívül meglehetősen enervált is volt a frontember, kissé rutinszagú volt a produkció. Dino és a Chimaira-ban gitárosként ismert, itt basszerként szereplő Matt DeVries legalább rázták rendesen a rőzsét, rajtuk jobban látszott a beleélés. Bár a gépies hangzás megvolt Mike Heller dobjátéka során, kissé kiegyensúlyozatlanul szólt a cucca.
Végszóként az új lemez címadója, a The Industrialist szólt, majd pedig a megkerülhetetlen Replica. Az ordas zúzásból mindenki kivette a részét, mert további ráadás nem volt, a banda szó nélkül levonult a színpadról. Burton legalább elnézést kért a csúszásért, ami nem rajtuk múlott, de összességében ha Fear Factory koncertre gondolok, sokkal jobb szívvel fogok a tavaly A38-as bulijuk kapcsán nosztalgiázni.
Utánuk a Nagyszínpadon Ákos következett, első pillanatra nem is annyira éles váltással, hiszen első számai neki is meglehetősen gépies, futurisztikus hangzással szólaltak meg. Az egyik legismertebb magyar előadó új albuma 2084-be kalauzol, amit ugyancsak nem egy idilli helynek és időnek fest le, de ezt nem az előzőkhöz hasonlóan brutális metal riffekkel, hanem az elektronikus zene segítségével igyekszik ábrázolni. Ákos hatalmas tömeg csődített a deszkák elé, nyilvánvalóan sokan csak őmiatta jöttek el a fesztiválra, a színpad előtti küzdőtér csordultig megtelt. A látványban sem fukarkodott, elképesztő lézershow-val és színpadi látványelemekkel kápráztatta el a közönséget.
Ákos alkalmazkodott a hely szelleméhez, mert meglehetősen változatos dalokkal érkezett. Az elektronikus, technós beütések mellett hangsúlyt kaptak a rockosabb hangvételű számok, sőt a Bonanza Banzai időszakból is nem egy nótát előkapott, a rajongók nagy örömére. Én annyira nem követem Ákos munkásságát, albumait, újabb és újabb szerzeményeit, szóval ez a koncert nem nekem szólt, de az igényesség és a remek hangulat a buli minden momentumában tetten érhető volt. Lehet az ő zenei világát kedvelni vagy sem, lehet akár modorosnak tekinteni az egész produkciót, de Ákos tehetségéhez, szövegírói képességéhez nem férhet kétség.
Visszafelé még egy rövid időre benéztünk a Media Markt színpadon zúzó Subscribe-ra, de ismét megbizonyosodtam róla, hogy (minden zsenialitásuk, és az országban egyik legmerészebben kísérletező mentalitásuk ellenére) a saját nótáikat nem tudom befogadni. Bezzeg amikor Rage Against The Machine tribute-ként állnak a deszkákra... De ez már a holnap történése lesz.
Augusztus 3 - szombat
Elérkezett a fesztivál utolsó napja, de még mindig voltak hátra nagy meglepetések. De először csak szép sorjában. A Depressziónak jutott az a kellemes (?) feladat, hogy elsőként izzítsa be a Nagyszínpadot. Sokat nem kellett tenniük, mert a hőség miatt izzott az magától is... Persze Halász Feriék nem elégedtek meg a 40 fokban kókadozó rajongókkal, hanem még a korai időpontban is féktelen zúzásra biztattak mindenkit. Szerencsére a Depresszió közönsége is fanatikusnak és készségesnek bizonyult, a nem kevés jelenlévő nyitott volt a tombolásra.
A program változatosnak bizonyult, újabb és régebbi dalokból is volt a napirenden épp elég, a Te Vagy A Szerem, Itt Benn, Ma Éjjel, Egy Életen Át, Még1x, Álom Az Álomban, Tűzön És Vízen Át, Sokkold A Rendszert!, Néha, Ellensúly, Az Én Játékszabályom, Jön A Reggel, Túl Messze, A Mi Forradalmunk, Lásd!, Nem Akarok Elszakadni nótákkal rendesen kifárasztották a közönséget a korai órákban.
Az Amorphis következett, akiket szintén nem kevesen kísértek figyelemmel. A finn banda nem nagyon tud hibázni, az utolsó néhány albumukat egyértelmű elismerés kísérte, még ha a csúcsponton azért túl vannak már. Az Amorphis zenéjével kapcsolatban kisebb párhuzamot lehet vonni a Moonspell-el, hiszen ők is végtelenül melodikus, olykor elszállósabb dallamokra építkeznek, de az erő, a zúzós témák és a hörgős ének ugyancsak jelen van. Tomi-ék viszont nem véletlenül élnek pár száz kilométerrel északabbra, az Amorphis zenéje sokat táplálkozik a finn dallamvilágból és népi motívumokból. Ma egy remek ízelítőt kaphattunk északi barátainktól, programjukban elsősorban az új album, a Circle, és az Eclipse, Skyforger lemezek nótái kaptak főszerepet.
Tomi Joutsen továbbra is egyedi mikrofonként egy „hajszárítóba” énekel, de lelkesen rótta a deszkákat és pörgette méteres rasztáit. A többiek is odatették magukat, a hangzás ugyancsak rendben volt, szóval a közönség jól szórakozott. Talán egy klubkoncerten még bensőségesebb hangulatot, nagyobb átélést tud biztosítani az Amorphis zenéje, de ezen a fesztiválon is meg tudták mutatni az erősségeiket.
Ha már tegnap Ákos koncertjén a létszámon szörnyülködtem, a Deep Purple esetében már a szavakat sem találom. Brutális mennyiségű ember érkezett erre a bulira, és ahogy ez lenni szokott, a legtöbben a kezdés előtti 10-20 percben akartak bejutni a fesztiválra. Okozott is mindez alapos tumultust, ezernyi (!) várakozót a pénztáraknál, kilométereken keresztül kígyózó kocsisort, a „szabad parkolóhely” fogalom kiirtását a szótárból, stb. A helyzet addig fokozódott, hogy a szervezők bejelentették, 15 perc csúszással fog kezdeni a zenekar, mert még mindig annyi érdeklődő várakozik a bejutásra. Odabent már a keverőpult mögött is tömött sorokban álltak az emberek, az érdeklődés hatalmas volt. Nem is csoda, hiszen a Deep Purple a valaha volt legelső hard rock bandák egyike volt, munkásságuk pedig óriási hatással volt az egész rock/metal zenére, nélkülük ez a fesztivál sem létezhetne.
Nem meglepő, hogy a Deep Purple-re leginkább az idősebb korosztály követelt helyet magának a nézőtéren, és ők törtek ki a legnagyobb eksztázisban, amikor végre kigyúltak a kékes fények. A zenekar maximálisan lekenyerezte az ősrajongóit, hiszen programjukban a ´70-es évek szerelmeseit kényeztették, ami nekik maguknak is a csúcskorszakuk volt. Az olyan dalokra, mint a Highway Star, Into The Fire, Hard Lovin´ Man, rögtön előkerültek a rég elfeledett léggitárok és megmozdultak a lábak is. Nem vitték túlzásba az új számokat, a Now What!? albumról csak a Vincent Price, Hell To Pay és az Above And Beyond szóltak. Jó is volt így, hiszen a legtöbben nyilvánvalóan a régi slágerek miatt jöttek. A Strange Kind Of Woman, Contact Lost, Lazy, No One Came dalok tovább szították a hangulatot, a zenészek pedig mindent megtettek a publikum kiszolgálása érdekében. Ian Gillan-en látszik meg legjobban a kor, de öreg ember nem vénember, ezt meggyőzően bizonyította. Talán nem szántotta fel a deszkákat, nem pörgött teljes fordulatszámon, de az énekteljesítménye abszolút meggyőző volt, még a magasokat is kipréselte. Mellette még Steve Morse-ra hárult a főszerep, a gitáros rendkívül ízes játéka vonzotta a tekinteteket, a szólórészei és instrumentális témái pedig külön élményt nyújtottak.
Bár a Hammond atyja, Jon Lord már nincs közöttünk, de a Deep Purple-ben 2002 óta zenélő Don Airey kiválóan idézte meg Jon Lord szellemét, a Hammond orgona erőteljes hangja nélkül nem is lehetne Deep Purple-ről beszélni. Szerencsére a hangzás arányos volt, mindegyik hangszert jól lehetett hallani. Don Airey is kapott egy kis szólólehetőséget, a klasszikus témákból összeálló improvizációját nagy örömmel fogadta a közönség. A ritmusszekció, Ian Paice és Roger Glover szintén látványosan és feszesen játszottak, ők is a rockzene legendás nagy öregjei közé tartoznak.
A koncert végére maradtak a Perfect Strangers és a Space Truckin´ dalok, no meg persze az elmaradhatatlan Smoke On The Water, amelynek témáját szerintem a földbolygó minden embere ismeri. Ráadásként a Green Onions, Hush, Black Night dalokat hallhattuk, ezekkel búcsúzott a legendás zenekar.
Én magam nem tartozom ahhoz a generációhoz, akik teljes eksztázisba kerülnek a Deep Purple neve hallatán, én már az újabb zenéken szocializálódtam. Legyünk őszinték, a Deep Purple az öregebbek zenéje, hiszen ez a Hammond orgonával dúsított zenei világ ma már gyakorlatilag sehol nem hallható a rock/metal zenében (persze mindez nem jelenti azt, hogy a fiatalabbak ne szerethetnék a zenekar munkásságát, pláne hogy a mai napig is új albumokkal jelentkeznek). De még ha nem is éreztem annyira megszólítva magam, a Fezenes koncerten mégis át tudtam érezni valamelyest azt a hangulatot, amit a most már őszes, kopaszodó tisztes apukák vagy épp nagypapák élnek át a zenekar kapcsán, valahogy át tudtam érezni, milyen lehet az a zenei világ, ahol a Deep Purple a világ egyik legkeményebb zenéjének számított anno. Én magam nem kaptam bombasztikus élményeket, „csak” egy legendás banda élvezetes koncertjét, de biztos vagyok benne, hogy sokakban sokkal mélyebb lenyomatot képezett ez a produkció.
Mint fiatalabb korosztály, nekem például a Rage Against The Machine volt az egyik meghatározó pont a zenei ízlésem formálásában, az ő első osztályú hazai szóvivőjük, a Subscribe tribute koncertjén így mindenképpen részt kellett vennem. A Csarnokban persze vágni lehetett a levegőt, a későbbiekben pedig még fülledtebbé vált a helyzet. A RATM zenéjének groove-os lüktetése, a harapós riffek, és a folyamatosan parázsló, majd kirobbanó agresszió sosem látott tombolást okoz minden egyes koncerten. A Subscribe tagok bámulatos átéléssel és feelinggel nyomják a ´90-es évek legendás témáit, náluk jobban tényleg csak az amerikai banda adná át mindezt. Bálint pedig mindezt kiváló frontemberi képességekkel tetézi, az első perctől az utolsóig folyamatosan hergeli és ugrálásra biztatja a népet, nem egyszer testközelből, a rajongók között szítja a hangulatot. Nem mellesleg a hangja is a megtévesztésig hasonlít Zack-ra.
Természetesen a legismertebb dalok kerültek terítékre, nem is kellett több, mindenki belevetette magát a bulizásba a Testify, Wake Up, Vietnow, Bombtrack, Bulls On Parade, Guerrilla Radio, Tire Me, Sleep Now In The Fire, Born Of A Broken Man, Bullet In The Head, The Ghost Of Tom Joad, Fistful Of Steel, Killing In The Name, Freedom nótákra. Nem sok kellett hozzá, hogy mindenkiről patakokban folyjon a víz, de cserébe a Fezen egyik legnagyobb tombolását élhettük át.
Erről a buliról már csak totálisan kifulladva lehetett csak kitámolyogni, pedig még a rá következő koncert, a Cadaveres végigtombolása is tervbe volt véve. Összességében viszont már fáradtak voltunk, késő volt, teljesen ki voltunk merülve, így hát némi dilemmázás után a hazaút mellett döntöttünk. Ezáltal sajnos kimaradt a Cadaveres, bocsi srácok, majd legközelebb. Budapesten így is számos alkalommal láttuk már őket, fél évente egyszer általában el lehet őket csípni, szóval biztos lesz lehetőség a pótlásra.
Kifelé menet újfent megdöbbentünk a Nagyszínpad előtti tömegen. Ezúttal az Edda játszott, a tömeg pedig nem hogy kisebbedett volna a Deep Purple után, hanem talán még nőtt is. Érthető, hiszen ha már itt vannak, a Purple-ösök minden bizonnyal az Eddát is megnézik, hiszen nem áll egymástól olyan messze a két csapat. Ugyancsak a generációs különbségek miatt nekem az Edda sem volt soha meghatározó csapat az életemben, így nem maradtunk a koncertjükön, de távolról is látszott/hallatszott, hogy a jelenlévőknek kiváló levezetés volt ez a buli a Fezen legvégére.
Update: a fesztivált elhagyva pont elcsíptük, hogy a körforgalomban épp egy MTVA-s teherautó igyekszik a rendezvény helyszíne felé. Nevettünk is rajta, hogy a Deep Purple-nek már rég vége, vajon miről fog közvetíteni a királyi tévé? Ezen felbuzdulva az alábbi kis montázzsal búcsúzom, bocs az amatőr minőségért, saját kreálmány. (a kép eredetije az Index.hu-ról származik)
11:42
