beszámoló [koncert] 2013. április 24. szerda 00:02
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloVader, Melechesh, Sterbhaus, W.I.L.D 2013. április 17, Kék Yuk
A lengyel Vader nem ritka vendég mifelénk, pár évente biztosan beiktatnak egy-egy magyar dátumot. Szóval a rajongók már nem egyszer elcsíphették őket, a mostani alkalom viszont olyan szempontból számított különlegességnek, hogy a Black To The Blind turné keretében a címben említett, legendás 1997-es album nótái és más ősrégi szerzemények képezték a program alapját. Manapság a turnék (amúgy érthető okokból) szinte kivétel nélkül a legfrissebb album promóciójáról szólnak, fűszerezésként az elmaradhatatlan klasszikusokkal. Pedig tudjuk nagyon jól, hogy akármilyen jó is egy új album, azért a rajongók szíve mindig a régi számoknál kezd hevesebben verni, és a legnagyobb tombolás is ilyenkor szokott beindulni. Ahogy az internetes poén is mondja, „a legutálatosabb mondat koncerten: és most játszunk egy számot az új albumunkról”.
Persze ellenkező esetben megkapja a zenekar, hogy csak a múltjából képes megélni, a régi nótákkal haknizik, azóta pedig nem képes maradandót alkotni. Szóval igazán jól kijönni sehogy sem lehet ebből az ördögi körből, így hát az egyedüli elfogadható megoldásnak az látszik, ha az új albumot hirdető turnék mellett néhány speciálisabb fellépést, évfordulós lemezekről való megemlékezést, stb. vállalnak. Így tett a Vader is, akik 15 évvel a Black To The Blind lemez megjelenése után kezdték meg a visszaemlékezős körútjukat, amibe most a magyar rajongók is becsatlakozhattak.
A Vader (már csak az extrém stílus miatt is) sosem számított egy nagy tömegeket megmozgató zenekarnak, így a Kék Yuk megfelelő helyszínt jelentett, pláne hogy a kissé borsos jegyár miatt sem számítottam plafonról csüngő embertömegre. Az első fellépő W.I.L.D meglehetősen korán kezdett, a nehezen behatárolható, különféle hatásokból építkező zenéjük idején még csak szállingóztak az emberek, jómagam is csak a Sterbhaus kezdésére csatlakoztam be a programba. A svéd zenekar thrash/death metalt játszott, meglehetősen jó beleéléssel. A teremben még mindig nem voltak sokan, de a jelenlévőknek szemmel láthatóan tetszett a produkció. Nem volt benne semmi különös amúgy, csak egyszer egy érdekes, már-már táncolható lazább betét vonta magára a figyelmet. Ilyen kitörési pontokat több helyen is alkalmazhatnának, ha a zenei dömpingben fel akarja hívni magára a figyelmet a Sterbhaus.
A Melechesh érdekes, országokon átívelő vargabetűkkel érte el mai formáját - az örmény származású, izraeli tagok Franciaországba, végül Hollandiába telepítették át a zenekar székhelyét. Ők már valódi egyéniséggel rendelkeznek, szélsebes black/death metal témáikat gazdagon díszítik keleties elemekkel, a sumér és mezopotámiai mitológia szövegvilágára alapozva. A főbandához hasonlóan ők is többször megfordultak már errefelé, két éve két koncertet is adtak Budapesten - egyet a Samael, egyet pedig a Nile társaságában. A Melechesh koncertjét már egész sok szempár kísérte figyelemmel, de teltháztól persze messze voltunk.
Ashmedi-ék rutinosan adták elő a programjukat. A frontember máris egy 12 húros gitáron kezdett, a másik gitárnál Moloch pedig a szokásos terrorista-fejkendőjével lépett színpadra, amit pár szám után levetett. A Melechesh két legutóbbi nagylemezéről, a 2010-es The Epigenesis-ről és a 2006-os Emissaries-ről válogatott, az Illumination: The Face Of Shamash, Sacred Geometry, Ladders To Sumeria, Defeating The Giants, Grand Gathas Of Baal Sin, Triangular Tattvic Fire, Ghouls Of Nineveh, Rebirth Of The Nemesis számokat adták elő. Új albumról egyelőre semmi hír, szóval nem tekinthető túlzottan termékenynek a banda, de amíg a minőségből nem engednek, és a komplex témák kimunkáltsága ennyi idő alatt áll össze náluk, addig kár is lenne ossiáni sűrűséget elvárni tőlük.
A megszólalásra nem lehetett panasz, még ennek a sűrű, komplex zenének is jól átjött a hangulata, a jelenlévők nagy örömére. A brutális szegelés és a súlyos, zakatolós témák, olykor melodikus cirádák remek elegyet alkottak, miközben Ashmedi fanatizálta a közönséget. Sajnos kissé sok füst terjengett a színpadon, így a dobos Xul-ból nem sokat lehetett látni, csak hallani. A maguk módján egész sokat is játszottak, a bő háromnegyed órás játékidő szerintem teljesen korrektnek mondható. A keleties hangulatú metal zenék reneszánszába szervesen betagozódik a Melechesh is, még ha zeneileg súlyosabbnak is minősülnek pályatársaiknál.
A Vader-től nagy meglepetéseket nem kellett várni, bár a programot az 1997-es lemezükre hegyezték ki, igazából bármelyik albumukról játszhattak volna, a jellegzetes stílusukon sok változás azóta sem történt. A változás inkább a tagságot szokta érinteni, a Vader most ismét teljesen más felállásban érkezett, mint amikor legutóbb láttam őket. A megkerülhetetlen „Peter” Wiwczarek mellett a Destruction-ös Mike-ra emlékeztető „Spider” Pająk reszelte a gitárokat, a fekete hajú „Hal” Halicki játszott a basszuson, a dobok mögött pedig ismét egy fiatalabbnak kinéző tehetség, James Stewart ült. Utóbbi sajnos ismét nem nagyon volt látható, mert a klub szűkössége és a füstgép alkalmazása továbbra sem a zakopane-i friss, hűs levegőt idézte.
A program természetesen a Black To The Blind album szerzeményeit vette górcső alá, de hasonlóan hangsúlyos szerep hárult a néhány évvel korábban keletkezett Sothis EP-re is. Így máris utóbbi két nótájával kezdtek, a Sothis és a The Wrath sikeresen felpörgette a közönséget. Sajnos a hangzás náluk nem sikerült annyira ideálisra - míg a meglehetősen komplex Melechesh-t jól lehetett követni, a Vader brutális death/thrash darálása sajnos jórészt összefolyt a hangfalakban. A The Wrath remekbeszabott riffjeit sem lehetett rendesen kihallani, amit külön sajnáltam.
Következtek aztán a Black To The Blind pillanatai, a Fractal Light, Heading For Internal Darkness, The Innermost Ambience, Carnal, True Names, The Beast Raping képében. A hangzás sajnos nem sokat javult, de ettől a koncert még persze élvezhető maradt. Lehet hogy csak nekem tűnt úgy, de mintha a Melechesh-nél egy kicsit többen lettek volna a teremben, a Vader-en valamivel szellősebbnek éreztem a létszámot. Furcsa, mindenesetre. A rajongók természetesen élvezték a nagy kedvencnek számító dalokat, jóféle tombolás ment a Kék Yuk termében, de valahogy a kirobbanó lelkesedés is hiányzott. Peter többször próbált kommunikálni, hatni a közönségre, de a maximum amit elérhetett, a számok utáni szolid taps, aztán pedig csendes várakozás a következő dalra. Így aztán a frontember sem erőltette a magyarázatokat, inkább zúzták a következő nótát.
A Black To The Blind album vonulatát egy kicsit megszakították az utolsó lemez, a Welcome To The Morbid Reich szerzeményeivel, de szerintem senki sem bánta a Return To The Morbid Reich és a Come and See My Sacrifice előkerülését. A Foetus God, The Red Passage, Distant Dream és a Black To The Blind számokkal aztán lezártuk az 1997-es album végigrágását, de szerencsére még volt hátra a játékidőből annyi, hogy néhány további dal is terítékre kerülhetett. Így hallhattuk az első Vader albumról származó Dark Age című nótát, majd pedig a szintén ősrégi Vision And The Voice dalt. Egy ráadásra még visszajött a lengyel brigád, ez pedig nem volt más, mint minden jelenlévő (színpadon innen és túl) közös kedvence, a Slayer felidézése. Most végre nem a (minden kiválósága mellett) unalomig ismert Raining Blood mellett tették le a voksot, hanem óriási örömömre a rendkívüli csemegének számító Hell Awaits hangzott el. Kell mondanom, hogy talán erre a számra volt az egyik legnagyobb tombolás a teremben...?
Úgy hiszem, mindenki megkapta a Vader-től, amire vágyott. Ezekkel a nótákkal nem lehet hibázni, talán egy tisztább hangzás tett volna még hozzá a koncert élvezhetőségéhez. Dicséret illeti a tagságot, mert a viszonylag gyér közönségreakciók ellenére is maximális beleéléssel játszottak. Az elnyűhetetlen Peter ilyen téren teljesen maximalista, nem átallja a teljes tagságot lecserélni, ha nem elégedett a teljesítménnyel. Mostani társaira nem lehetett panasza, mert mind „Spider” Pająk, mind „Hal” Halicki vicsorogva rázták a fejüket, a színpad méreteihez képest sokat mozogtak, abszolút meggyőző volt a játékuk. James Stewart szegelései is rendben voltak, csak az ő munkájából sokat nem lehetett látni. Érzésem szerint a mai este a Melechesh ellopta az aranyérmet a Vader orra elől, de a „célfotón” így se látható nagy különbség, hiszen a lengyel horda is kiválóan szerepelt.
00:02
