lemezajánló [nagylemez]  2013. február 19. kedd   22:13

nincsen hozzászólás

  (a cikk eredetileg 2003.08.10-én íródott)
  Rengeteg kritikát hallottam a Metallica - St. Anger lemezéről. Elhatároztam, hogy most teljesen mentes leszek az előítéletektől, minden véleményt elfelejtek, és az album (többszöri) meghallgatása után alakítom ki a saját véleményem. A borító iszonyatos igénytelensége nem sok jóval kecsegtet, de nem adom fel. A lejátszó tizedik kísérletre sem akarja beolvasni a CD-t! GRRRR!!! Végül minden megoldódik.
  
  Igazából most itt két részre oszlik a mondanivalóm. A továbbiakban a CD-ről értekezek, utána pedig az ajándék DVD-ről ejtek pár mondatot, mert végignézve arra jöttem rá, hogy akik valóban meg akarják ismerni a St. Anger szerzeményeit, azoknak ebből a szempontból nélkülözhetetlen ez az ajándék lemez.
  A CD kapcsán a legelső dolog ami rögtön szembetűnik, és ami a legtöbb vitát váltja ki, az a lemez hangzása, keverése. Vannak többen, akik azt mondják, hogy ez így frankó, így érdekes (”garázs-hangzás feeling”), de szerintem borzalmas! A gitárok csak morognak, egyáltalán nem harapnak, a dob hangja ellenben mindent elnyom! És hogy hogyan szól, az egyszerűen elmondhatatlan. Ez erőteljesen rá is nyomja a bélyegét a dalokra.
  A következő a szólók teljes hiánya. Ez a másik olyan dolog, amit nem tudok mire vélni. Az én számomra sokszor ezektől a szólóktól lett igazán „metallicás” egy dal, Kirk Hammett olyanokat tekert, hogy a fejem szétesett tőle! És ez most nincs. Legtöbben azzal indokolják, hogy ezekhez a dalokhoz nem passzoltak a szólók, de én ezt nem hiszem el. Még az olyan ultragyors, agresszív témákhoz, mint a Damage Inc., a Battery, vagy éppen a Dyers Eve, nagyon is jól passzoltak Kirk tekerései. Nem hiszem el, hogy ezeknél az új daloknál néhány, akár amolyan rövid Hit The Lights-szerű futam ne fért volna bele!
  A lemezről már bőven a megjelenés előtt azt terjesztették, hogy a banda visszanyúl a régi gyökerekhez, az év legzúzósabb albuma lesz, stb. Nos, ezt részben valóban meg tudom erősíteni, bár a „visszanyúlás a gyökerekhez” kissé túlzás, de maradjunk abban, hogy valóban elővettek néhány olyan témát, riffet, amelyek a korai időkben voltak jellemzők. Lars apó is végre előkaparta a sufniból a méltatlanul mellőzött kétlábgépet. Hogy a ´90-es évekbeli lemezekhez képest jóval agresszívabb, súlyosabb lett a St. Anger, az szintén megkérdőjelezhetetlen. Maguk a számok nem túl bonyolult felépítésűek, a szövegek, refrének is mondhatni, primitíven egyszerűek. Néhányról ordít, hogy James elvonója ihlette őket. Leginkább ritmusváltásokkal operálnak a srácok, de ezek is jóval elmaradnak a korábbi albumok megoldásaitól. A basszust Bob Rock producer játszotta fel, átmenetileg kisegítve a bandát.
  A dalokra rátérve, a 7-8 perces számok, és a 75 perces összjátékidő meglehetősen soknak tűnik. Nem volt túl sokkal rövidebb az ...And Justice For All album sem, de össze sem lehet hasonlítani a változatosságukat, hangulatukat. Mert itt szerintem minden egyes számból simán le lehetne faragni 2-3 percet, mert egy idő múlva már ismét ugyanazok a témák jönnek elő, kevés a változatosság.
  
  Az én ízlésem szerint a dalok majdhogynem minőségi sorrendben vannak a lemezen. Az első 4-5 szám kifejezetten jónak lenne mondható, de véleményem szerint szinte minden nótába sikerült valami olyat belerakni, ami lerontja az összképet (no meg persze a hangzás). A kezdő Frantic talán az egyik legjobb dal az albumon, de az idióta „tic-toc” refrénjétől már a falat kaparom! Persze lehet hogy pont ez volt a cél, James elvonós hangulatára visszautalva. Hasonlóan primitív a Purify refrénje (”Purify – you and I”). A címadó St. Anger, a klipes nóta, talán a legismertebb, hiszen a ...hmmm... „zenei” tv-k is viszonylag gyakran játsszák. Ez tényleg nagyon jó szám, a kezdeti zúzda például egészen a Master Of Puppets-es időkbe repít vissza. Itt a „fekete pont” a minden átmenet nélkül átváltó „nyavalygás” miatt jár, mert bár a ritmusváltás nem rossz, de ekkorát nem kellett volna ugrani. Ha ennél a lassúbb résznél csak egy picivel markánsabb lenne a dallam, vagy erőteljesebb a gitár, ez egy egészen kiváló dal lenne.
  Tulajdonképpen hasonló dolgokat lehetne elmondani a többi számról is. Az első 3-4 perc érdekes, aztán a már ismert témák jönnek elő újra és újra, néhány új riffel megbolondítva. Igazságtalan lenne a 2003-as Metallica-tól elvárnom, hogy egy Ride The Lightning / Master Of Puppets / ...And Justice For All-hoz hasonló anyaggal jöjjenek ki. Így végül azt tudom mondani, hogy az újra agresszívebbre vett hozzáállás mindenképpen biztató a továbbiakra nézve, viszont ha a St. Anger albumnál alkalmazott koncepcióknál is megmaradnak, az már kevésbé. Még egy megjegyzés a bandával kapcsolatban: szerintem Robert Trujillo nagyon jó választás volt, azt hiszem vele mindenképpen jó irányba halad a csapat.
  
  Lássuk a DVD-t. Mint ismeretes, ezen az ajándék lemezen a banda élőben, a stúdióban játssza el a St. Anger nótáit. Már csak azért is figyelemreméltó ez a lemez, mert itt a keverés már emberségesebbre sikeredett, valamint némileg megtapasztalható, hogy élőben előadva mennyit is érnek ezek a számok. Azt kell hogy mondjam, hogy a DVD-ben sokkal inkább kijön a dalok igazi ereje, harapnak a gitárok, jól szól a dob és a basszus is, illetve a srácok előadásmódja is hozza a Metallica-tól elvárt szintet. Lars őrült módjára ficánkol, Kirk és James alaposan zúznak (Hetfield nem a valaha volt legnagyobb metal-torkok egyike, most sem az, itt-ott kissé hamiskásan énekel - ez a CD-re is néhol hatványozottan igaz - , de azt hiszem ennyit nyugodtan elnézhetünk neki), Rob pedig a maga egyéni módján tombol. A hangulatra tehát nincs panasz. Számomra a dalok is jóval élvezetesebbek így „élőben”, szóval azt tudom tanácsolni azoknak, akik lesújtó véleményt alkottak a St. Anger-ről, hogy egyrészt tegyenek több próbát a lemezzel, másrészt nézzék meg a DVD-t. Valószínűleg így sem fogják felmagasztalni az albumot (én sem!), de valamilyen szinten megemészteni talán sikerül. Az eddigi koncerteken előadott Frantic és St. Anger mindenesetre meggyőzött arról, hogy élőben ezek a számok is lezúzzák majd az agyunkat.
  
  Sokat törtem a fejem, hogy miért lett a St. Anger hangzása olyan, amilyen. Mert hogy mindez szándékosan történt, azt ők is bevallották. Aztán egyszerre az jutott eszembe, hogy annak a Metallica-nak, amely már évek óta tengődött, többször a feloszlás szélén állt, most 2003-ban talán az volt a legfontosabb, hogy megmutassák hogy igenis a Metallica él, a Metallica alkot, és a Metallica agresszívebb mint valaha (”We are Metallica, and this is what we do best, motherf*ers!” by James)! Most nekik az volt a fontos, hogy valami olyasmivel jöjjenek ki, ami előtt az egész világ döbbenten áll, és ami miatt az egész világ a Metallica nevét fogja harsogni. Még ha akár negatív értelemben is, hiszen a negatív reklám is reklám. Kezdem azt hinni, hogy annak idején a Napster botránynak is hasonló céljai voltak, mert akkor is a ´taligától volt hangos a sajtó, de azóta kiderült, hogy maga a banda is a szolgálatába akarja állítani az internetet. Lars-ék iszonyú nagy taktikusok, és kíváncsi vagyok mennyire jön be ez a mostani húzásuk.
  Valamilyen szinten már be is jött, hiszen a St. Anger a legtöbb országban az első helyen startolt az eladási listákon. Bár az is igaz, hogy a Metallica történelme folyamán az összes albumuk teljesen radikális változást hozott az előzőekhez képest, soha nem volt előre megjósolható, hogy legközelebb mit tervez a banda. Remélem viszont, hogy a St. Anger utáni következő ugrás már befogadhatóbbra sikerül, itt már valóban a minőség lesz az elsődleges kritérium.
  
  
  Felállás:
  James Hetfield: ének
  Kirk Hammett: gitár
  Robert „Bob” Rock - basszusgitár
  Lars Ulrich: dob
  
  Metallica: St. Anger
  01. Frantic
  02. St. Anger
  03. Some Kind Of Monster
  04. Dirty Window
  05. Invisible Kid
  06. My World
  07. Shoot Me Again
  08. Sweet Amber
  09. The Unnamed Feeling
  10. Purify
  11. All Within My Hands

Kulcsszavak:
  metallica 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás