szerző: MorelloEvanescence, The Idoru 2012. június 18, Pecsa Music Hall
Ha a szórakozottságból díjat osztanának, azt valószínűleg most én kapnám meg. A mai nap egyszerűen mindent elhagytam, otthon maradt, elfelejtődött, stb. Még szerencse, hogy az este esedékes Evanescence koncert nem ment ki a fejemből, amit a stílus rajongóinak kár lett volna kihagyni, ugyanis Amy Lee-ék először adtak koncertet országunkban. Noha jómagam inkább a keményebb műfajokban mozgok, mégis kíváncsi voltam az amerikai csapat debütálására, és lehet őket szeretni vagy sem, de a saját területükön kétségkívül világsztároknak számítanak.
Jókora sor kígyózott a Pecsánál, de a látogatóknak nem kellett aggódniuk, hogy lemaradnak valamiről. Bár a közönséget jelentős arányban kitevő tizenéves lánykák élénk sikoltással vetették magukat a zárt ajtók elé, és a pozicionálásért komoly harcot vívtak. A biztonsági személyzet egyszerűen oldotta meg a dolgot, kinyitottak egy másik ajtót, és miután a csoportosulás visongva átrongyolt a másik helyre, szép nyugodtan kinyitották az összes többit is, haha.
A hazai előzenekar, a The Idoru pop-metalcore zenéje szerintem nem teljesen illett a mai este stílusvilágába. Magam ellen beszélek, de az Evanescence elé valamilyen nyálasabb metalcore formáció jobban feküdt volna. Persze így se mondom, hogy a The Idoru még csak negyedannyira is szőröstökű zenekar lenne, mint mondjuk egy Parkway Drive, de nem teljesen sikerült maguk mögé állítaniuk a közönség egészét a mai este.
A lelkesedés persze megvolt, és Szolga Józsi énekes kérésére mindig megkapták az ovációt és a magasba lendülő kezeket. Az emlegetett úriember viszont nem igazán volt helyzete magaslatán, a nóták közötti kommentárok bántóan semmitmondóak és erőltetettek voltak (az „amerikai dúdok” kifejezésért jobb helyeken alapból f.szkorbács járna...), ráadásul hiába a gyakori dallamos témák, Józsi hangjának monotonitása valahogy elvette a dinamikát, lendületet a dalokból. Szalkai Tibi erőtlen vernyogása sem tetszett, de a javukra szól, hogy a banda tisztességesen bejárta a színpadot, nagyon lelkesen játszottak. Különösen a dobos érdemelt még figyelmet, erőteljesen és látványosan játszott. Ráadásként egy gitárpánt szakadás is megnehezítette a The Idoru dolgát, de Nagy Gábort ez sem tartóztatta fel, ha kellett, fél térden állva folytatta a zúzást.
Szóval vegyes a benyomásom a The Idoru koncertjéről. Látszott a lelkesedés, és a nézőtér első fele is együtt élt a zenével. Másrészről viszont egy Fonogram díjas zenekartól bántóan rutintalan momentumok is napirendre kerültek, maguk a nóták sem voltak annyira bivalyok és változatosak, hogy a bandát a műfajuk élvonalában kellene emlegetni, továbbá az is látszott, hogy a jelenlévők másik felét viszont egyáltalán nem ragadta magával a hangulat. Bemelegítésre jó volt.
Elég szép létszám gyűlt össze az Evanescence első magyarországi koncertjére, amely nevet szerintem szinte mindenki másképp ejt ki (számomra mindenképpen az „Eváneszkánze” a legmegkapóbb, haha!). Úgy gondolom, a zenekar rajongói nem csalódtak. A programra nagyjából rá lehetett húzni a „best of” jelzőt, de a friss Evanescence című albumról származó nóták azért túlsúlyban voltak. Az említett lemez nyitónótájával, a What You Want-tal indították útjára a koncertet, de az igazi hangulat a banda egyik legjobb nótájára, a Going Under-re állt össze. Meg kell hagyni, sokat számított, hogy lemezminőségben dörrent meg a cucc, és Amy Lee énekhangja is tökéletes formában volt. Látszott, hogy a színpadon minden az énekesnő körül forgott, illetve ő maga is olyan szinten pörgött-forgott, ugrált, szaladt, hogy a koncert folyamán majdnem biztosra vettem volna, hogy egyszer még iszonyatos nagyot fog taknyolni ilyen koordinálatlan mozgáskultúrával. Szerencsére erre végül nem került sor, de kétségtelen, hogy Amy Lee kivételes képességű frontember és énekes.
A továbbiakban is váltakozva érkeztek az újabb és korábbi nóták. A The Other Side, Weight Of The World, Made Of Stone, Lithium, Lost In Paradise, My Heart Is Broken, Sick, The Change, Whisper dalokat élvezte mind a közönség, mind a zenekar, de inkább a koncert elejét és a végét jellemezte a legnagyobb pörgés. A bandatagokat is dicséret illeti, Terry Balsamo, Troy McLawhorn gitárosok és Tim McCord basszeros is folyamatosan váltogatták a hangszereiket, és állandó hajlóbálással illetve utóbbi esetében szigorú bólogatással döngették a témáikat. Azért Ben Moody fazonja hiányzott kicsit az összképből. A dobos Will Hunt is figyelemre méltóan játszott, őrült pörgetéseket mutatott be az este folyamán. Amy Lee számára többször is behúztak egy zongorát a színpad közepére, így hol ennél játszott és énekelt, a közönségnek oldalt ülve, hol a szintetizátorok mögül színesítette a zenét, hol pedig a már említett rohangálós-pörgős stílusát vette elő. Brutális hőség volt a teremben, amit meg is említett az énekesnő, nem csoda hogy a csillámos izék a végére már teljesen összefolytak a bőrén és a ruháján. Amúgy Amy Lee-től el tudtam volna viselni vagy valami gótdívás ruhakölteményt, vagy valamilyen egyszerűbb, rockerlányosabb imidzset, de ez a fekete, buggyos szoknyás, vastag combokat kiemelő, egy szénnégett pávára emlékeztető ruhakombináció nem annyira jött be.
A végére pörgött fel ismét a hangulat, a Call Me When You´re Sober és az Imaginary dalokkal, a Bring Me To Life-ot pedig az egész terem együtt zengte Amy Lee-vel. Feltűnt, hogy élőben a férfirefrént elhagyják, persze a közönség besegített, de lehet hogy valamelyik gitáros ilyenkor beszállhatna, az összképet teljessé tenni. Az este a Your Star és a kihagyhatatlan My Immortal dalokkal zárult, így búcsúzott el egymástól a csatakvizes zenekar, és a hasonló tulajdonságokkal rendelkező közönség.
Szerintem a mai este megmutatta, hogy bár sokan kritizálják az Evanescence-t, hogy nem igazi metalzenekar, most csattanós választ adtak a kritikusoknak. Tény, hogy egyszerű, szaggatott, nu-metalos gitártémákra alapul a zenéjük, de mindez olyan súlyosan dörrent meg, hogy nem lehet letagadni a dögöt a zenekar mai produkciójából. Amy Lee zongorás betétei pedig tovább színesítették az összképet.
A koncertbe szerintem nem lehetett belekötni, egyedül az őrült hőséget tudnám felróni komoly negatívumként. Ha belegondolok, a Pecsa tavalyi újranyitása óta most voltam először a városligeti teremben, és bár látszott, hogy számos fejlesztés történt az utóbbi időkben (a kuponos sör rendszer, ami persze sokaknak nem tetszett, de Európában ez már szinte mindenhol így van – szerintem érthető módon. Illetve a kellemesen kialakított hátsó, szabad téri terület), de nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen, valóban európai színvonalúvá vált klub ne tudja megoldani a koncertterem normális szellőztetését. Remélhetőleg a továbbiakban elkerülhető lesz ez a probléma, szerencse hogy ilyen meleg nyári este volt, így valószínűleg nem kaptak el valami megfázást a rajongók a hazaúton.
10:40
