beszámoló [koncert]  2003. október 27. hétfő   16:35

nincsen hozzászólás

  Fotókért felelős bajtársammal a Vörös Yuk felé vesszük az irányt, de némi kitéréssel meglátogatunk egy vendéglátóipari egységet, nehogy szárazon maradjon a pelus. Ekkor még nem is sejtjük, hogy szomjunk kisebb tragédiát idéz elő: lekéssük a műsor elejét.
  
  A Vörös Yuk egyfaja telitalálat, ha a mai pesti viszonyokat nézzük. Amellett, hogy színteret biztosít az underground legszélsőségesebb műfajainak is, megtalálta a középutat. A látogatókat sem tarháló suttyóként, sem elvont sznobokként nem lehetne említeni, a dizájn tisztességes, a WC-k aránylag tiszták, a sör hideg. Az italárakkal még lehetnek fenntartásaink, de nem lehet minden fenékig tejfel.
  
  A terembe érve a Columbo Kutyáját találjuk a színpadon, akik éppen István (Ápolók, Büdösök) közreműködésével adják elő az „Öreg leszek” című szerzeményt, majd belekezdenek néhány Qss-klasszikusba. Barangó csapata élénk felfrissülés lenne a mai elostobásodott punk bandák között, de mostanában mintha elunalmasítaná a lelkesedés hiánya. Hiába a brilliáns szövegek, a többféle stílust elegyítő, korrekt zene, ha fellépéseik leginkább kedvetlen zenekari próbákra hasonlítanak...
  
  A Hangmás nevű csapat piros pontot érdemel. Zenéjüket főképp az Európa Kiadóhoz lehetne hasonlítani, amit egy szintis leányzó színesít. Teljes beleélés, semmi póz. A szövegekből sajnos nem sokat érteni, de a zenekar mindenképp kellemes meglepetés.
  
  Hogy őszinte legyek, a Karabélyt már láttam párszor, de nem igazán fogott meg. Rossznak persze egyáltalán nem mondanám, csak huzamosabb ideig nem köt le, ezért galádul a sörözés-társalgás-toálett szentháromságot választom a koncert érdeklődő arccal való megtekintése helyett.

  A publikum létszáma növekszik, a porondot pedig az Ápolók teszik magukévá. A „Kondásdiszkó” című kazetta rongyossá hallgatása után türelmetlenül várom, hogy élőben is magamba szívjam a zenei társulat sajátos költészetét és zenei világát. Bevallom, a stúdióanyagot fülelve egészen másra számítok, mivel az azon hallható hangszerkavalkád nem jelenik meg a színpadon, viszont így sem kell csalódnom. Az énekes-szintis-trombitás pozíciót magának tudó Istvánunk illumináltságának mértéke oly magas szintre jutott, hogy az öröm nézni. Merevrészeg színpadi tántorgásának közepette, néha el-el kapkodja mikrofonját, beleüvöltve meghitt strófáit. Maga a produkció másik formációjukra, a Büdösökre emlékeztet, noha azt jóval nyersebb és ordenárébb szövegvilág jellemzi. Ezért is az egyik kedvenc zenekarom.
  
  Az est fénypontja az angol Brain Of Morbius, amely kb 15 éve gyakorolja sajátos művészetét és ez idő alatt jópárszor megfordultak hazánkban. Igazság szerint kissé bajban vagyok, hiszen színpadi produkciójukat nem igazán lehet szavakkal visszaadni. Afféle minden ízében punk, de ezelatt nem a megszokott sablonokatra kell gondolni, hanem egy maximálisan formabontó bandára elmeháborodott előadásmóddal és kísérletezőbb, elborultabb zenével, ami ugyanakkor monoton, de izgalmas.
  
  Gitár nincs, csak dob, basszus, ének, valamint a legmeghatározóbb elem, a szintetizástor, melyből alsógatyára és zoknira vetkőzött szintisük teljesen torz és szokatlan hangokat facsar ki. Énekesük robot szerű vonaglása, abszurd grimaszai hol elképesztőek, hol röhögésre ingerelnek, miközben a szemetes vödröt kirámolva a Borsodi” szó kiejtését gyakorolja, majd a vödröt a fejére húzza. Egy időre Istvánunk is megjelenik a színpadon egy kiadós szédelgésre. A koncert végén a zenekar CD-ket kínál a színpadról eladásra, de mindössze 3-4 darab kel el különböző árakon.
  
  A népesség jócskán megfogyatkozik, bár a bulinak még nincs teljesen vége, Barangó visszatér a színpadra, hogy Sötét Kamara névre keresztelt egyletével prezentáljon egy előadást. Cselló, fúvós hangszerek, és szintetizátor lepi meg sörtől illuminálódott személyem, majd kisebb huzavona után neki is kezdenek Illetve kezdenének, ha István nem tenné magáévá az egyik mikrofont Barangó sörével egyetemben, hogy a dobok előtt elfetrengve verseljen az előbbibe. Néhány újabb nekifutás után a társaság feladja és fáradan távozik a világot jelentő deszkákról.
  
  Mindezen kulturális megpróbáltatások után elindulok hazafelé, nem tudván, hogy még mindig hozhat újat a ma. Mint utóbb tudomást szereztem róla az est záró fellépője a Digép volt, melynek magja megint csak István (ki más?), a műsor pedig heggesztésből és vasak veréséből tevődik össze, afféle ipari csoda, méltó köszöntése a hajnalnak.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: