beszámoló [fesztivál] 2012. szeptember 5. szerda 00:02
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloMetalcamp 2012 2012. augusztus 5-11, Tolmin, Szlovénia
Az idei Metalcamp fesztivál több szempontból is speciálisan alakult. Természetesen idén ugyancsak kiemelkedő zenei felhozatalt sikerült összevadászni, etéren sosem lehet csalódni a szlovéniai fesztiválban. Jómagam már 2006 óta vagyok a Metalcamp rendszeres látogatója (amelynek dokumentációi itt kivétel nélkül elérhetők), több év óta stabil útitársaim pedig ugyancsak olyan rutinos Metalcamp-esek, akik már csukott szemmel eltájékozódnak a fesztiválon, és mindennel képben vannak. Éppen ezért érkezésünk is a szokásos módon történt meg, de ez után zsinórban olyan dolgok történtek, amelyekre még mi, vérbeli rutinos arcok is csak a szájunkat tátottuk...
Bár a Metalcamp szervezésében a korábbi években is történtek kisebb-nagyobb változások (egy ideje már a Rock The Nation égisze alatt futnak), mindebből a fesztiválozó semmit nem érzékelt, a jól bejáratott Campes rutinok minden esetben működtek. Idén viszont olyan szintű átvariálások történtek, amire csak a fejünket kapkodtuk. Ezzel önmagában nem is lett volna hiba, ha valami szebb, jobb, hasznosabb módosítás történik, de ezúttal gyakorlatilag minden ilyen változás csak zűrt és kellemetlenséget hozott.
A jól bejáratott júliusi időpont is átkerült augusztusra, aminek szintén voltak kellemetlen hatásai, de erről nem a szervezés tehet. Állítólag Németországból kaptak sok kérést, hogy legyen elcsúsztatva az időpont, mert nekik akkor még vizsgaidőszak van – így került végül augusztusban megrendezésre az idei Metalcamp. Ez szervezésileg és üzletileg teljesen érthető döntés, meg is lett a hatása – rengeteg német jött, talán még soha ekkora létszám nem gyűlt össze Tolminban. Olyannyira, hogy túlzás nélkül a németek tették ki a fesztiválozók minimum 70%-át, ami már brutális arány. Mégpedig azért, mert a döntő többségük az elképesztően idegesítő fesztiválozási szokásait is hozta magával, és ezek igen alapos túlsúlyba kerültek az idei Metalcamp-en. A németek folyamatosan dajdajoztak, ordibáltak, mindenhonnan ordíttatták a zenét. Ezzel nem is lenne baj amúgy, hiszen ezért vagyunk itt. Egy rock/metal fesztiválon nehogy már problémája legyen valakinek azzal, ha hangosan szól a zene, megy a buli és a kiabálás hajnalig. De a „derék” germánok mindezt a lehető legigénytelenebb, legostobább módon művelték, és igazából ezzel volt a baj! Szétdobálták a szemetet, a legirritálóbb, leggyagyibb német nyelvű szemetet üvöltették a lejátszóból, folyamatosan értelmetlen, ostoba baromságokat ordibáltak agyba-főbe. Irritáló volt a németek ekkora arányú jelenléte, na! Mellettük nagy számban voltak még franciák, olaszok, svájciak, és persze szlovénok. Magyarokkal viszont idén nem sokkal találkoztunk.
Megszokott volt már, hogy a nulladik napon éjfél után lehet behajtani a kemping területére, 20 eurós díjért autónként. Így volt ez idén is, de miután kiperkáltuk a pénzt, akkor jelezte egy szervező, hogy nem állhatunk be a sátrak közé (ahogy minden évben volt), hanem külön parkolóhelyet jelöltek ki a kocsiknak. Ez önmagában nem lett volna érthetetlen, de azért volt idegesítő és kellemetlen, mert egyrészt a Camp életérzéshez hozzátartoznak a sátrak mellett parkoló, szem előtt lévő autók és a belőlük bömbölő zene, másrészt akkor minek fizettük ki a pénzt, ha úgysem mehetünk be rendesen, és ugyanúgy caplathatunk a motyóinkkal? De hát security így meg úgy – dadogta a rendező, akiről ugyancsak lerítt, hogy fogalma sincs az új rendszerről, szerinte sátrazni eztán bárhol lehet, szemmel láthatóan neki csak annyit vertek a fejébe, hogy autóval nincs behajtás és pont.
Ha már security, legyen security – gondoltuk, és becipeltük a cuccainkat a kemping területére. De a nagy security (és az erre hivatkozva elkért pénz) annyit ért, hogy rögtön így a nulladik napon egy lopási hullám söpört végig a fesztiválon. Valami rohadt patkány beszabadulhatott (nem merem feltételezni, hogy valaki a fesztiválozók közül lett volna), és akkurátusan elemelt, amit talált. Egyre gyűltek a panaszos és egyre inkább ideges fesztiválozók a rendezők köré, kinek a pénze tűnt el, kinek a telefonja, kinek egyéb cucca... Nálunk az egyik srácnak a pénze tűnt el, a másik lánynak az Iphone-ját emelték el a kocsiülésről – szerencse, hogy a kódolás miatt az illető nem tudta használni, így behajította egy másik kocsi alá, és csak a csengőhang miatt lehetett megtalálni az éjszakában, a csodával határos módon. Képzelhető, hogy ezek után mennyire volt mindenki vidám hangulatban...
Mindez nem volt elég, mert másnap reggel kiderült, hogy ahol lesátraztunk (ahogy mondták, odabent már bárhol táborozhatunk), az sem volt megfelelő hely, számos parcellát menet közben elkerítettek, és ott csak az előzetesen regisztráltak táborozhattak. Tök jó, hogy ezt előzetesen ennyire tudtuk... Némi tanácskozás után inkább a költözés mellett döntöttünk, nem kellett a balhé, így újra cuccolhattuk át az összes motyónkat egy másik helyre.
Ott szerencsére már nem kellett ilyen kellemetlenségekkel számolnunk. Viszont az is idegesítő volt még, hogy a két színpad közötti közvetlen, gyors utat, amelyen kb. 2 perc alatt át lehetett caplatni egyik koncertről a másikra, idén teljesen érthetetlen okokból átvariálták, és egy hosszabb, kerülősebb úton lehetett eljutni ugyanoda... Szóval alaposan megfacsart sok mindent az idei szervezés, de mindennek csak a kárát láttuk. Egyszerűen nem is értem, hogy egy ilyen jó pár éve megbízhatóan működő fesztivált, egy ilyen rutinos csapat hogyan tudott ilyen katasztrofális szervezéssel bonyolítani?? Egyedüli pozitívumként talán csak a koncertterületen kívül, de még a kempingen belül helyet kapó Hell´s Kitchen étkezdét lehetett fellelni, ahol viszonylag korrekt áron adtak meleg kaját és egyebeket. Persze a közel lévő szupermarket-ben meg aztán tényleg normális áron megvehetett és bevihetett bárki bármit, ami szem-szájnak ingere.
Ennyi probléma és az első napi idegeskedés után eldöntöttük, hogy csak azért is jól fogjuk érezni magunkat, és onnantól már csak a fesztivál pozitív adottságaival foglalkoztunk. Szerencsére ezek nem változtak. A Soca és Tolminka folyónál kedvükre pancsoltak, sütkéreztek a metalarcok egész nap, a parton szokás szerint rendkívül jó hangulat uralkodott, a szokásos eszement őrültködésekkel. A festői környezet miatt a Metalcamp továbbra is a legszebb és leghangulatosabb európai metal fesztiválnak tekinthető, nem csak a koncertek miatt, hanem a természetben való kiadós lazítás miatt is remekül érzi itt magát a fesztiválozó. Az időjárás ugyancsak rendkívül kedvező volt idén, végig meleg, napsütéses időnk volt, talán egyszer esett csak pár csepp eső.
1. nap – hétfő
Térjünk rá a koncertekre, mert ilyen téren bizony volt mit csemegézni. Az első napon 16.45-re már érdemes volt visszatérni a pancsolásból, mert a Vicious Rumors programja kezdődött. Az amerikai power metal fenegyerekek valahogy mindig megragadtak a másodligában, pedig a ´80-as évek eleje óta porondon lévő banda nagyon sokat tett a jellegzetes amerikai power metal kialakulásáért, továbbá a kiváló képességű zenekar többször is ott toporgott a siker küszöbén, de valahogy soha nem sikerült átlépniük azt. Így megmaradtak egy legendás underground klub bandának. Az igazi rajongók persze nem felejtették el őket, már a kora délutáni órában is viszonylag használható létszám gyűlt össze a koncertjükre.
Túl sok idejük nem állt rendelkezésre, a tavalyi Razorback Killers album pár nótáját és néhány korábbi szerzeményt, mint például a nagy sikerű Digital Dictator-t tudták eljátszani ma. A csapat igen aktív volt a színpadon, nagyon elánnal zúztak, amit a közönség is értékelt. Geoff Thorpe-ot szemlátomást fűtötte a bizonyítási vágy, olyannyira átéléssel játszott, kár hogy a hangzás nem volt tökéletes, így a gitárjátékát és szólóit nem mindig lehetett hallani. Még nála is jobban pörgött Brian Allen énekes, aki nem csak körberohangálta a színpadot, de még a közönségbe is belevetette magát. A buli vége különösen látványos volt, amikor a térdeplő Allen nyakát a két V nyakú gitár közé szorították, majd pedig Stephen Goodwin a basszusgitárral rituálisan „lefejezte” az énekest. A korai időponthoz képest jó buli volt, nem tette rosszul, aki a Vicious Rumors programját választotta.
A Gorguts műsorát utólag bánom, hogy nem követtük tüzetesebben figyelemmel, viszont jött a különlegesnek ígérkező a Sanctuary koncertje, ahol a Nevermore-ból ismert Warrel Dane és Jim Sheppard kezdték a pályájukat. Az újra aktiválódott banda a Nevermore széthullásával talán ismét prioritást kap, így most a Metalcamp-en is bemutatkozhattak. Nehéz velük kapcsolatban nyilatkozni, hiszen Dane-től az ember ösztönösen is a Nevermore-os dallamokat, és azt a bizonyos hangulatot várja, a Sanctuary pedig ehhez egyrészről közel áll, más részről nem. Ez a zenekar sokkal inkább a klasszikus heavy metal irányzatban utazik, így zeneileg annyira nem áll közel egymáshoz a két banda, Warrel sikoltásai pedig kifejezetten furcsának hatnak (hogy kinek pozitív, kinek negatív értelemben, azt mindenki döntse el maga). Viszont mindezek ellenére mégis van valami enyhe Nevermore lenyomat a Sanctuary zenéjében, amiből valóban be tud ugrani a 2000-es évek egyik legígéretesebb metal bandájának hangulati világa. Nem csak azért, mert Dane olykor valóban eléggé Nevermore-osan énekel, hanem zenei téren is. Minőségi heavy metal előadást láthattunk a Sanctuary-tól, bár ekkor még a nagy meleg miatt mi inkább még távolabbról hallgattuk a showt.
A legendás Napalm Death már nemegyszer tiszteletét tette a Metalcamp-en, most ráadásul a Utilitarian címre hallgató új lemezzel a tarsolyban érkeztek. Ennek megfelelően számos dal szólt erről a korongról, de persze a régebbi slágerekből is válogattak, amennyire a játékidő engedte (egy grindcore bandánál még ez a korai időpont is viszonylag tágas időkeretnek számít, haha!) A végére az elmaradhatatlan Nazi Punks Fuck Off című feldolgozás is elhangzott. Hozzám nem áll közel a Napalm Death zenei világa, így inkább Barney idegbeteg mozgáskultúrájával és az artikulátlan üvöltözésekkel szórakoztattuk magunkat.
A következő két bandát, a Testament-et és a Machine Head-et ugyanilyen sorrendben, ugyanezzel a setlist-tel láthattuk pár napja a Fezen-en. Szóval az itt leírtak lényegében a székesfehérvári bulit is lefedik. Chuck Billy-ék nem túl sűrűn adtak ki albumot a 2000-es években, a Dark Roots Of Earth viszont kiválóan sikerült, és minden esélye megvan rá, hogy a Testament újabb sikertörténet elé nézzen. Dicséretes, hogy nem csak a múltjukból akarnak megélni, a koncerten is egész szép arányt képviseltek a legutóbbi korongok szerzeményei. A Dark Roots Of Earth albumot nyitó Rise Up után vegyesen válogatták az újabb és a frissebb nótákat. Elhangzott a The New Order és a The Preacher, a közönségnek pedig több se kellett, meg is indult az aprítás a nézőtéren. Tény, hogy a Metalcamp hangcucca tökéletesen alkalmas a legjobb hangzások elérésére, de a Testament akárcsak Székesfehérváron, Tolminban is meglehetősen rosszul szólt. Ez már nem lehet véletlen. Ugyanúgy a dob és a basszus voltak iszonyatosan kiemelve, szinte elnyomtak minden mást, csak Billy (ééérted, CSAK Billy, haha!) énekét lehetett még kihallani. Skolnick játéka és szólómunkája jórészt beleolvadt a zajmasszába, csak erős odafigyeléssel és a szólókiállásai alatt lehetett hallani, miket játszik.
Nem túlzás azt mondani, hogy a Testament egy világszínvonalú, a maga műfajában a legjobbak közé tartozó banda. Ezáltal elfogadhatatlan, hogy egy ilyen zenekar ennyire fakezű technikus brigáddal dolgozzon (és ez nem most óta van, nem csak a Fezenes koncert említendő, de a korábbi években is ritkán lehetett a Testament-et igazán jó megszólalással hallani. A jól megszokott magyar áramkimaradás – amelyet „természetesen” a Fezen látogatói idén is „élvezhettek”, itt Tolminban szerencsére nem volt esedékes). Ki kéne rúgni ezeket a francba egyszer és mindenkorra, és olyan team-mel dolgozni, akik képesek normálisan megszólatatni a Testament zenéjét.
Ha a hangzási problémákon túl tudta tenni magát az ember, a koncertre magára nem lehetett panasz. Nem csak a régi nóták sütöttek, hanem a vadiúj szerzemények, mint a Native Blood és a True American Hate is pusztítottak. Gene Hoglan emberfeletti játéka a dobok mögött olyan elemi erejű volt, hogy időről időre azon vettem észre magam, hogy őt bámulom. Pedig a Peterson-Skolnick gitárduó és Chuck Billy is alaposan bejárták a színpadot. Utóbbi kicsit felturbózta a jellegzetes nyeles mikrofont (na nem azt, te kis huncut!) - a zölden világító fényű állvánnyal úgy nézett ki, mint egy Jedi harcos.
Az óóó-zós témájáról ismert More Than Meets The Eye-ra vette a lapot a közönség, majd a Dark Roots Of Earth dal ugyancsak a félig melodikus-félig kemény irányvonalat vette alapul. Ezt követően azonban nem volt megállás, az Into The Pit, Practice What You Preach, Over The Wall trió gyorsvonatként robogtak át a hallgatóságon. Némi intro után a 2000-es évek Testament-jének legütősebb nótája, a D.N.R. következett, majd ugyanarról a lemezről a 3 Days In Darkness. A koncertet a The Formation Of Damnation zárta, ami helyett (pláne utolsóként) jobban el tudtam volna képzelni egy nagy klasszikust, mint mondjuk a Disciples Of The Watch vagy az Alone In The Dark.
Mint említettem, dicséretes, hogy a Testament az újabbkori albumait is előtérbe helyezi, meg is van rá minden oka. Bár kvázi főbandának voltak tekinthetők, nekem kissé fájt, hogy ennek ellenére a Low, Demonic, The Ritual albumokat teljesen hanyagolták. A zenekar jól teljesített, az átjáróházként funkcionáló dobos poszton jó lenne megtartaniuk Hoglan-t, mert egészen félelmetes, amit ez az ember művel. A friss albumra is rendkívül élvezetes dobtémákat hozott. Sajnos az újfent gyenge hangzás sokat levont a koncert élvezhetőségéből, legközelebb már nem szeretnék ilyen jelenségbe futni Testament bulin.
Ha már a Testament-nél is felemlegettem a Fezen-es koncertet, a Machine Head-nél is meg kell tennem, de érdekes módon ezt olyan értelemben, hogy Flynn-ék magyarországi koncertje talán egy fokkal még jobb is volt, mint itt Szlovéniában. A program ugyanaz volt, de a hangzásba bekerült néhány olyan gerjedés, ami miatt például a Darkness Within dal majdnem élvezhetetlenre sikeredett. Továbbá vicces volt, hogy hiába mutogatott a közönség, az Istennek sem lehetett Flynn-t rávezetni, hogy ez még csak a fesztivál első napja – ő bőszen szónokolta tovább, milyen büszke a 4-5 napja egyhuzamban partizó és kitartó arcokra.
Persze ezen apró baki nem változtatott a tényen, hogy valóban büszke lehetett Robb Flynn a rajongóira. Az egész Metalcamp talán legnagyobb aprítását rendezték meg a koncertjükön, legelöl akkora port vert fel a folyamatosan mosh-oló, circle pit-ező közönség, hogy szinte a zenekart sem lehetett látni. A Machine Head már kifejezetten a legújabb éráját tolta előtérbe (megjegyzem, abszolút nem érdemtelenül), náluk inkább a régebbi számok minősülnek mostanság extrának. Az I Am Hell tökéletes volt arra, hogy beindítsa a közönséget, majd rögtön következett az egyik legrégebbi sláger, az Old. A kontrasztot nagyon jól meg lehetett figyelni – a frissebb szerzemények komplexebbek, odafigyelősebbek, ugyanakkor irgalmatlan headbang-elésre és együtténeklésre ingerelnek, míg a legkorábbi nóták az ugrálás, ököllengetés, a zsigeri energia legjobb megnyilvánulásai.
A zenekar történetének egyik legerősebb számának tekinthető Imperium alatt sem hagyott alább az öldöklés, majd pedig következett a Beautiful Mourning és a Locust. Utóbbinál jó megoldás volt Robb visszhangos monológja, egészen hátborzongató bevezetést jelentett ez a nótának. A doboknál Dave McClain elképesztő pillanatait hozta a This Is The End, a végtelenül technikás, zsigeri erőtől duzzadó, lüktető dobjátéka ugyanolyan látványos és élvezetes, mint az előzőekben Gene Hoglan-é. A szélvészgyors Aesthetics Of Hate-et Randy Blythe-nak ajánlotta a zenekar, akit szerencsére azóta már kiengedtek a sittről. Fantasztikus, miket gitározott össze Robb Flynn és Phil Demmel, a The Blackening és az Unto The Locust albumokat tekintve szerintem nem túlzás őket jelenkorunk Tipton-Downing duójának tekinteni.
Még mindig nem volt vége a legutolsó album pillanatainak, a félig-meddig akusztikus, együtténeklős Darkness Within után viszont a zsigeri zúzás percei következtek Bulldozer és Ten Tom Hammer névvel ellátva. A végére nem maradhatott más, mint a jelenkor és a régmúlt legnagyobb Machine Head slágerei, a Halo és a Davidian. A közönség egészen a legutolsó pillanatig őrült tombolásban volt, ezt a bivalyerős, vasbeton súlyosságú koncertet még napokig megérezték a nyakcsigolyák.
A Machine Head rászolgált a hírnevére, kétségkívül jelenkorunk legesélyesebb trónkövetelői ők a lassan kiöregedő Metallica/Slayer korcsoport után. Bár valószínűleg sosem fognak a népszerűség olyan fokára jutni, mint a Metallica (ők ugyanis sosem írtak olyan, a populáris tömegeknek is befogadható, könnyedebb nótákat – még a sokat kárhoztatott The Burning Red/Supercharger időszakban sem), de underground szinten egész biztosan ők a jelenkor egyik legerősebb koncertzenekara. Az oaklandi csapat már a Metalcamp legelső napján olyan magasra tette a lécet, amelyet szinte esélytelen volt a továbbiakban másnak megugrani.
2. nap – kedd
Ma sem volt érdemes sokáig henyélni, hiszen a Machine Head által lezúzott nyakcsigolyákra újabb megpróbáltatás várt, mégpedig először a Madball koncertjével. A csapat 2010-ben a Sick Of It All társaságában adott nálunk őrületes klubbulit, és most is minden lehetőségük megvolt rá, hogy emlékezetes koncertet adjanak az egybegyűlteknek. A kezdetekben még elég élesen elvált egymástól a metal és a hardcore (akkoriban sokatmondóan: hardcore punk) színtér, de mostanra már egyáltalán nem meglepő, hogy a keményvonalas hardcore-ként indult zenekarok is egyre metalosabb hangzást és zenei világot alakítottak ki (lásd még: Hatebreed). A Madball-tól ez már a kezdetekben sem állt távol, Freddy meg is jegyezte, hogy őket emiatt már akkor se fogadta be teljesen a new yorki hardcore színtér. Persze ők ezt leszarták, és azóta is nyomatják a súlyos zenéjüket, szóval mára már a Metalcamp-től sem stílusidegen egy ilyen jellegű banda. Bár a korai időpont és a forró napsütés nem volt kifejezetten ideális egy hardcore bulihoz, se a közönségre, se a zenekarra nem lehetett panasz. Freddy folyamatosan rohangált és ugrált a színpadon, és nem kellett sokat biztatnia a jelenlévőket, hogy ők is adják ki magukból az energiáikat. Még ilyen délutáni órában is őrült mosh-olás és circle pit alakult ki, a banda pedig vigyorogva szállította az újabb és újabb pörölycsapásokat. A metalosabb riffekért felelős Mitts és az erőteljesen izzadó, termetes basszer, Hoya Roc vigyorogva figyelték a lenti őrületet, és a csordavokálokba is besegítettek. Freddy-t többen invitálták a közönségből stagediving-olni, de ő nem engedett a kísértésnek, csak a kordonhoz mászott le egyszer. Mily´ meglepő, Hoya Roc-nak senki sem integetett, hogy ugorjon egy bombát a deszkákról, haha! Ütős buli volt, akinek a mai nap kimaradt a reggeli torna, egy kis délutáni testmozgással pótolhatott.
A Finntroll volt a következő fellépő, akik már egy ideje nem villanyoznak fel. Fesztiválokon számos alkalommal láttam már őket, szinte egyik koncertjük se szólt jól, a lelkesedés pedig hol jelen volt, hol nem a tagok körében. Ezért csak távolról figyeltem a koncertjüket, viszont azt el kell mondani, hogy ez a mai buli egész jól sikerült. A tagok most végre egyöntetűen lelkesnek tűntek, bőszen zúztak a színpadon, a közönség is szemmel láthatólag élvezte a produkciót. Az viszont akaratlanul is feltűnt, hogy igazán komoly megmozdulás a buli végén helyet kapó Trollhammaren-re indult el, addig a szűkebb rajongói magon kívül a többiek inkább csak az érdeklődve figyelő álláspontra helyezkedtek. Mindez nem jelenti azt, hogy a Finntroll egyslágeres banda lenne, hiszen más jól eltalált nótákat is hallhattunk ma, de mégis ez a 2004-es szám az, amivel még a mai napig is legtöbben azonosítják a csapatot.
A kanadai Kataklysm nagy kedvencem, és tőlük egy látványos bulira számítottam. Hiszen a zenekar a 20 éves szülinapját ünnepli, ennek alkalmára még egy DVD-t is kiadtak, Iron Will címmel. Maurizio-ék nem is hazudtolták meg magukat, brutális koncerttel örvendeztették meg a hallgatóságot. A megszólalás eleinte náluk is fura volt, ugyanis Stephane Barbe basszusgitárjából semmit nem lehetett hallani, az elsőként elhangzó To Reign Again basszuskiállásánál teljes csönd volt, hiába láthattuk Stephane pengetését. Szerencsére aztán korrigálták a bakit, onnantól már alaposan megdörrent a kanadaiak koncertje.
Bár a keményvonalas rajongóktól sok kritika éri a zenekart, hogy a régi (Sylvain Houde-s) nótákat nem játsszák élőben – amit én egyáltalán nem bánok –, a 20 éves fennállás megünnepléseként ezúttal azért lehetett reménykedni. Mégsem került erre sor, ezen a koncerten is a 2000 utáni slágereket részesítették előnyben (pedig ezen speciális alkalomból én is azt mondom, hogy mondjuk egy The Awakener még elfért volna). Bánkódásra persze nincs ok, így is elég pofás setlist-et hoztak nekünk a kanadaiak.
Ma főleg a Shadows & Dust és a Serenity In Fire album nótái domináltak, de a soron következő In The Arms Of Devastation, Prevail, Heaven´s Venom albumokról is több szám hangzott el. Az újabbkori Kataklysm minden erénye felcsillant ezekben a nótákban – a masszív death metal alapok, az észveszejtő blastbeat-ek, a melodikus, már-már andalító témák, és a headbang-elésre ingerlő súlyosság. A The Resurrected, Crippled & Broken, Where The Enemy Sleeps, Face The Face Of War, Prevail, Taking The World By Storm, Beyond Salvation, At The Edge Of The World dalok kiválóan példázzák mindezt. Meglepetésre elhangzott a zombis témájú, Európában újonnan előadott The Night They Returned. Volt új dal is, amely kifejezetten az Iron Will DVD-re íródott, ugyanezen címmel.
Maurizio többször is említette, hogy erre a szülinapi alkalomra különleges aktivitást vár el a közönségtől, és ezt meg is kapta. Felszólítására óriási közönségszörfözés indult meg, a jelenlévők olyan ipari mennyiségben vetődtek bele a szörfözésbe, hogy a nézőtér közepe majdhogynem kiürült, a biztonságiak pedig alig bírtak lépést tartani az újabb és újabb rajongók földre segítésével. Fantasztikus hangulat uralkodott a Kataklysm koncerten, a legvégére pedig az As I Slither és a Push The Venom dalok vették ki utoljára az energiát mindenkiből.
Rendkívül intenzív, erőteljes bulit láthattunk a kanadai bandától, a Metalcamp második napjára már idejekorán magasra helyezték a lécet. Már egy ideje stabil felállással rendelkeznek, a szuggesztív előadásmódjáról ismert Maurizio Iacono, a gravity blast nagymester Max Duhamel, a folyamatosan headbag-elő, a death metal vérzivatarjában is rendkívüli dallamérzékenységgel megáldott J-F Dagenais gitáros és Stepahen Barbe basszeros reméljük rövidesen újabb melodikus death metal mesterműveket szállítanak le nekünk, és talán Magyarországon is újra láthatjuk őket.
A Paradise Lost volt a következő fellépő, és mivel a Kataklysm agyszaggató bulija miatt némi regenerálódásra volt szükség, továbbá a britek elég gyakran megfordulnak a Metalcamp keretei között, csak távolról hallgattam a koncertjüket. Amúgy sem számít kifejezettem a szívügyemnek a zenéjük, noha el kell ismerni, hogy albumaik a maguk stílusában kiemelkedő alkotások, és ezzel a koncerttel sem volt semmi probléma. Leginkább az új Tragic Idol albumukat tolták előtérbe, de több dal szólt a One Second, Shades Of God és a Draconian Times lemezekről is. Jól szóltak, jól játszottak – egyszerűen csak fáradt voltam most hozzájuk.
Persze aztán ismét össze kellett szedni minden energiát, hiszen az At The Gates-et koncerten elcsípni nem mindennapi élmény, azt meg gondolom nem is kell ragozni, mi az ő szerepük a melodikus death metal színterén. Szerencsére a Metalcamp-en nem voltak kifejezett ütközések a nagy- és kisszínpad programja között az én ízlésemet tekintve, de most éppen a dán thrasher Hatesphere játszott a túloldalon, akiket szerettem volna megnézni. Őket utoljára 2005-ben láttam nálunk a Kreator vendégeként, a 2009-es Hegyaljás fellépésükről pedig az ítéletidő miatt lemaradtam. Ideje lett volna tehát az újbóli megtekintésnek, pláne hogy azóta történt egysmás a banda háza táján.
A hivatalos program szerint elég nagy átfedés volt az At The Gates és a Hatesphere koncert között, de mivel kicsit csúszásban volt az időrend, úgy döntöttem benézek a Hatesphere elejére, és utána átmegyek az At The Gates kezdésére. Ez jó döntés volt, mert 3-4 számot végig tudtam nézni a dánok programjából, és a svéd legenda koncertjére ugyancsak sikerült kezdésre átérni. A Hatesphere tagsága teljesen átformálódott az idők folyamán, csak Pepe Hansen gitáros maradt meg egyedüli alapító tagnak. De még a 2005-ös koncertjükről se láthattunk ismerős arcokat, egy bandában pedig ráadásul különösen az énekes poszt kritikus, amit jelenleg Esse Hansen képvisel.
A zenekar sosem volt egy kiugróan ismert és tehetséges thrash/death banda, de a 2009-es To The Nines, a 2005-ös The Sickness Within, és a 2004-es Ballet Of The Brute albumaikat kifejezetten imádom, valamint a legújabb The Great Bludgeoning lemez is jól sikerült. Olyan falbontó erő és agresszivitás rejlik ezekben a nótákban, hogy az embernek kedve támad lebontani a házat és mindenki más arcberendezését maga körül. Sajnos a legnagyobb kedvenceim még nem hangzottak el a Hatesphere koncert elején, ekkor még inkább a régebbi nótákat, mint a The Killer, 500 Dead People, Floating, és a debütáló Hatesphere korong volt műsoron. Abszolút élvezetes volt a zenekar koncertje, a tagok nagy elánnal zúztak, én is szívesen végigtomboltam volna velük a bulit. Mindössze az új énekes, Esse Hansen kiállása nem illik bele egy thrash bandába szerintem, ez a morcos, pufi óvodás attitűd valahogy nem tudott magával ragadni. De az is lehet, hogy csak megszokás kérdése az egész.
Az At The Gates-től, mint a melodikus death metal stílus zászlóshajójától mindenképpen sokat vártam, de majdnem csalódni kellett. Amikor megszólalt a Slaughter Of The Soul, mindenki csak dermedten pillázott, hogy ez mi a franc?? Ilyen aránytalan, halk, erőtlen, élvezhetetlen hangzást még nem hallottunk a Metalcamp-en. Tartottunk tőle, ha ez így folytatódik, teljesen megöli a legendás banda legendás nótáinak élményét, már épp kezdtünk volna kétségbe esni.
Szerencsére ez esetben a technikusok sem ültek a fülükön, kis idő múlva rendbe rakták a megszólalást, olyannyira, hogy innentől az At The Gates olyan tökéletesen, penge módon szólt, hogy jobb se kellett! A banda természetesen a megkerülhetetlen Slaughter Of The Soul albumot helyezte a középpontba, olyannyira, hogy ha nem is sorrendben, de az összes számot lejátszották. Természetesen a korábbi lemezek sem maradtak ki, mindegyikről több nóta is bekerült a programba. Nem hiszem, hogy a legcsekélyebb panaszra is okunk lenne se a setlist-et, se a banda élő teljesítményét tekintve. Olyan intenzitással szóltak a már említett Slaughter címadó után sorakozó Cold, Terminal Spirit Disease, Raped By The Light Of Christ, Under A Serpent Sun, Windows, World Of Lies, The Burning Darkness, The Swarm, Forever Blind, Into The Dead Sky, Suicide Nation, Nausea, The Beautiful Wound, Unto Others, All Life Ends, Need, Blinded By Fear, Kingdom Gone dalok, hogy teljes extázist eredményezett mindez a nézőtéren. A színpadon nem volt akkora mozgás, a Björler tesók és Martin Larsson gitáros nem sokat mozdultak ki a pozíciójukból, és inkább a zenélésre koncentráltak. Ellenben „Tompa” Lindberg rohangált épp eleget őhelyettük is, a frontember kiválóan vezényelte a bulit. Itt a koncerten jött ki leginkább, mennyire jól illik az ő hangja ezekhez a nótákhoz. Adrian Erlandsson vérprofin, precízen adta az ütemet, remekül szólt a dobcucca.
Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az At The Gates bulija az idei Camp egyik legjobb koncertje volt. Ez az intenzitás, és a lendületes élő teljesítmény jó alap lenne a folytatásra. Ha már úgyis földbe állni látszik a Björler tesók The Haunted zenekara (az utolsó album amúgy is kritikán aluli volt), szerintem sokan örülnének egy tartós At The Gates felállásnak, pláne egy új lemeznek!
Bár az At The Gates bulit ma már überelni nem lehetett, az utolsó nagyszínpados fellépőt még meg akartam nézni. Hazánk fiai, a Wisdom zenekar ugyanis most áll a nemzetközi áttörés küszöbén, és ennek első lépcsője a Metalcamp nagyszínpados fellépés. Persze nem volt annyira sok játékidejük, és nyilván jelentős tömegre sem számíthattak a nevükkel még csak most ismerkedő közönség szempontjából, de így is kellemes létszám összegyűlt a deszkák előtt. A csapat értelemszerűen a nemzetközi kiadással rendelkező Judas albumot tolta előtérbe, de a korábbi kiadványokról is elszórtak 1-1 dalt. A Judas címadó dal a maga epikusságával meglepő kezdés, a közönség inkább a rögtön ható, együtt énekelhető szerzeményekre vette fel a fonalat. Szemlátomást egész sokan ismerték a jelenlévők közül a Somewhere Alone, Fallin Away From Grace, Live Forevermore, Heaven And Hell, Silent Hill dalokat (az előző koncert ismeretében magas labda lett volna előhúzni az At The Gates nótát is, haha!), de a Strain Of Madness és a Wisdom is nagy sikert aratott.
A közönség olyannyira jól érezte magát a Wisdom koncertje alatt (ebben a késő időpontig elfogyasztott, nyilvánvalóan tetemes mennyiségű malátaszörp is szerepet játszhatott), hogy egészen elvetemült mozgáskultúrákat műveltek – jókedvűen mentek a circle-pit-ek, wall of death-ek, tök mindegy hogy éppen egy lírai rész zajlott, vagy épp vége lett a nótának. Nem hiszem, hogy ilyet valaha tapasztalt a Wisdom zenekar, szerintem nem is fog, de élménynek és mókának mindenképpen jó volt.
A zenészek nem illetődtek meg a színpadon, rutinos koncertzenekar ők, a Galambos Zsolt helyére érkezett új gitáros is felvette a fonalat, bár neki adódtak még technikai problémái koncert közben. Nagy Gábor egészen meggyőző énekessé nőtte ki magát, a közönség énekeltetését is sikerrel megoldotta. Néhány angol kommentárja még kissé suta, rutintalan volt, de ez már csak a nemzetközi rutinon múlik. A Wisdom sokat dolgozott a nemzetközi sikerért, és ők olyan banda, akik meg is érdemlik azt. Remélem ez a koncert, és a hamarosan esedékes Sabaton-os turné hozzájárul ahhoz, hogy Európa egyik kedvelt power metal bandájává váljanak.
3. nap – szerda
A mai nap is érdekesnek ígérkezett. Egészen eltérő stílusú zenekarok adták egymásnak a kilincset a nagyszínpadon, így biztosan mindenki talált magának kedvére valót. Engem elsőként a Warbringer érdekelt, akiknek a pár nappal ezelőtti Rocktogonos koncertjét a Fezen-es részvételem miatt nem tudtam megnézni. Most persze sokkal ideálisabb körülmények között játszhattak az amerikai thrasherek, és nem is húzták az időt. Különösebb kommentárok nélkül, egyre-másra reszelték három nagylemezük pörölycsapásait, a közönség pedig a hőség ellenére lelkesen vetette bele magát a tombolásba. Bár a gitárszólókat nem mindig lehetett rendesen hallani, némi technikai probléma is közrejátszott, a zenekar élő teljesítményébe nem lehetett belekötni. Ez az igazi oldschool, zakatolós thrash buli pont ideális volt a mai napi hangulat felkorbácsolására.
A soron következő The Black Dahlia Murder nem különösebben érdekelt, mindig is egy túlértékelt zenekarnak tartottam. Távolról hallgatva a véleményem nem változott, a semmitmondó, ezerszer hallott death metal témákból semmi emlékezetes nem maradt meg a koncertjük után. A Nile sem áll túlzottan közel az ízlésemhez, de ők azért lényegesen több kapaszkodóval rendelkeznek, mint a Dáliások. Karl Sanders és csapata még a hetedig nagylemezre sem fogyott ki az egyiptomi témákból, a kérdés csak az volt, hogy a szikrázó napsütésben hitelesen és élvezetesen tudják-e megidézni a Nílus vidékét, vagy mindez a katakombák sötét bugyrainak bejárásához nem lesz ideális. Nos, a Nile talán egy klubkoncerten, a saját, értő közönségével, ideális fénytechnika mellett mutatná meg leginkább a foga fehérjét, de a korai időpontban, nagy melegben előadott koncertjük is abszolút meggyőző volt.
A csapat leginkább az utóbbi évek albumai közül szemezgetett, természetesen az új At The Gate Of Sethu lemez is bemutatkozott. Sanders és Dallas már a jól bejáratott módon osztották meg a hörgési és szólózási teendőket, előbbi feltűnően vidám és mosolygós volt, amikor épp nem az öblös, pincemély bivalybőgést alkalmazta. A szólózási teendőkön is ugyanúgy osztoztak. Todd Ellis személyében most új basszeros van a soraik között, ő a frontemberkedésből nem vette ki a szerepet, a vokálozásba is csak besegített, ellenben lelkesen pörgette a derékig érő haját. George Kollias őrületes dobtémái a Nile egyik nagy erőssége, élőben csak az a gond, hogy a fénysebességű témák olykor összefolytak a hangmasszában. Ettől függetlenül a Nile ezúttal is hibátlanul teljesített.
Nagy stílusbeli ugrással az Epica vette át a stafétabotot. A holland csapatot már számtalanszor láthattuk otthon, legutóbb éppen májusban. Így a programjuk különösebben nem lepett meg, maximum valamivel rövidebb műsoridő jutott most nekik. Ezúttal is a legfrissebb Requiem For The Indifferent album volt elsősorban terítéken, a Karma, Monopoly On Truth, Storm The Sorrow dalok után következett csak a szerintem jóval erősebb Design Your Universe albumról származó Unleashed, majd pedig az új lemez 10 perces eposza, a Serenade Of Self-Destruction. Az ilyen hosszú nóták akkor érnek valamit, ha folyamatosan fenn tudják tartani a figyelmet, élvezetes váltásokkal, meglepő témákkal, fülberagadó melódiákkal. Ez élőben előadva pedig hatványozottan igaz. Sajnos szerintem az Epica esetében ez a dal nem állja ki az élő produkció próbáját, jobb lett volna egy vagy két korábbi nótával helyettesíteni.
A koncert végére persze senkinek sem lehetett panasza, a Cry For The Moon, Sancta Terra, Consign To Oblivion trió csattanós befejezést nyújtottak. Az Epcia élő teljesítménye mindig is meggyőző volt, ezúttal sem volt másként. Bár Simone hangja az első számnál még kicsit gyengélkedett, erőteljesen hamiskás volt, utána már semmi probléma nem adódott. A megkapó kisugárzású frontasszony kedélyesen biztatta a közönséget, és maga is részt vett a zúzós témák hajlóbálásaiban. Mark Jansen ezúttal mintha kevesebbet kommentátorkodott volna, a hörgős témák viszont természetesen ezúttal is tőle származtak. Isaac Delahaye, Coen Janssen, és az új basszeros Rob van der Loo ugyancsak nagyon éltek a színpadon, Ariën Van Weesenbeek pedig még egy kisebb dobszólóval is megörvendeztette a közönséget. Az Epica tehát ezúttal is jó koncertet adott, maximum mi, magyar rajongók körében az újdonságfaktor nem volt most jelentős.
A folk metal egyik legkeresettebb bandájává vált a svájci Eluveitie, és úgy tűnik, népszerűségük nem akar hanyatlani. Új albumuk, a Helvetios szerintem új vért pumpált a zenekarba, talán minden eddiginél gyorsabb, pörgősebb - ezáltal koncertre valóbb lemez született. Ehhez mérten, nem meglepő módon, az új album képviselte az előadás gerincét, és ez jót is tett a buli intenzitásának. Az olyan számokra, mint a Helvetios, Luxtos, Neverland, Meet The Enemy, A Rose For Epona, The Uprising, folyamatos akcióban volt a közönség. Folyamatos volt a tombolás, hajlóbálás, pörögtek a circle pit-ek, jött a wall of death, mindezek Chrigel Glanzmann határozott kérésére. Ezúttal a korábbi albumokról csak mutatóba került elő 1-2 nóta, például a kihagyhatatlan Inis Mona vagy a Kingdom Come Undone. A népes tagság nem mozgott olyan túl sokat a színpadon, a közönséggel való kommunikációt is csak Chrigel képviselte, a többiek inkább csak a zenéléssel voltak elfoglalva. Pontosabban az ének terén még Anna Murphy is szerepet kapott.
Lehet, hogy többen lesajnálják már az Eluveitie-t (és akár az egész folk metal irányzatot), mondván hogy megmutatták mire képesek, megújulni, újabb izgalmakat hozni már nem tudnak, a stílus túl van már karrierje zenitjén. De a svájci csapat az új lemezével meggyőzően bemutatta, hogy van még bennük energia és tűz, a koncert és a közönség intenzitása is bizonyította, hogy egy Eluveitie buli továbbra is sok minden lehet, csak épp unalmas nem.
A mai este főzenekara a Korn volt. Féltem ettől a koncerttől. A korábbi Szigetes produkciójukról ne beszéljünk most, sokkal jobban aggasztott a vállalhatatlan új lemez, a The Path Of Totality, a maga dubstep-es szarjaival. Nekem senki nem adja be a maszlagot a „bátor lemezről” meg a „művészi önmegvalósításról”, és a „nyitott elmével való közelítésről” - én nem azért hallgatok metalt, és nem azért kedveltem annak idején pár valóban fajsúlyos nótáját a Korn-nak, hogy ilyen dubstep-es trágyára élvezzek. Számomra az új dalok túlzás nélkül 5 másodpercig hallgathatóak, és erről nem nyitok vitát. Különben is, ízlések és pofonok, és erről nem érdemes vitatkozni. Ha a koncerten max 2-3 ilyen újkeletű csoda elhangzik, de a buli gerincét a korábbi nagy kedvencek adják, azt el is fogadtam volna, sőt ennyit megért volna ez a koncert. De sajnos végül pont fordítva történt, és nem ez volt az egyetlen probléma a Korn előadásával.
Az elején még biztatónak tűnt a Divine, Predictable, No Place To Hide, Good God felütés, de már ekkor is olyan fura volt az egész. Tudjuk jól, hogy Head távozása és az azt követő gitároskeresés milyen szappanoperát jelentett, az viszont számomra kifejezetten taszító, hogy az új gitárost egészen a háttérben vagy a színfalak mögött jellegteleníték, még akkor is, ha nem teljes jogú tagról, session zenészről van szó. Legalább a (kisegítő) zenésztárs megbecsülésének, emberi méltóságának morzsája feltűnne, de nem! Most is a Wesley Geer nevű forma egy külön kis emelvényen, a háttérbe szürkülve zúzott egymagában, ezt a szitut már én éreztem megalázónak... Ennél is rosszabb volt, hogy az alaptagnak számító, jellegzetes fazonú és mozgású Fieldy helyett is egy tök ismeretlen, fehérre kimeszelt arc mászkált a basszusgitárral. Ki a franc ez?? Valami Marilyn Manson tag?? (mint utólag kiderült, nem sokat tévedtem. Fieldy ugyanis gyermekáldás miatt pár hónapig kihagyja a bulikat a Korn-nal, és a Mudvayne zenekar basszerosa helyettesített) Ez a pofa nagyon nem illett ide, nekem hiányzott Fieldy karaktere a színpadképből.
Már a régi számok közben is idegesített a háttérben rugózó dj, de most jött a feketeleves, az új számok blokkja. Szerintem nagyjából a fél album lement, ez már önmagában is embert próbáló, és nem csak az irritáló elektronikus zajmasszával volt a baj. Egyszerűen unalmas volt a koncert. Próbálták az egészet némi villódzó, fényjátékos elemekkel, a háttérben örvénylő, elvont hangulatú videókkal feldobni, amivel feltételezem nagyon grandiózusnak és látványosnak hitték magukat. Engem személy szerint eközben jobban lekötött a nézőtér hátulsó felében világító-villódzó meteorlabdákat pörgető (amúgy rendkívül ügyes) 1-2 egyén, és ez szerintem mindent elmond... A színpadkép ostoba villódzására és az elvont képvilágra maximum az epilepsziások fetrengtek görcsökben, meg az idióta drogosok, füvesek izgultak rá.
Nem csak én voltam így ezzel, a hátam mögött is többször hallottam, hogy „langweiliges Konzert”, szóval a Korn egyszerűen nem tudta lekötni a közönség nagyobb részét, akármilyen látványosak is szerettek volna lenni. Ettől az elektronikus gagyitól úgy eluntam magam, hogy a koncertről való távozáson gondolkodtam, ami még nem sokszor történt meg életemben. A Here To Stay, Freak On A Leash, Falling Away From Me számokkal aztán kezdett visszatérni a használható időszak, de már ezekre sem voltam képes komolyabban ráizgulni. Jellemző, hogy a legnagyobb közönségsikert és a legélvezetesebb részt egy feldolgozás, az Another Brick In The Wall okozta, ezzel alaposan megleptek. Amúgy a maradék két alaptag, Jonathan Davis és Munky teljesítményére nem lehetett panasz, ők hozták a kötelezőt, utóbbi még egy gitárszólóval is megpróbálkozott, de kár volt érte.
A srácok aztán levonultak, nem volt evidens, jön-e még valami ráadás, de itt már tényleg annyira eluntam magamat, hogy kénytelen voltam eljönni. Állítólag ezután még lement egy-két szám, köztük a Metallica - One feldolgozás általuk eljátszani képes töredéke, aminek örültem is, hogy nem hallottam már... A dubstep-es hülyeséget most hagyjuk, de ilyen unalmas koncert alapján én nagyot csalódtam a Korn-ban. Pedig szándékosan nem voltak nagy elvárásaim, nem vártam sokat, direkt nem is álltam negatív előítélettel a koncert elé, de még így sem sikerült pozitívra kihozniuk az összképet. Nem valószínű, hogy legközelebbi adódó alkalommal megnézem őket újra.
Hogy a lelki békémet helyreállítsam, átmentem a kis színpadhoz, a Municipal Waste kezdésére. Előzőleg dilemmában voltam, mert nagy színpadon a Heathen-nel ütköztek volna, és nehéz lett volna a választás az IQ-thrash és a dili-thrash között. A Heathen viszont lemondta a koncertjét, más fellépőt nem szerveztek be a helyére, így maradt a marháskodás. A Municipal Waste az a thrash/crossover csapat, akik nem veszik komolyan magukat, 1-2 perces kiabálós energiabombáik viszont őrült bulizásra adnak alkalmat. Ez nem is történt másképp, a közönség teljesen megőrült Waste-ék koncertjére. Totális káosz alakult ki a színpad előtt, mindenki belevetette magát a tombolásba, a csápoló kezek fölött pedig felfújható cápát, alligátort, sőt egy komplett sátrat (!) is lóbáltak a rajongók. A banda vigyorogva szította a hangulatot az olyan opuszokkal, mint az Unleash The Bastards, The Thrashin´ Of The Christ, Sadistic Magician, Headbanger Face Rip, Terror Shark, Wrong Answer, Born To Party. Persze a vadiúj Fatal Feast lemezről is elhangzott néhány nóta. A legőrültebben egyértelműen Tony Foresta énekes viselkedett, eszeveszettül rohangált, süvöltötte a szövegeket, és még a színpadot is megmászta. A koncert végén mindenkit egy meztelen fürdőzésre invitált a beach-re, és ők már indultak is. Totál dilis fazon, a koncert viszont hatalmas adrenalin löket volt azoknak, akik a zenekarral együtt ugyancsak „partizásra születtek”. Nos, a metal erről az őrült tombolásról szól, és nem arról, amit előzőleg a Korn művelt.
4. nap – csütörtök
Minden nap egy újabb metal dózis, de persze ezért is jöttünk ide. A mostani alkalommal kicsit jobban elengedtük magunkat, mert a programnak csak a második fele volt komolyabban izgalmas a számunkra, így a korábbi bandákat javarészt kihagytuk. A Grand Magus mondjuk érdekelt volna, róluk egész sokat lehet hallani az utóbbi időkben, a Korpiklaani-ra viszont az utóbbi idők számos vállalhatatlan szereplése miatt immár nem vagyok kíváncsi. Az Edguy-t ugyancsak láttam már jópárszor az utóbbi időkben, és az ő varázsuk is megkopott. Ráadásul Tobias Sammet sem olyan vicces már, mint amilyennek hiszi magát. A Hatebreed-et viszont már nagyon vártam, ugyanis a vadbivaly energiájával megáldott lemezek és a szuper élő teljesítmény klubkoncerten és fesztiválon (legutóbb 2009-ben adtak ugyanitt brutálisan jó bulit) egyaránt megmutatkozik. A zenekar idén készül el az új lemezzel, de most még csak a korábbi alkotásokból kaptunk egy jókora csokrot. A Hatebreed szokás szerint állat módon szólalt meg, a betonba döngölő hardcore témák-ra minden fej rámozdult, amikor pedig Jamey Jasta ugrálásra szólította fel a jelenlévőket, ugyancsak egy emberként pattogott a keménymag. Remek frontember, és tőle ráadásul hitelesen is hangzanak a hardcore színtér jellegzetes „respect”, „honor”, „brotherhood”, stb. szövegei.
A Hatebreed a 2000-es évek lemezeiből válogatva nem tudna gyenge setlist-tel előrukkolni, ezúttal is sikerült igen erőteljes válogatást előadniuk. A Defeatist, As Diehard As They Come, In Ashes They Shall Reap, Doomsayer, Beholder Of Justice, Everyone Bleeds Now, Never Let It Die, Live for This, Merciless Tide, To The Threshold, I Will Be Heard, Destroy Everything nótákra tényleg csak az nem lengette az öklét és üvöltött teli tüdőből, aki nem akart. A zenekar összeszokott gépezetként sújtotta térdre a hallgatóságot, a Metalcamp talán legkeményebb buliját láthattuk.
Az Amon Amarth már afféle sztárzenekarrá vált az underground berkein belül (vagy már azon kívül is?), de nem mondhatjuk azt, hogy ne érdemelték volna meg a hírnevet a svédek. Évről évre megbízható színvonalú, igazi melodikus death metal csúcsteljesítményeket szállítanak le, és élőben is képesek átadni az energiát és a hangulatot. Igaz, nem a világ legváltozatosabb zenekara, de legalább kialakítottak maguknak egy száz közül is megismerhető saját stílust, amelyen belül megbízhatóan teljesítenek. A Motörhead is ugyanezt csinálja, nem igaz?
Bár egyöntetű vélemények szerint a legutóbbi Surtur Rising album nem éri el elődje, a Twilight Of The Thunder God tökéletességét, azért így is akadt pár kellemes új nóta, amelyekkel fel lehetett frissíteni a koncertprogramot. A gond csak a hangzással volt, amely meglehetősen erőtlen, tompa módon szólalt meg a hangfalakból. Pedig az Amon Amarth egy profi banda, egy nagy név – olyan piro- és fénytechnikával készültek, hogy arra tényleg csak csettinteni lehet, ennek fényében érthetetlen számomra, miért nem tudták normálisan megszólaltatni őket. A koncert legvégére kezdett már elfogadható szintet megütni a megszólalás, addig sajnos nem lehetett minden hangszert tökéletesen kihallani.
A programban elég szépen összemazsolázták az életmű legjavát, nem hiszem hogy szó érhette a setlist-et. A War Of The Gods, Runes To My Memory, Destroyer Of The Universe, Death In Fire, Live For The Kill, Cry Of The Black Birds, The Fate Of Norns, The Pursuit Of Vikings, Under The Northern Star, Varyags Of Miklagaard, For Victory Or Death, Victorious March, Twilight Of The Thunder God, Guardians Of Asgaard dalok között megtalálhatók voltak a gyors, süvöltős szerzemények, a komótos, headbang-elős súlyosságok, és a kissé szellősebb, terjengősebb, elvontabb hangulatú nóták is (talán ezek egy kissé leültették a koncerthangulatot) – természetesen a jellegzetes Amon Amarth dallamvilággal nyakon öntve. A felállás hosszú ideje változatlan, így különösebb meglepetést nem okoztak. Talán csak annyit, hogy egy kicsit nagyobb aktivitást vártam volna a színpadon, a zenészeken feltűnt egy kissé a fáradtság. Ami nem is csoda, hiszen a 20 éves fennállását ünneplő csapat pár rendezvényen brutális hosszúságú életmű koncertet adott. A Metalcamp épp nem ilyen volt, de ettől függetlenül itt is jó pár kedvenc nótát hallhattunk, mindössze a hangosítás rontotta a buli élvezhetőségét.
Azt est végére, még amúgy levezetőként megtekintettük a Milking The Goatmachine koncertjét. Ők is immár a nagyszínpadra igazoltak át, elég sok fesztiválon feltűnnek ahhoz, hogy kezdjen a köztudatba beszivárogni a nevük. Persze nem csak emiatt, hanem a teljesen őrült élő fellépéseik és a kecskefejes jelmezeik miatt is emlékezetes marad egy Goatmachine buli. Zeneileg a death metal, grindcore, deathcore skáláján mozognak, különösebben kiugró dalokról nem beszélhetünk, inkább a vicces/őrült előadás dominál náluk. Talán a Sacred Reich feldolgozásnak számító Surf Goataragua a megjegyezhető momentum.
Eleve érdekesség, hogy a hörgést/bömbölést a dobos végzi, a többiek meg kerge kecskeként rohangálnak a deszkákon. Olykor még további „hangulatnövelő” egyén is berobogott a színpadra valamilyen egyéb jelmezben, aki szintén ott ugrabugrált és tombolt, az őrületet fokozandó. Aki bírta a strapát, ma még utoljára egy jót pogózhatott. Nekem mindenesetre a kedvenc momentumom az volt, amikor a szokásos „Do you want more??” kérdésre a közönségből „Ye-e-e-es!” volt a válasz, haha!
5. nap – péntek
Elérkeztünk az utolsó Metalcamp-es naphoz. Ma is volt pár élvezetes koncert, bár a fáradtság már érezhető volt mindenkin. Majdnem egy teljes átbulizott hét azért megteszi a hatását. A Heidevolk folk metalja annyira nem izgatott most (Heidenfest-en láttam már őket, és ott sem fogott meg az előadásuk), a heavy metalos Steelwing-el is nagyjából hasonló a helyzet, a Swallow The Sun elvont zenéjét pedig inkább csak úgy elhallgatgattuk. A germán thrash mestereinek számító Sodom-ot viszont már testközelből akartam végigtombolni.
Bár tény, hogy a germán mezőnyből a Kreator azóta alaposan lekörözte pályatársait, és talán a Destruction is tartotta a maga szokásosan magas színvonalát, azért utolsó albumával szerintem a Sodom is nagyot dobbantott most. Nekik amúgy is voltak elég hullámzó időszakjaik a történetükben (mondjuk a többieknek is), a legfrissebb In War And Pieces lemez viszont igencsak ütős alkotás lett. A dobos csere is úgy tűnt, megnyugtatóan rendeződött, szóval minden adott volt egy jóféle oldschool hangulatú thrash bulira.
A Sodom jóféle dalokat válogatott össze, az életmű ismerői újabb és újabb üdvrivalgásban törtek ki. Az új In War And Pieces után a Sodomy And Lust következett, majd a klasszikus sláger Outbreak Of Evil illetve a zseniális M-16 album címadó dala. Volt még némi lazulás a Surfin´ Bird feldolgozással, majd újra szigorúra váltott a hangnem a The Saw Is The Law, Agent Orange, Sodomized, Proselytism Real, Remember The Fallen, The Art Of Killing Poetry, Blasphemer, Eat Me!, Ausgebombt, Bombenhagel dalokkal. Talán az ő ligájukban a Kreator rendezi a leglátványosabb showt, a Destruction a legbrutálisabb zúzást, de a Sodom-nak sem volt semmi szégyenkezni valója a mai este alapján. Nem csináltak akkora show-t, de becsülettel végigzúzták a programjukat. Nem volt öregeskedés, látszott a lelkesedés a bandán, Onkel Tom is bőszen headbang-elt, ha arról volt szó. Az általam eddig látott fesztiválos koncertjeik közül talán a mostani tetszett a legjobban.
A Pain nem az én világom, de el kell ismerni, hogy Peter Tägtgren ezt a gótikus, érzelemdús zenei stílust kiválóan műveli ebben a bandában. Bár szerintem a keményvonalas metal rajongóknak ő mindig is a Hypocrisy arca marad, a Pain zenekar is megteremtette azt a hangulatot, amiért érdemes volt őket megnézni a műfaj rajongóinak. A Sabaton szerepelt főzenekar státuszban a mai nap, a svéd csapat mára vitathatatlanul a power metal egyik legnagyobb húzónevévé vált. És mindezt nem csak azért, mert himnikus, könnyen megjegyezhető, remekül megírt nótákkal rendelkeznek, hanem a színpadi teljesítményük is rendkívül emlékezetessé teszi mindegyik bulijukat. Ez alatt főleg Joakim Brodén énekes értendő, aki minden este egy komplett stand up comedy show-t lenyom a közönségnek. A jó Joakim ezúttal is sziporkázott, kedélyesen anekdotázott a szlovén közönségnek, és (ahogy Magyarországon is) általában a csúnya leitatásos, lerészegedéses történetekkel rémisztgette a nevetéstől pukkadozó rajongókat. Persze utóbbiakat se kell félteni, ők is mindent megtettek az őrült hangulatért, például a pár napja Municipal Waste bulin látott sátrat lengetőket is kiszúrta Joakim, megkérdezte hogy ide a kordonok elé akarnak-e sátrazni.
Fontos tényező, hogy az énekes és a basszeros Pär Sundström körül a teljes tagság lecserélődött, és mint a mostani és a Fezen-es koncerten kiderült, mindez szerintem előnyére vált a bandának. A korábbi arcokkal sem volt (a színpadon) gond, de az új tagok látványosabban, felszabadultabban játszottak, látszott hogy sokkal jobban beleélték magukat a buliba. Ezen kívül Christoffer Rörland és Thorbjörn Englund gitárosoknak a hangi adottságaik is egész jók, már néhány számnál látszott, hogy őket is jobban ki fogják tudni használni ilyen téren a jövőben is.
A program ugyanaz volt, mint Székesfehérváron. Intro-ként a kompletten eljátszott The Final Countdown-t sosem értettem (basszus, hosszabb az intro, mint egynémely nóta!), aztán az intro-n belül következett az újabb introként funkcionáló The March To War, és ez után jöttek a nóták. A Ghost Division, Uprising, Gott Mit Uns, 40:1, Cliffs Of Gallipoli, The Lion From The North, The Price Of A Mile, Into The Fire, Carolus Rex, Midway, Attero Dominatus, The Art Of War, Panzer Battalion, Primo Victoria, Metal Crüe dalok végigdübörögtek a közönségen, mint egy komplett páncélos hadosztály. Joakim elmondta, hogy némi piróval is készültek, de a buszuk lerobbant, így ez most elmarad. Nem okozott gondot, mert a hangulatot mindvégig sikerült a csúcson tartania a zenekarnak, így nem is hiányzott a tüzijáték. Bár lemezen pár kivételtől eltekintve elég laposnak találom a Carolus Rex albumot, koncerten azért jól szóltak az új nóták is. Ezen felbuzdulva, később újra hallgatva sajnos mégsem változott meg a véleményem, szóval azért mégis a korábbi Sabaton slágerek viszik a prímet. Ám remélem, hogy az új tagsággal már a dalszerzési folyamatot is fel tudják frissíteni, jó lenne legközelebb egy újabb csúcsra törő album.
A végigtombolt Sabaton buli után már nem maradt energiám a Trollfest-re, akik pedig elég mókás körítéssel szoktak a színpadon szerepelni, noha a zenei produkció nem sokat ér. Ez most kimaradt, szóval a Metalcamp végére érkeztünk.
Nem véletlenül fogalmaztam így, mint ahogy az elején szereplő „utolsó Metalcamp-es nap” kitétel is fennállt más értelemben. Előzetesen semmi infó nem volt róla, de a fesztivál közben kezdték hirdetni és bemondani, hogy 9 fantasztikus év után ez volt az utolsó Metalcamp fesztivál. Új név kerül a köztudatba, Metal Days címszó alatt kerül megrendezésre ezután ugyanez az esemény, állítólag ugyanitt, a szervező stáb nagy részének közreműködésével. Nyilván megvannak erre az okok, de kis társaságunk elég letörten vette tudomásul a váltást (a bejelentést a fesztiválozók is füttykoncerttel fogadták), még ha halálra is ígérgették, hogy minden ugyanaz lesz eztán is. A Metalcamp nekünk egy fogalom volt, egy fix dátum az évben, amit mindig nagyon vártunk, és ami hangulatilag sosem okozott csalódást (maximum idén szervezésben, mint ahogy erről a legelején szó volt). Ráadásul egy olyan név, amihez egy olyan különleges környezet és hangulat társult, amihez foghatót semmilyen más európai (és magyar) fesztiválon nem tapasztaltam. Még ha tényleg semmi más nem változik, akkor is hiányozni fog a Metalcamp szó, a Metal Days ráadásul olyan snassz... Így búcsúzom tehát az utolsó Metalcamp-től, és társaim nevében is bízom benne, hogy a továbbiakban ugyanígy, hasonló színvonalon, hasonlóan ütős felhozatallal fogja újra és újra vendégül látni az Európa és a világ többi tájáról összegyülekező metalos hadat Tolmin kedves, és számunkra igen megszeretett kis városa.
00:02
