beszámoló [koncert] 2013. március 22. péntek 07:00
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloHelloween, Gamma Ray, Shadowside 2013. március 19, Pecsa Music Hall
A Helloween zenekar a belőle kinőtt Gamma Ray-jel közös Hellish Rock turnéja nem egy újkeletű történet. Már 2007 óta járják a világot kisebb-nagyobb megszakításokkal, hol Európában, hol Japánban, hol az amerikai kontinensen. Nekünk magyaroknak is emlékezetes ez a történet, hiszen ugyanitt a Pecsában láthattuk már a heavy metal két csúcsteljesítményét egy színpadon. Azóta is voltak itt a tökfejek, a 7 Sinners album megjelenésekor, illetve a Szigeten, bár jómagam ez utóbbiakon sajnos nem tudtam részt venni. Most a Hellish Rock turné második felvonásaként ismét a Gamma Ray társaságában tértek vissza, és úgy hiszem, ezt egyetlen heavy metal rajongó sem bánta, akár jelen volt a 2007-es hasonló dzsemborin, akár nem.
Itt most nem az utóbbi időkben megszokott, korai kezdéssel operáló minifesztiválról volt szó, 5 érdektelen előbandával, elég volt ebből egy is, akik a Shadowside névre hallgattak. Nem különösen izgalmas, ezerszer hallott heavy metal kliséket pufogtattak, megdöbbentő volt viszont az énekes hölgy elképesztő hamissága és erőtlen hangja. Még az Ace Of Spades feldolgozásuk szólt a leginkább használhatóan, de ennyi. Ugorjunk.
Szerencsére máris az egyik fő attrakció, a Gamma Ray következett, impozáns háttérvászon előtt. Kai Hansen-éket nem kell bemutatni a Helloween rajongók számára, sőt azt sem tartom kizártnak, hogy néhányan esetleg jobban is szeretik őket, mint az „anyabandát”. A Helloween zenei vargabetűi a ´90-es évek elején számos rajongónál kiverte a biztosítékot, a Gamma Ray ezzel szemben gyakorlatilag története során mindvégig egyenletes színvonalat produkált. Persze ők nem is nagyon kísérleteztek, mondhatni beálltak egy tipikus irányvonalra, amellyel egyben keretek közé is zárták magukat. De amíg a rajongók tetszését elnyerik az újabb és újabb szerzemények, addig nagy gond ezzel nem lehet.
A Gamma Ray magja is hosszú ideje stabil, egyedül Michael Ehré dobos számít friss húsnak, de a többiek már minden lélegzetvételét ismerik a másiknak. A színpadi rutin tehát adott volt, köztudomású az is, hogy mind a Gamma Ray, mind a Helloween rendkívül szeret Magyarországon fellépni, így a jó hangulat is garantálva volt. Azért náluk ugyancsak elmondható, hogy az igazi csúcsalkotások és kedvencek a korai albumokról kerülnek ki, de az újakkal sincs gond, szóval mindegy volt, akármit is játszanak.
A banda jól variálta össze a setlist-et, „egy kicsit mindenből” elv alapján. A nagy slágernek számító Anywhere In The Galaxy-vel kezdtek, és eleinte a korábbi szerzeményekre koncentráltak. A Men, Martians And Machines, The Spirit, és a Gamma Ray tovább bátorították a rajongókat, sokan énekelték a szövegeket, folyamatos volt a csápolás és a tombolás. A jókedélyű és barátságos Kai Hansen pedig megállás nélkül pörgött a színpadon, ő egymaga képes volt megcsinálni a showt. Amúgy is mindvégig ő volt reflektorfényben, a gitárszólóinál többször előrejött a közönség orra elé, nem egyszer pedig az emelvényről ugrált lefele. A másik gitáron Henjo Richter nem volt ennyit előtérben, inkább szerényen, a háttérben játszott, de ő is mindvégig küldözgette a mosolyokat a közönség felé, akárcsak a basszusnál Dirk Schlächter. Utóbbi mintha egy kicsit hippisre vette volna a fazont, a hangzás viszont szerencsére egészen arányos volt, így az ő játéka is jól hallatszott.
Aki esetleg nem tudná, egy új EP-je jelent meg a Gamma Ray-nek a napokban, így a műsort a két vadiúj nótával is feldobták. Master Of Confusion és az Empire Of The Undead remekül megtalálták a helyüket a programban, előző egy hagyományosabb Gamma Ray irányvonal, a másik viszont szokatlanul kemény, zúzósabb szám, ami alaposan felspannolta a közönséget.
Meglepő módon a koncert második felére jutottak az újabb dalok, a 2010-ből származó utolsó sorlemez csak itt mutatkozhatott be, az Empathy, Rise és a To The Metal erejéig. Hogy egy kicsit a Helloween-es babérokból is arassanak, eljátszották a Future World című klasszikust, amit kitörő lelkesedéssel fogadott a közönség. Ráadásként a Powerplant lemezről származó Send Me A Sign maradt, ennyi fért ma a Gamma Ray programjába. Nem mondható, hogy keveset játszottak volna, hiszen egy órát nagyjából így is kitett a játékidejük, de a rajongók még néhány nótát biztosan hiányoltak. Nekem kellemes meglepetés volt a két új EP-s dal, szóval egy változatos programmal, remek élő teljesítménnyel a Gamma Ray nem hazudtolta meg magát.
A Helloween most is grandiózus színpadi díszlettel készült, egész szép felépítményt ácsoltak a színpadra. A kamuháló mögé rejtett színpad és a sejtelmes fények már önmagukban felkorbácsolták a közönség érdeklődését, várható volt, hogy a Gamma Ray által tökéletesen megteremtett hangulat csorbítatlanul folytatódni fog. Az új lemezről a Wanna Be God szolgált intróként, Andi Deris ekkor még mindig a háló mögül énekelt, de rövidesen láthatóvá vált a színpad és ezzel maga a banda is. A Nabataea volt az első teljes értékű szám, Andi Deris pedig azonnal brillírozott az énektémákban, nem is lehetett volna jobb felütés.
A Gamma Ray programjában nagyjából fele-fele arányban osztoztak az új és a régi nóták, a Helloween viszont ezúttal inkább az újabb dalokat helyezte előtérbe. Mivel mind a Straight Out Of Hell, és pláne a 7 Sinners albumokat a legjobbak között tartom nyilván, ezekre minden létjogosultsága meg volt a bandának. Persze ha nem is fullosan, de kellemesen megtelt Pecsa közönség idősebbik fele nyilván a ´80-as évek klasszikusaira izgult, míg a fiatalabb másik fele az utóbbi évek lemezeit is figyelemmel kísérte és ismerte. Mindkét fél ízlését ki kellett elégíteni, de egy ilyen nagy múltú zenekarnak ez nem okoz problémát.
Így rögtön másodikként az Eagle Fly Free hangzott el, mostanra már tényleg beindult mindenki, hiszen ez a szám már ismerősen kellett csengjen minden jelenlévőnek. A zenekar is nagy elánnal játszott, de a közönségre sem lehetett panasz az egész este folyamán. Néhányan még különféle maskarákba is beöltöztek a zenekar tiszteletére. A lendület az újabb számok blokkjára sem hagyott alább, a Straight Out Of Hell, Where The Sinners Go, Waiting For The Thunder dalokkal a jelenlévők jelentős része szemmel láthatóan ugyancsak tisztában volt. Mondjuk a kellemes dallamok és a könnyen megjegyezhető refrének azonnal énekelhetővé és megszerethetővé tették a friss nótákat az oldschool rajongók számára is.
Aztán ismét a régebbi vizekre eveztünk, jött a Steel Tormentor a The Time Of The Oath-ról, ami ugyancsak sok rajongó szívét megdobogtatta. Majd Dani Löble dobos magánszáma következett, a színpadra felhelyezett monumentális dobcuccán most alaposan kiélhette magát. Nem mondom, hogy nem volt pár ötletes momentum a szólójában, de egy ilyen zenekar, mint a Helloween esetében teljesen fölösleges időt húzni ilyesmivel - akármennyit játszanának, sose férne bele minden kedvenc. Inkább nyomtak volna egy teljes értékű nótát helyette.
Eddig még nem került sor a Keeper albumokra, mostanra azonban hallhattunk egy I´m Alive-ot, aztán pedig a Straight Out Of Hell album két speciális pillanata következett. A Live Now! Bon Jovi-s témáit Sascha Gerstner egy érdekes, szájgitáros megoldással csalogatta elő. Ez látványos volt, azonban a kissé unalmas, jobb-bal térfélre osztott közönségénekeltetéssel ugyancsak nem volt értelme időt húzni Deris-nek. A lírai szerzemény, a Hold Me In Your Arms viszont jól jött, Sascha itt egy akusztikus gitárt kapott.
A Falling Higher ismét egy korábbi albumhoz, a Better Than Raw-hoz kalauzolt vissza, nem gyakori vendég ez a dal a Helloween koncerteken. Majd érdekességként az általában mellőzni szokott nyulas lemezt is megidézték. Mondjuk én pont nem a Hell Was Made In Heaven nótát játszottam volna a helyükben, a korong első felének bármelyik nótája ütősebb lett volna szerintem. Az alapszakasz végére ismét egy élőben nem túl bejáratott nótát, a Power-t kaptuk a The Time Of The Oath-ról.
Természetesen nem maradhatott el a ráadás, hiszen a közönség még ki volt éhezve pár további dalra. Bár a 7 Sinners album nagy kedvencem, a bugyuta szövegű Are You Metal? helyett jobban tetszett volna valami más, például az If A Mountain Could Talk-ért nagyon vérzett a szívem. A jellegzetes Helloween-es bolondozást a Dr. Stein formájában folytatták, a végére pedig természetesen lecsapták a magas labdát – Kai Hansen is megjelent a színpadon a gitárjával, így vele közösen előadtak egy kis egyveleget a korai számokból (a Halloween, How Many Tears és a Heavy Metal Is The Law dalokból kaptunk ízelítőt).
És hogy a legnagyobb sláger nélkül se térhessen haza senki, befejezésként az I Want Out szólalt még meg, de ekkor már a Gamma Ray többi tagja, Henjo Richter és Dirk Schlächter is a deszkákon zúztak. Remek volt a hangulat, a zenészek bolondoztak egymással és a közönséggel is, tökéletes lezárása volt a koncertnek.
Bár a ´80-as évek legendás metal csapatait gyakran szokás a múltjukban megragadt mamutoknak titulálni (és ez egyébként számos esetben meg is állja a helyét), a Helloween az élő példa rá, hogy még a nagy öregek is tudnak a maguk szintjén változatosabb, modernebb hangzással és ütős új dalokkal előállni. Maga a Gamma Ray viszonylag standard szintet képvisel mindegyik lemezén, nekik majdnem mindegy, mit játszanak, de a Helloween esetében látható volt, hogy a nagyrészt újabb dalokkal telített program is okozott akkora katarzist a rajongók körében, mint a klasszikus slágerek.
A tagság nagyon együtt van, 2005 óta stabil a tökfejek felállása, de nem csak csapatban, hanem egyéni teljesítményben is remekelt mindenki. Ha Andi Deris lehajtja a fejét, látható, hogy a haja már erősen ritkulásnak indult, szóval Kiskésedik rendesen. A mai énekteljesítménye alapján viszont épeszű ember egyszerűen nem sírhatja vissza a Keeper lemezek pacsirtáját. Deris egészen elképesztő produkciót nyújtott, mind a régi, mind az új dalok esetén hatalmasat énekelt. A hangszál-akrobatika mellett ezúttal nem rizsázott mindenféle lököttséget, ezt nem is bántam. Mindössze Kiss-es pólójához hasonlóan a nyelvét öltögette folyton-folyvást a közönség felé, de ugyanezt tette Markus Grosskopf is. A Helloween ősatyja még a mai napig is elnyűhetetlen figura, folyamatosan futkos, bohóckodik, és persze a basszusgitárral ugyancsak remekül bánik. Rajta látszik a legjobban, hogy még mindig mennyire élvezi a zenélést és a koncertezést.
Ezzel szemben Michael Weikath-ot szokták az egykedvűség és a flegmaság szobraként emlegetni, de a mai nap Weikath is szemmel látható jókedvvel játszott. A hanyagul laza gitározási stílusát persze ha akarná, se tudná levetkőzni, de nagyon jól játszott ő is, és Sascha Gerstner is. A fiatalabb gitáros munkáját és kiállását ugyancsak érdemes volt figyelni, mert csatlakozása óta szerintem ő is sokat tett a Helloween zenéjének modernizálásáért. Dani Löble dobos szinte végig összeszorított fogakkal püfölte az ütemeket, tőle ugyancsak jó teljesítményt láthattunk. A dobszólóját azért akkor is tudtam volna mellőzni.
Fontos még megemlíteni a színpadképet, ami szintén sokat hozzátett az élményhez. A jókora felépítményre számos alkalommal felhágtak a zenészek, hogy a magasból pásztázzák a közönséget. A fényjáték pedig külön dicséretet érdemel, hiszen a Helloween legtöbbször az új album színvilágát idéző zöldes fényben játszott, míg a Gamma Ray koncertjénél leginkább a kék dominált.
Persze magas labda volt Kai Hansen csatlakozása néhány szám erejéig az egykori zenésztársakhoz, de mivel ezt már a korábbi alkalommal is elsütötték ugyanitt, annyira nem volt kuriózum jellege. Ha egyszer Kiskét tudnák rávenni egy kis vendégszereplésre, na az már nagy dobás lenne! Kai Hansen már úgy tűnik, meg tudta győzni, hogy nem a heavy metal minden rossz okozója, így a közös Unisonic projektjüknek szép jövője lehet, de a jelek szerint nem csituló Kiske-Weikath ellentét miatt a Helloween-nel egy színpadon való szereplésének (egyelőre) nincs realitása.
07:00
