beszámoló [koncert]  2013. február 26. kedd   00:01

nincsen hozzászólás

  Leírtam már néhányszor a magazin hasábjain, hogy a Korpiklaani zenekar néhány legutóbbi fellépése teljesen elvette a kedvem a koncertjeik látogatásától. Mostanra úgy éreztem, adhatok még egy esélyt a csapatnak, mert a legutóbbi Manala album végre ismét egyértelműen meggyőző alkotás lett, ráadásul ugyancsak értékelem, hogy a kettes számú lemezen teljes egészében angol szövegekkel is hallhatjuk a friss szerzeményeket. Megelégedésemre szolgált, mert valljuk be, az angol nyelvű Korpiklaani dalok közül kerültek ki mindig is az igazán elsőrangú slágerek. Továbbá kirúgták az egyik elsőszámú szeszkazánnak számító Hittavainen-t, aki nagyban hozzájárult a legutóbbi néhány vállalhatatlan színpadi produkcióhoz. A bizonyítani vágyú új taggal megerősödve talán végre élőben is sikerül kiküszöbölni a csorbát.
  
  A hasonló minifesztiválok sajnos mindig azzal a hátránnyal járnak, hogy az első fellépők túlságosan korai időpontokat kapnak. Pláne hétköznapokon problémás ez, így sajnos én is csak a Silent Stream Of Godless Elegy-re tudtam odaérni, pedig az Ankh, Avven, és a Niburta fellépése is érdekelt volna. A SSOGE-nek viszont ugyancsak örültem, mert a legutóbbi hasonló folk bulin sajnos olyan későn kerültek a deszkákra, hogy már nem vártuk meg a kezdésüket. Most végre lehetőségem volt mélyebben is megismerni a cseh zenekart. A banda egy kicsit megilletődötten kezdte a programját, de menet közben egyre jobban belelendültek. Nem tervezem kerékbetörni az ékes csehszlovák nyelvet, így nevezzük csak a keresztnevükön Pavel énekest és Hanka énekesnőt, akik a banda arcát adták. Mindketten elég esetlen mozgáskultúrával lettek megáldva, meglehetősen szögletes mozdulatokkal próbáltak tombolni (különösen a hórihorgas Pavel), de az énekteljesítményükkel nem volt semmi probléma. A hölgyemény andalító dallamokat szolgáltatott, míg az úriember szintén dallamosan énekelt, illetve kemény hörgéseket is hallatott, utóbbiak kifejezetten jól álltak neki.
  A banda többi tagja egyre jobban belejött a zúzásba és a headbang-elésbe, így egy élvezetes koncertet láthattunk tőlük. 1996 óta vannak már a pályán, szóval nem nyeretlen kezdők, az 5 nagylemez bőven szolgáltatott muníciót a mai fellépésre. Zeneileg azt a fajta dallamos, szlávos folk metalt játszák, mint mondjuk az Arkona a lassabb-középtempósabb számainál. Vannak cseh és angol nyelvű szerzeményeik is, mindkét fajtát prezentálták nekünk ma este. Összességében viszont kissé összefolytak a dalok, így hát nem beszélhetünk kifejezetten élvonalas bandáról, de például a legutóbbi lemezről származó Slava című daluk megmaradt az emlékezetemben.
  
  A Virrasztókat szintén láthattuk a legutóbbi Club 202-es folk bulin, és akkor őszintén szólva nem igazán jött át a zenéjük hangulata. Most újra próbálkoztam, és láss csodát, teljesen más élményekkel gazdagodtam. Mintha egy másik zenekar játszott volna a színpadon. Akkor valahogy nem volt olyan meggyőző a kiállásuk és a sokszínűségtől átitatott szerzeményeik, most viszont sokkal oldottabb és lebilincselőbb volt a buli. Most sikerült létrehozni azt a hangulatot, ami által meg tudtam érteni a zenekar koncepcióját. A Virrasztók komor arcfestésben, sötét hangulatú és tematikájú zenével nyűgözték le a Club 202 hallgatóságát, Scrofa énekes még gyertyákat is gyújtott a színpadon, a hangulatot fokozandó.
  Nótáik leginkább a századelő, a tanyavilág, a néphagyomány sötét eseményeit, drámai haláleseteit idézik fel, meglehetősen sajátságos megzenésítésben. A zenekarban hárman is énekelnek. A többiek halotti arcfestésétől kissé elütő módon, fűzőben virító, Angelina Csilla B. névre hallgató énekes hölgy csodálatos népdalos hangját a hegedűs Bencsik Gergely hörgései, károgásai ellenpontozzák, míg Scrofa némileg dallamos, de inkább prózai szövegmondással, mintegy narrátorként tolmácsolja az eseményeket. Gitáron Tomusin adja a súlyos riffeket, a basszusgitárnál Szkrobek pedig az elektronikus betétekért is felel. A dobtémákat Balázs Dávid szolgáltatja.
  Nehezen behatárolható, különleges zene ez, amelyen halványan érződnek a black metal alapok, de a melankolikus, nyomasztó hangulat mindvégig kéz a kézben jár a népzenei dallamvilággal. Mindezt némi elektronika is megbolondítja, hogy a modern effektek is áthassák a zenét. Továbbra is tartom, hogy egy kicsit kevesebb talán több volna, de kétségtelen, hogy ma este nagyon jól működött az egész történet. A közönségtől megkapták az elismerő ovációt, a zenekar pedig még némi rituális pálinkázással is meghálálta mindezt. A produkcióban nem lehetett kivetnivalót találni, talán egyedül Scrofa hangja tűnt túlságosan monotonnak, még ha meg is értem, hogy a szövegmondásával egyfajta narrátor kíván lenni a történetben. Több dallammal vagy esetleg hörgéssel jobban illeszkedne a zenébe. A banda színpadi teljesítménye viszont mindvégig fenntartotta a közönség figyelmét, és ez dicséretes.
  
  Következett a Metsatöll Észtországból, akiktől nem tudtam, mire számítsak. A zenekar viszonylagos ismertséget vívott ki magának a folk metal színtéren belül, de ezzel együtt sem számítanak igazán felkapott névnek. A kuriózumértéke azért megvolt a mai koncertjüknek, és láthatóan a közönség élvezte a bulijukat, ahogy ők maguk is. A csapat rendkívül lelkes és vidám volt a színpadon, mindvégig mozgásban voltak, Markus énekes/gitáros pedig sokat kommunikált a közönséggel. Zenéjükben a heavy metal témákat kombinálták különféle népies hangszerekkel, amikből a Lauri nevű tag vonultatott fel igen széles választékot. Ezen túlmenően viszont igazán emlékezetes momentumokban nem burjánzik a muzsikájuk, és ez viszont baj.
  Hat nagylemezzel büszkélkedik a csapat, és a mai koncerten is bő egy órás programmal szórakoztatták a nagyérdeműt, akik szemlátomást vevők is voltak a zenekarral való bulizásra és tombolásra. Nekem azonban valami hiányzott a Metsatöll koncertjéből, az igazán ütős dalok, emlékezetes témák. A csapat anyanyelven előadott szerzeményeiben nincs sok kapaszkodó, de egy folk metal banda esetében nem jelent az gondot, ha nem angolul énekelnek. Leginkább a két utolsó album, az Ulg és az Aio voltak képviselve, de a koncert második felére a korábbi termések is napirendre kerültek. A jó hangulat mindenesetre biztosított volt, de most már azért jobban érthető, miért nem szokott a műfaj legjelesebb képviselői között elhangzani a Metsatöll neve. Korrekt buli volt, jó volt megismerni őket, de biztosan nem lesznek a kedvenceim.
  
  A Korpiklaani ellenben lerombolhatatlan népszerűségre tett szert az idők folyamán, noha olykor történtek „próbálkozások” a nimbusz sárba tiprására. Szerencsére úgy tűnik, a zenekar túlélte a megpróbáltatásokat, és talán újra gatyába rázzák magukat. Sok kritika elhangzik, hogy miért kell állandóan a Korpiklaani-t elhozni Magyarországra, már szinte unalomszámba mennek az évenkénti koncertjeik. Való igaz, hogy a zenekar szinte évről évre fellép nálunk valamilyen rendezvény keretében. Amíg azonban mégis képesek megtölteni egy klubot, addig úgy gondolom nem lehet a szervezők döntését kétségbe vonni. A kereslet választ ad a koncertsűrűségre, ha eljutnánk oda, hogy csak 5 ember lófrálna egy Korpiklaani koncerten, akkor lenne jogos a kritika.
  A zenekar azonban hűséges rajongótáborral rendelkezik, akik máris belevetették magukat a féktelen bulizásba. A banda dicséretére legyen mondva, nem próbálták hatásvadász módon az egyértelmű slágerekkel eladni a bulit, hanem mindegyik albumukról bőségesen merítettek, főleg a kevésbé felkapott utóbbi négy lemezt fókuszpontba állítva. A közismert nóták legnagyobb része nem ezekről került ki, de így is sikerült megtalálni róluk az élőben leginkább működő szerzeményeket, így egy érdekes, korántsem egyértelmű, mégis élvezetes setlist-et tudtak összeállítani mára.
  Jonne úgy tűnik, végleg letette a gitárt, immár csak frontemberként és énekesként szelte a deszkákat, de a feladatát kiválóan végezte. A gitártémák immár csak Cane-re maradtak, aki egymaga is megoldotta a feladatot, és a vokálozásba is besegített. A basszer Jarkko Aaltonen alapos szakállt növesztett, így vidáman pengette a húrokat, mint egy jóságos öreg télapó. Az új tag, Tuomas Rounakari jól beilleszkedett a bandába, bár nem akkora egyéniség, mint Hittavainen, a hegedűjátékban nem volt hiba. Végre ezúttal nem volt szétcsúszva a banda, vidáman, lelkesen, de odafigyelve zenéltek.
  
  A Manala, Ukon Wacka, Karkelo, Korven Kuningas albumok ma este előkerülő nótái jól teljesítettek, a Tuonelan Tuvilla, Ruumiinmultaa, Juodaan Viinaa, Metsämies, Kipumylly, Metsälle, Vaarinpolkka, Uniaika, Lonkkaluut, Uni, Rauta dalokkal máris megteremtették a hibátlan hangulatot. A Tervaskanto albumról az egy szem Viima árválkodott, de mivel az adott lemez egyik legjobb nótájáról beszélünk, mindenképp helye volt a programban. Az viszont komolyabban meglepett, hogy a legnagyobb kedvenc Tales Along This Road-ról is csak egyetlen szám, a Midsummer Night került elő. Még az elmaradhatatlan Happy Little Boozer is elmaradt, a ráadásban sem került elő, döbbenet!
  Voltak azért így is csúcsmomentumok a bulin, az Uckon Wacka bónuszának számító Motörhead feldolgozás, az Iron Fist például hatalmasat ütött. A hegedűvel bővített hangszerelés ellenére a dög semmilyen szinten nem veszett ki a nótából, aki erre nem indult be, az nem is érzi a rockzenét. Ugyancsak kellemes össznépi kiabálásba fajult az újkori slágernek mondható Vodka, de nagy örömömre előkerült a Manala lemezről az Ievan Polkka is, amely Loituma néven pár éve komoly karriert futott be az internetes mémek és poéngyárak körében. Bírom ezt a nótát, bár a Korpiklaani verziójánál hallottam már jobb metal feldolgozást.
  
  Az első album legélvezetesebb nótája, a Wooden Pints szintén fix helyet bérel a programban, az inkább csak átvezetőként szolgáló Pellonpekko helyett viszont elfért volna a végére egy tényleges sláger, például a már említett Happy Little Boozer vagy bármi a Voice Of Wilderness albumról, mert erről is csak egyedül a Beer Beer szólt. A Tequila-val karöltve ez a két italozós nóta zárta a sort. Jonne természetesen a közönséget is meglocsolta némi seritallal, így aki nem volt eddig elázva akármilyen értelemben, most megtehette.
  Tetszett, hogy egyáltalán nem kézenfekvő programmal lépett fel ma a Korpiklaani, nem tetszett viszont, hogy néhány fontos slágerre hiába várt a közönség. De igaz, hogy ezeket jópárszor hallhattuk már tőlük, így a mostani bulit inkább tekintsük kuriózumnak. Olyan szempontból is megáll a minősítés, hogy meglepő módon elég összeszedettnek tűnt a csapat, így hajlandó vagyok félretenni az eddigi zsörtölődésemet. Igazából a Karkelo és az Uckon Wacka is korrekt alkotások, a Manala pedig talán ezeknél is jobban sikerült, így hát nem érdemes leírni a zenekart a jövőre nézve. Ha az élő fellépésekkel sem baltázzák el a renoméjukat, kétségtelenül össze fog jönni egy hasonló látogatószám a Club 202-ben legközelebb is.
  

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: