lemezajánló [nagylemez] 2013. február 27. szerda 00:01
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloHatebreed: The Divinity Of Purpose
Érdekes előzményekre tekint vissza az amerikai hardcore csodafegyver Hatebreed legújabb lemeze. A banda talán a 2002-es Perseverance-szel talált igazán magára, onnantól pedig ontják a remekbeszabott alkotásokat. Egy évre rá a The Rise Of Brutality a csúcsra tört, a 2006-os Supremacy pedig még ezt is tudta überelni brutalitásban. A 2009-ben megjelent Hatebreed című album azonban egy érdekes új színt vitt a történetbe, Jamey Jasta elkezdett dallamokat csempészni a vörös fejjel üvöltés mellé. Persze nem arra kell gondolni, hogy Jamey barátunk leáriázza a színpadról Tim „Ripper” Owens-t, mindössze néhány minimál-dallamról van szó, amelyeket a megfelelő helyekre beszúrva érdekes, tőlük szokatlan új hatást értek el. Szerencsére a kép úgy állt össze, hogy mindez egyáltalán nem ment a súlyosság rovására, tehát a Hatebreed lemez semmivel sem könnyedebb az előzőeknél, mindössze valamivel változatosabb.
Hogy innen hogyan tovább, az mindenki számára kérdéses volt. Jamey korábban emlegette, hogy az új lemezen már nem viszik tovább a dallamos irányvonalat, ismét kompromisszummentes Hatebreed nóták várhatók. Az énekes nem mondott teljesen igazat, mert részben valóban egy hagyománytisztelőbb lemez lett a The Divinity Of Purpose, részben viszont nem. Az tény, hogy a frontember alaposan kiélte dallamosodási hajlamait a Jasta nevű szólólemezén (ami egyébként igen szuper alkotás lett, sokkal inkább az amerikai modern thrash metal, metalcore nyomvonalán halad, mint a hagyományos hardcore-én). Az új Hatebreed természetesen ismét széttrancsíroz és beledöngöl a földbe, és ez nem csak az arcbamászó daloknak köszönhető, hanem az elképesztő erejű megszólalásnak is, amely Zeuss-nak és Josh Wilbur-nek köszönhető. Persze nem meglepő, hogy ez a Hatebreed lemez is olyan vastagon és brutálisan szól, hogy óvatosan kell hallgatni, mert otthon nyomatva az embernek kedve támad leamortizálni a teljes lakókörnyezetét, út közben pedig minden szembejövő arcberendezését.
A Put It To The Torch-ot már meg lehetett ismerni előzetesként, ez egy tipikus punk-os lendületű hardcore nóta, a The Rise Of Brutality világát felidézve. Aki Hatebreed rajongónak mondja magát, nem csalódhat ebben a dalban. Dühös üvöltés, csordavokálok, színesítő jelleggel néhány apró gitárszóló-kezdemény, kemény breakdown-ok. Több nem is kell. A Honor Never Dies szokásos hardcore tematika, néhány enyhébb gitárdallam itt helyet kap, de Jamey ezúttal nem ragadtatja el magát dallamos énekre. Itt már megfigyelhetjük, hogy ezen a lemezen a továbblépést nem énekileg, hanem zeneileg képzelték el - nem elégednek meg a kőegyszerű, bunkó hardcore riffekkel, hanem néhány finomabb díszítésre, kicsivel rafináltabb gitártémákra és breakdown-okra lehet felfigyelni. Persze ez sem jelenti azt, hogy Wayne Lozinak és Frank Novinec gitárosok Jeff Loomis-t akarnák a sárba gyalázni, hanem csak úgy a maguk módján színesítik valamelyest az összképet.
Az Own Your World ismét egy kiabálós, csordavokálos nóta, szokásos Hatebreed esszencia, a második felében egy kis thrash-es riffeléssel és vasbetonsúlyú breakdown-okkal. Jön a The Language, amely az újkori Hatebreed-re jellemző, thrash-orientáltabb hardcore-os világban utazik. Ebben a számban egy eléggé konkrét gitárszólót is kapunk, ami nem tartozott eddig a csapat jellegzetességei közé. A thrash-es irány folytatódik a Before The Fight Ends You dalban is, de természetesen a napi frusztráció világgá kiabálására is tökéletesen alkalmas a nóta.
Az IndivisibleChris Beattie punkos basszusfutamával indít, de ebben a dalban Matt Byrne dobos is nagyon odateszi magát. A Hatebreed mindig is túlmutatott a „tizenkettő egy tucat” hardcore zenekarokon, Matt itt bemutatja, hogy kőbunkó hc-s kalapálásokon túl benne is jóval több lakozik. Egy amolyan punk-os minimál-dallam az ének, csodavokál terén ebben a szerzeményben mégis helyet kap, de csak pár röpke pillanatig.
A sok arcbamászó dühkitörés után a Dead Man Breathing egy középtempósabb, groove-osabb szerzemény, az ilyen dalok hallatán nem lehet vádolni a Hatebreed-et azzal, hogy amolyan „paraszt-hardcore”-t játszik. Pár apró dallam itt is helyet kapott, mint ahogy a gitárszóló sem mondható tipikusnak, szerencsére ez a szám is bizonyítja, hogy nem egysíkú a gitárosok gondolkodása. A groove-os témák folytatódnak a The Divinity Of Purpose dalban is, Beattie basszusa adja a vezérfonalat.
A hagyományosabb témák felé a Nothing Scars Me vezet vissza, de a súlyos breakdown-ok és Jamey veszett ordítása mellé néhány apróbb dallam ide is becsusszant azért, hogy mégse legyen annyira tipikus a szerzemény.
Ha már korábban szóba került, hogy a tufa hardcore-t a Hatebreed zenészei bőségesen túlnőtték, a Bitter Truth is nagyon jó példa erre. Itt a tagok már majdhogynem technikásnak mondható játékot adnak elő, egyetlen unalmas másodpercet sem hagy az odafigyelő hallgatónak. Az utolsó előtti, Boundless (Time To Murder It) címmel ellátott nóta újfent nyakszaggató headbang-elésre ingerel, a legvégére pedig egy teljesen hagyománytisztelő hardcore darab maradt, az Idolized And Vilified.
Bár alig 40 perc, egy ilyen album végighallgatása után a székből is nehéz kikászálódni. A Hatebreed ismét jött, látott és győzött, a kemény zenék rajongói nem csalódhatnak ebben a lemezben. Dicséretes, hogy ismét sikerült egy kicsit szélesíteni a zenei korlátaikat, de híján bármiféle önismétlésnek és kényszerességnek. Az előző albumon behozott énekdallamok nem tűntek teljes mértékben el, csak minimalizálódtak, a dallamosodás és az eddigieknél technikásabb, ízesebb játék most a zenei részre vetült rá. Számomra továbbra is a The Rise Of Brutality és a Supremacy a banda csúcsalkotásai, mert a legjobb, legütősebb dalok akkor születtek meg, de az ugyancsak kiváló Hatebreed című lemeznél semmivel sem tartom gyengébbnek a The Divinity Of Purpose albumot.
Felállás: Jamey Jasta: ének
Frank Novinec: gitár
Wayne Lozinak: gitár
Chris Beattie: basszusgitár
Matt Byrne: dob
Hatebreed: The Divinity Of Purpose 01. Put It To The Torch
02. Honor Never Dies
03. Own Your World
04. The Language
05. Before The Fight Ends You
06. Indivisible
07. Dead Man Breathing
08. The Divinity Of Purpose
09. Nothing Scares Me
10. Bitter Truth
11. Boundless (Time To Murder It)
12. Idolized and Vilified