szerző: MorelloBlack Label Society, Rómeó Vérzik 2012. június 27, Pecsa Music Hall
Zakk Wylde végre elkényezteti a rajongóit, hiszen amilyen sokat vártunk az első hazai Black Label Society koncert megtartására, most szinte napra pontosan egy évvel utána újra a Pecsában találjuk a csapatot. Ráadásul a Black Sabbath turnéként induló, majd Iommi betegsége miatt Ozzy And Friends megnevezésre „degradálódó” hakni (?) körút szünetében megtisztelésnek érezhetjük, hogy Zakk Wylde Budapestre ruccant át, egy főzenekarként megtartott koncertre.
Ez önmagában nagy öröm és a BLS rajongók számára mindenképpen elégtétel a korábbi évekért, de ugyanakkor kérdéses volt, hogy a tavalyi koncert sikere után mennyien látogatnak el újból a Pecsába, tudatában annak, hogy új lemezt azóta nem mutatott fel a zenekar, illetve a neten előzetesen fellelhető setlist is szinte pontosan megegyező volt a 2011-es bulival. Vagyis lényegében az volt a kérdés, mennyien fizetik ki újra a nem kevés belépőt azért, hogy kvázi ugyanazt a programot lássák még egyszer.
Borítékolva volt, hogy a fent említett okok miatt kevesebben lesznek jelen, mint tavaly, csak az arány volt kérdéses. Összességében végül egy szellős félház jött össze az idei BLS koncertre, ami a Pecsa méreteit tekintve azért kissé kellemetlen volt. Ideálisabb lett volna ezt a bulit Club 202-be szervezni (ahogy az anno elmaradt legelsőt is ide hirdették meg), ott kifejezetten ideálisnak mutatkozott volna egy hasonló nézőszám.
A Black Label Society előtt most a Rómeó Vérzik jutott a szerep a közönség hangulatának felszítására. A felvidéki zenekar részben ideális választás Zakk-ék elé, részben nem. Koppányékról tudvalévő, hogy nagyon hangulatos, pörgős bulik fűződnek a nevükhöz, és mindent megtesznek azért, hogy a rajongók lelkesedése ne csökkenjen. Bulis, rock&roll-os zenéjük is nagyjából ideális választás a hazai rockpalettát áttekintve. Másfelől azonban mégis vannak olyan zenei eltérések, amelyek miatt egy BLS rajongó nem feltétlenül érzi magáénak a Rómeó Vérzik világát, továbbá hogy az előzőleg emlegetett hangulati tényező vajon működik-e a nem kifejezett rajongók körében is?
A végeredmény az volt, hogy a Rómeó Vérzik koncertje inkább a saját fanatikusaik körében aratott volna osztatlan sikert és tombolást, a BLS közönségét nem tudták teljesen megnyerni. Az ugrálós, együtténeklős, pogózós rock&roll kifejezetten ideális egy nagy partizásra, de a Pecsa látogatói ma nem ezért jöttek. Azért Koppány kérésére bemozdultak az első sorok, fellendültek a kezek, még néhány refrént is hallani lehetett a nézőtérről, szóval a zenekarra magára nem lehet panaszkodni. Az előzőek csak annak fényében értendők, hogy Rómeóékat eddig mindig óriási hangulatú koncerteken láttam, a teljes nézőtér őrjöngésétől, ugrálásától, éneklésétől kísérve – mindezt persze saját közönség előtt. Ma is jól játszottak a zenészek, alaposan bemozogták a színpadot, talán csak egyedül Koppány fogott ki egy kicsit gyengébb napot. Most mintha az átlagosnál is rekedtebb lett volna a hangja, így orgánuma egy közepes formában lévő Lukács Lacit idézett.
Én az Engedd Belém-től kezdtem figyelemmel kísérni a programot, és a továbbiakban is az ismertebb számait próbálta hangsúlyozni a felvidéki zenekar. Jött még a Hol Vagytok Kurvák, Kezeket Neki A Falnak, Minden Reggel, Piros 19, Térdelj Elém, és Az Ördög, Az Isten, Az Élet, A Halál. Jó kis rock&roll buli volt, még egy kis blues-os lazulással is fűszerezve, de aki igazán tökös Rómeó Vérzik bulira kíváncsi, inkább főzenekarként keresse Koppányékat.
A félelem beigazolódni látszott, miszerint a Black Label Society csont ugyanazt a programot játssza, mint tavaly. Az intro után ugyanúgy a Crazy Horse volt az első szám, és Zakk szintén a tavaly megismert indián fejdíszt viselte. A számok is ugyanolyan sorrendben folytatódtak, jött a Funeral Bell, Bleed For Me, Demise Of Sanity, Overlord, Parade Of The Dead – gyakorlatilag egy az egyben be tudnám idézni Barna kollega tavalyi beszámolóját. Zakk ugyanazokat a mozdulatokat, pózokat adta elő, miközben folyamatosan váltogatta szemkápráztató gitárjait. Azonban mégsem lehet mondani, hogy unalmas lett volna a buli, még a tavalyi után sem. Egyrészt a zenekar zavarba ejtően profi, ismét sikerült tökéletes hangulatot produkálniuk a nézőtéren. Akárcsak a múlt évben, most is frankón megdörrent a cucc, olyan eszeveszett vastagsággal szólaltak meg a BLS nóták, hogy nem is volt más lehetőség, mint az ösztönös tombolás. Egyedüli komoly hiányosság az ének volt, ami viszont a koncert egész ideje alatt eléggé torz és halk módon szólalt meg. Ez tavaly is többé-kevésbé hasonló volt, nem tudtam eldönteni, hogy szándékos-e (lemezen is van egyfajta jellegzetes torzítás Zakk énekében), de itt most szerintem valahol a buli rovására ment, függetlenül attól, hogy a BLS pont nem az énektémákon alapuló zene. Továbbá Zakk egyes gitárjai is furán szóltak – némelyek esetében szépen ki lehetett hallani a gitármunkát és a míves szólókat, másoknál beleolvadt Zakk játéka a háttérbe.
Egyébként aki az egyes zenészek játékára ugyancsak külön-külön kíváncsi volt, azt is jól meg tudta figyelni. Nick Catanese felelt a vaskos riffekért, amik Zakk szólói mellett szerintem a BLS legütősebb elemeinek számítanak. John DeServio basszusmunkáját is érdemes volt követni, mert nagyon jól kihallatszottak a kézzel pengetett témázgatások. Igazán komoly változás tavalyi bulihoz képest az új dobos, Chad Szeliga személye, ő azt követően csatlakozott a BLS családhoz. Látványos, erőteljes játékával ő is sokat hozzátett a koncert élvezetéhez.
Hogy mégse lehessen a 2011-es koncert pofátlan másolatával illetni a zenekart, arról az In This River gondoskodott. Ezt az akusztikus nótát zongorán vezette elő Zakk, megvillantva ezzel tehetségének egy más aspektusát is. Ez a momentum, és a nagy Dimebag molinók új elemek voltak, és sokat dobtak a hangulaton. Viszont Zakk hosszadalmas gitárszólója újfent a koncert megunható momentumának számított. Én értékelem a fantasztikus gitártechnikát és az őrült szólózásokat (ezzel nyilván mindenki más is így lehetett, hiszen ezért jöttek a BLS koncertjére), de mindennek élőben csak akkor van értelme, ha nem folyamatos tekeressé fajul 7-8 percen keresztül, hanem van valami „mondanivalója”, fenn tudja tartani a közönség érdeklődését, pl. rajongók énekhangjának bevonásával, vagy hasonló technikákkal. Sajnos ez nem történt meg, így meg tudtam érteni azokat, akik ez idő tájt inkább sörért siettek ki a teremből.
Szerencsére a BLS nótákba nem lehetett belekötni továbbra sem, így a Fire It Up, Godspeed Hell Bound, The Blessed Hellride, Suicide Messiah, Concrete Jungle és a Stillborn újfent hatalmas tombolást eredményezett. Zakk és Nick egyszer még egy duplanyakú gitárt is elővettek, de ez is inkább tűnt kissé pózolásnak, mint hasznosnak (direkt figyeltem, Nick Catanese egyszer sem használta a másik nyakat)! Szóval volt egy kis gitárkiállítás szaga a koncertnek (könnyen lehet, hogy Gibsonék is kitömték némelyest Zakk zsebét e célból...), de persze mindez nem ment a buli rovására.
Ha választanom kéne, talán a tavalyi bulit jelölném meg ütősebbnek. A hangzás emlékeim szerint akkor sem volt teljesen tökéletes, de valamelyest tisztább volt, mint most. A nagyobb tömeg is valószínűleg jobban közrejátszott a hangulat fokozásában. Mindezzel együtt a 2012-es buli is abszolút élvezhető volt, az In This River pillanatai nekem például nagyon tetszettek. Zakk mestere a szakmájának, és mint ilyen, minden esetben lenyűgöző produkciót szolgáltat azoknak, akik szeretik a gitárzenét és a virtuóz gitározást. Zakk többször is megcsókolta gitárjainak nyakát, ebből is látszik, hogy egy igazi fanatikus, a gitározás szerelmese, még ennyi év után is (az, hogy nem sokkal a koncert után megszülető gyermekét Sabbath-nak nevezte el, már nem is meglepő...). Nem tudom, hányan voltak ma új látogatók, és hányan a tavalyi bulit megjárt arcok. Szerintem mindenki elégedett lehetett az estével, maximum az utóbbiak részéről lehetett hallani mérlegeléseket, olykor kritikus hangokat. De abban is biztos vagyok, ha Zakk Wylde csapata ismét errefelé jár, ők újra ott fognak csápolni az első sorokban.
06:00
