beszámoló [fesztivál] 2013. július 31. szerda 08:30
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloRock Beach fesztivál - 3. nap 2013.07.28, Balatonszemes
Most már eléggé bánom, hogy nem voltam kellően alapos. Amikor az első infók kezdtek felröppenni a Rock Beach fesztiválról, nem néztem túlságosan mögé a rendezvénynek. Úgy gondolatban elraktároztam a szokásos kevésbé ismert hazai fesztiválok közé, ahol egy-két húzónéven túl a hazai másod-harmadvonal csodáiban lehet gyönyörködni. Amikor aztán elég neves külföldi fellépők is nyilvánosságra kerültek, és az egész felhozatalba belepillantva rövid úton realizálódott, hogy sokkal komolyabb elképzelés van itt, mint valami alsógyökérpusztai sárdagasztó rokkfesztiválon, már igencsak bántam, hogy nem számoltam a terveim között ezzel a rendezvénnyel. Egy Paradise Lost, Gojira, Overkill, Sabaton önmagukban is tekintélyt parancsoló nevek, de a hazai csapatok közül is jó pár figyelemre méltóra sikerült szert tenni.
Végül egyéb privát teendők miatt amúgy sem tudtam volna jelen lenni a teljes fesztiválon, de az utolsó napot végül sikerült összehozni. Ráadásul egyébként is ez a nap volt a legkedvesebb az ízlésemnek, szóval ennek külön örültem. Így hát ez a beszámoló csak a Sabaton és Overkill nevével fémjelzett harmadik napról fog szólni.
A Rock Beach fesztivál úgy tűnik, amolyan „szegény ember Metalcamp-je” akar lenni, amit egyébként abszolút nem negatív értelemben gondolok. Hiszen a szlovéniai rendezvénynek is az a legnagyobb különlegessége és vonzereje, hogy a fajsúlyos koncertek előtt/után egy kellemes folyócskában lehet lehűteni a headbang-elésben megfáradt fejeket, és az önfeledt pancsolás közben persze a legnagyobb őrültködések zajlanak folyamatosan. Az itteni balatonszemesi helyszín is tökéletesen alkalmas a napközben való fürdőzésre, bár én magam a vasárnapi érkezés miatt nem tudtam megbizonyosodni a fürdőző hely körülményeiről. Maga a fesztivál viszonylag kis terepen terült el a 7-es főút mentén, de ez a színpadoknak és az evős-ivós lehetőségeknek, mobil wc-knek bőségesen elég volt. A színpadok is közel voltak egymáshoz, tehát nem okozott problémát egyik koncertről átsétálni a másikra.
A Road koncertje éppen a vége felé közeledett, amikorra megérkeztünk, de egy-két számot még elcsíptünk, például zárásként a nagy slágernek számító Nem Elég című dalt. A srácok szegények rendkívüli módon izzadtak a pokoli melegben, de tőlük telhető módon igyekeztek helytállni. A nézőtér nem volt annyira telített, ez nyilván a brutális napsütésnek és a viszonylag korai időpontnak is köszönhető volt. Utánuk a Paddy And The Rats-re mentünk át a másik színpadhoz, az őrült folk rock-osok még javában ugráltatták a közönséget a sátorban. A Paddy-t meglehetősen sokszor láttam élőben az utóbbi időkben, és mindig megbízható produkciót nyújtanak. Persze a sátorban késsel lehetett vágni a fülledtséget, de az önfeledt mulatozást ez egyáltalán nem befolyásolta. A közönség által leginkább kedvelt nótákba sikerült a végére belefülelni, mint a Pilgrim On The Road, Freedom, Pub ´n´ Roll és a Drunken Sailor.
A Paddy végeztével már ismét felgyűlt a tömeg a nagyszínpadnál, ugyanis Deák Bill Gyula és zenekara húzta már javában a talpalávalót. Az öreg Bill jellegzetes figura, megkerülhetetlen szereplője a hazai zenei életnek. Jómagam nem vagyok a blues műfaj kifejezett rajongója, de ezen a téren elsőrangú Bill-ék produkciója. A zenésztársakról is elismerően lehet szólni, hiszen ügyesek és alázatosak, de nyilván a produkció lényege Deák Bill Gyula. Ő összekeverhetetlen orgánumával maga a nagybetűs kőbányai blues, a közönség pedig szemmel láthatóan minden percét élvezte a koncertnek.
Nekem a buli csúcspontja kétségtelenül az István A Király két betétdala volt, Deák Bill Gyula előadásában. Fantasztikus hangulatot teremtett ez a két dal, és abban nem tudom megcáfolni Bill kapitányt, hogy nála autentikusabban senki nem tudta volna elénekelni ezeket a számokat. Ezzel együtt viszont mintha egy kicsit elszaladt volna az ego Bill bácsival, hiszen nagyjából az amerikai veterán Overkill-nek kellett volna bocsánatot kérnie, hogy ők lépnek ma fel főműsoridőben, illetve az István A Király mai szereplőgárdájáról is durván degradáló véleményt fogalmazott meg Bill. Még ha humornak is szánta ezeket, akkor sem sült el jól.
A koncert befejeztével viszont ismét a szeretni való Deák Bill Gyulát kaptuk, aki rendkívül hálás volt a közönségnek. A Zöld, A Bíbor És A Fekete című dalt az elhunyt zenészekért, barátokért ajánlotta fel, és nem felejtett el hálát adni azért, hogy sikeresen felépült betegségéből és megélhette ezt a fellépést is. Kívánunk neki további jó egészséget, és sikeres koncerteket.
Most már végleg a nagyszínpad előtt maradtunk, az Overkill-re várakozva, de aki akart, evést, ivást, wc-zést, mindent elintézhetett a közelben. Hatalmas ötlet, hogy a kisszínpad előtt két nagy turbinát is felállítottak, amelyek úgy fújták a levegőt, mint két hatalmas ventilátor. A dögmelegben senyvedő rockerek földöntúli mosollyal élvezték a légmozgást. Ennél már csak az lett volna a jobb, ha a sátorba állítják be ezeket, mert az ottani klímát és páratartalmat bizony nehéz volt elviselni.
A New Jersey-ből származó Overkill-t láttam már néhány alkalommal, és tudtam, hogy bődületesen erős buli várható tőlük. A színpad előtt nem volt azért hatalmas tömeg, de a létszám kellemesnek volt mondható. Besötétedett, mire Overkill-ék elkezdték a bulit, és a tervezetthez képest máris némi csúszással álltak a deszkákra. A korábbi fellépések alapján tudtam, hogy bivalyerősen tudnak élőben megszólalni, bár a beállás alatti bénán kongó dobok és a tompán zsizsegő gitár azért félelemre adtak okot.
Nos, végül is az erőteljes megszólalásra nem lehetett panasz, bár tény, hogy hallottam már őket jobban is szólni. A program amolyan „best of” volt, pár újabb keltezésű dallal megszórva. A Come And Get It, Rotten To The Core, Wrecking Crew hármassal nem lehetett tévedni, legkésőbb a harmadik számra szerintem mindenki felvette a zakatolós thrash fonalát. A banda jó formában tolta a talpalávalót, az örökmozgó Blitz pedig vénségére olyan őrült módon rohangált fel-alá a deszkákon, hogy a fiatalokat is megszégyenítette volna. Az ő reszelős, sipítós hangját lehet szeretni és utálni, de tény, hogy az Overkill karakterét ő adja. Nem lehetett csalódni a frissebb számokban sem, különösen nagyot szólt a Bring Me The Night az újkori csúcsalkotásuknak számító Ironbound albumról, az ahhoz majdhogynem felérő legfrissebb The Electric Age lemezről az Electric Rattlesnake, és az Ironbound címadója.
Bár maga Blitz is olykor el-eltűnt a hangfalak mögött, hogy aztán teljes erőből újra a mikrofonhoz rontson, de a gitáros Derek Tailer is egyszer csak eltűnt a háttérben, és nem nagyon akaródzott előre jönnie. A banda is feltűnően lesegetett hátrafelé, feltűntek a backstage-ben a piros pólós ambulanciások, szóval félő volt, hogy valami gond történt. Az Overkill persze profi módon kezelte az ügyet, minden fennakadás nélkül játszottak tovább, Dave Linsk gitározott és szólózott, mintha mi se történt volna, utóbbival egy időben D. D. Verni erőteljes basszusa töltötte ki a hangképet. Szó se róla, érdekes volt ilyen megszólalással hallani egy-két nótát, de azért az Overkill mégis két gitárral az igazi.
Tailer aztán visszatért, valószínűleg egy kis napszúrás okozhatta a problémát. Blitz cikizte is, hogy „a lusta disznó, egy kicsit megsüti a napocska, aztán rögtön elfárad” - meg is kapta érte a középső ujjat, haha! De pár szám elteltével Tailer újra hátra vonult, és onnantól már nem jött előre, tehát egy gitárral kellett hogy befejezze a programját a banda. Reméljük nincs komolyabb baja, és tényleg csak arról van szó, hogy a New Jersey felhőkarcolók árnyékából kilépve emberünk nincs hozzászokva a mi balatoni bájos 40 fokunkhoz...
A buli egyik csúcspontja szerintem az egyébként maximálisan mellőzött RelixIV albumról származó Old School című nóta volt. Ez a banda stílusától eléggé elütő, punkos, pogózós hangvételű, vicces szövegű dal nagy beindulást és jóféle együtténeklést eredményezett. Aztán egy ugyancsak szokatlan nóta, az olykor már-már doom-ba hajló Who Tends The Fire következett. Sajnos a programjuk a végére ért, ráadásul eleve rövidebb szettet kényszerültek játszani, így a végére már csak a Fuck You című szám fért bele. Blitz sikerrel hergelte a közönséget, és szemmel láthatólag a jelenlévők is élvezték a bulit, még ha nem is ez volt történetük legerőteljesebb fellépése.
A csúszás miatt már bőven játszott a másik színpadon a Leander Rising, és mi tagadás, talán még valamivel nagyobb tömeget sikerült a színpad elé invitálniuk, mint az Overkill-nek. Leanderékről mindenki mindenhol elmondta már nem egyszer, hogy mekkora tehetségek, és mennyire jól összerakott zene az amit játszanak, de ugyanennyiszer azt is elmondták, hogy élőben legtöbbször nem sikerül mindent tökéletes szinten prezentálniuk. Ezúttal viszont el kell mondani, hogy tényleg kitettek magukért, valami ilyesmi előadás lenne elvárható egy ilyen sokra tartott bandától. A közönség részéről persze maximális volt a lelkesedés, ez nem újdonság, de ezúttal az általában gyenge pontnak számító dallamos ének is a helyén volt Köteles Leander részéről. Erőteljesen, vaskosan szóltak, és mindegyik tag beleélése hibátlan volt.
A jól ismert slágerszámok mellett (Szomorú Vasárnap, Viharom Tavaszom, Csak Te, Az Ördög Naplója, Szívidomár, Bennem) nem egy feldolgozás is helyet kapott, a bandától már ismert Only Girl és Bad Romance, valamint két Pantera nóta (This Love, I´m Broken), ahol a basszust Jozzy kezelte, Leander pedig teljes értékű frontemberré lépett elő, illetve a „feldolgozás feldolgozásának” számító Holy Diver. Vannak, akik folyamatosan rosszindulatúan állnak hozzá a Leander Rising-hoz, akármit is csinálnak, de ebben a mai fellépésben szerintem nem lehetett hibát találni.
A nap fő attrakciójának számító Sabaton-ra ugyancsak szépen összegyűlt a tömeg, a svéd banda pedig szokás szerint meghálálta a bizalmat. Lehetne elemezni a Sabaton – sokak által érthetetlen – sikerének receptjét, de szerintem nem érdemes. Mert tény és való, hogy semmi olyat nem hallunk tőlük, ami különösebb újdonságnak, egyedi megoldásnak számítana, de a remekül felépített, himnikus nótáik, a rengeteg fogós pillanat, és az elsőrangú élő produkció miatt eleve sikerre vannak ítélve egy heavy metal rajongó szemében. Ugyan továbbra is rendkívül irritál, hogy intróként képesek a teljes The Final Countdown-t végighallgattatni a közönséggel a színpadra lépésük előtt, de az a lendület, amivel a deszkákra robbannak, feledtet mindent. A robbanást sajnos ezúttal nem lehetett szó szerint érteni, ugyanis nagyjából a koncert feléig eléggé aránytalan hangzással kellett boldogulniuk. A gitárokat csak sejteni lehetett, a halk zsizsegésük szinte teljesen eltűnt a háttérben. Az ilyen módon dob és basszusra, illetve Joakim énekére épülő számok kissé erejüket vesztették, és csak később sikerült nagyjából rendet teremteni. A hangulat viszont ettől függetlenül is a tetőfokára hágott.
Bár a legutolsó Carolus Rex album Sabaton mércével mérve szerintem egy közepesnél többet nem érdemel, a korábbiakban egy, maximum két előkerülő nóta bőségesen elég volt belőle. Ezúttal viszont sokkal jobban szerepet kapott az új lemez. A Ghost Division nyitás után máris a Gott Mit Uns és a Carolus Rex következett, majd pedig meglepetésre a maximum csak bónusz számként ismert Swedish Pagans hangzott el. A Primo Victoria lemezes Into The Fire-nél még mindig gyengélkedett a hangzás, pedig ez a gyors, tempós nóta megkívánta volna a zúzós gitárokat.
Joakim Brodén énekes természetesen egész koncert alatt brillírozott, az egy személyes stand up comedy-jét jól fogadta a közönség. Joakim nem egy különösebben nagy szám énekesként, viszont rendkívül jellegzetes hangja van, és ez előny. Szegény most már biztosan nem fog attól sosem megmenekülni, hogy akármikor Magyarországra látogatnak, mindig a „Pálinka-Pálinka!” skandálás fogja őt fogadni a „Sabaton-Sabaton!” kórus helyett. Természetesen ma sem nyugodott addig a közönség, amíg az énekes meg nem húzta néhányszor az ajándékba kapott üveget, prüszkölt is rendesen a bivalyerős magyar nedűtől, haha! Ettől persze még folyt tovább a műsor, a Carolus Rex album két nótáját, a The Carolean´s Prayer-t és a Poltava-t svéd nyelven adták elő, ami kuriózumként mindenképpen jópofa, a gyakorlatban viszont nem tudom, mennyire volt hasznos.
Szerencsére a jól ismert, és egyértelmű közönségkedvenc számokból sem volt hiány, a 40:1, a számomra nagy kedvenc Midway, és kifejezetten a magyar közönség kérésére eljátszott The Price Of A Mile a koncert emlékezetes pillanatai voltak. Mint ahogy az is, hogy szegény Joakim próbált valamit megtanulni magyar nyelven, de a gonosz közönség csak a „csöcs” szót ismertette meg vele. Addig szekálták, amíg aztán az énekes maga is felhúzta a pólóját. Nagy szomorúságára csak a fiúk követték a példáját a közönségben, haha! De ezekből a nüanszokból is látszik, hogy a hangulat és a humorfaktor mindvégig a csúcsra volt járatva a Sabaton koncertjén. Ezért vonz ennyi érdeklődőt a svédek fellépése.
A későbbiekben is maradt még néhány a szívesen hallott kedvencekből, a Cliffs Of Gallipoli, Attero Dominatus, The Art Of War, és a Primo „mindenki ugrik” Victoria ezúttal is meggyőzők voltak. Joakim a végén még a napszemüvegét is odaajándékozta az egyik ifjú rajongónak, a Metal Crüe pedig tökéletes zárása volt a koncertnek. A jobb megszólalású korábbi fellépések szerintem ütősebb koncertélményt biztosítottak, de bulinak és szórakozásnak ez a Rock Beach-es esemény sem volt utolsó. A Sabaton koncertje minden alkalommal élményszámba megy Magyarországon, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy az ajándék itókák is mindig élményszámba mennek Joakim-éknak másnap reggel, haha!
Ennyit tudok elmondani a Rock Beach fesztivál harmadik napjáról. Kellemes, családias, jó hangulatú rendezvény, élvezetes koncertekkel, megfelelő körülményekkel. Most már biztosan nem fogom ezentúl elkövetni a felületesség hibáját: ha lesz jövője ennek a rendezvénynek, érdeklődve fogom várni a következő évi felhozatalt.
08:30
