beszámoló [koncert] 2012. június 14. csütörtök 16:06
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloDevilDriver, Watch My Dying 2012. június 7, Dürer Kert
Aki jelen volt az amerikai DevilDriver koncertjén 2009-ben a Diesel Klubban, tudhatja, hogy ez a banda nem finomkodik, egy forró hangulatú klubbulin a falakat is szétveti a belőlük fakadó energia. Azóta persze többször is volt alkalom látni őket a közelben; nálunk a Megadeth vendégeként, vagy Csehországban a Sonisphere fesztiválon, esetleg Ausztriában a Machine Head társaságában. Most a Nova Rock-os fellépésük előtt ugrottak be hozzánk, hogy ismét földbe döngöljék a budapesti közönséget.
Ha már földbe döngölésről van szó, nem is lehetett volna stílszerűbb előzenekaruk, mint a Watch My Dying, akik ugyancsak erről a tevékenységükről híresek. A WMD-t az utóbbi időkben különféle minifesztiválokon vagy headlinerként lehetett megtekinteni Budapesten, így majdhogynem szokatlan érzés volt őket egy külföldi zenekar előtt látni. Kérdéses volt számomra, vajon hányan jelennek meg az estén, de összességében nem lehetett ok panaszra. Igaz, a WMD előadása idején még nem ment mindenki a színpad előterébe, de a bandát ez nem zavarta, ugyanolyan intenzitással zúztak, ahogy tőlük megszokott.
Jót tett a zenekarnak Szabó Viktor csatlakozása, aki nem csak fazonilag és mozgáskultúrában illeszkedett be tökéletesen a csapatba, hanem zeneileg is sokat számít a jelenléte, valljuk meg, a WMD két gitárral az igazi. Aki nem volt lusta velük tombolni, az megkaphatta a talpalávalót. A zenekar szokás szerint alaposan felszántotta a deszkákat. Megfelelő adottságok hiányában Bori Sándor és Garcia Dávid kivételével, a többiek a hajukba burkolózva döngették a nagyjából best of-nak nevezhető programot. Elhangzott az Idomtalan, Nicht Vor Dem Kind, a talán legnagyobb ásznak számító Carbon, a Klausztrofónia, Sztereotip, Holtsúly, Az Utolsó Hívás, az új EP-ről beharangozott Száraz Felhők, Gyúlékony Csíra, Fényérzékeny, Sztereotip. Bár itthon nem sokan játszanak ennyire komplex, széttördelt zenét, a WMD nálunk mindenképpen ennek a műfajnak a csúcsa, még akkor is, ha élőben azért nem teljesen ugyanaz minden, mint a hanghordozón, ez különösen az éneken hallatszik. Mindez az élvezeti értéket persze nem befolyásolta, egész jól megdörrent a hangzás is, szóval jó volt őket látni ma este a Dürerben.
Bár mint említettem, súlyosság tekintetében jó partit alkotott a Watch My Dying és a DevilDriver, más tekintetben viszont Dez Fafaráék zenéje majdhogynem parasztosan egyszerű a hazai csapat agyontechnikázott, komplex világa után. Ők inkább a nyers brutalitásra mennek rá, bár észbontó megoldások náluk is feltűnnek a gitár- vagy a dobjáték környékén. Ma ők is amolyan best of műsorral készültek, aminek jobban örültem, mintha a tavalyi Beast albumot villogtatták volna orrba-szájba. Tetszik az új lemez is, de szerintem itt már kicsit túllőttek a célon, a tömény durvulatban elvesznek a nagybetűs dalok. A The Fury Of Our Maker´s Hand és a The Last Kind Words voltak szerintem a legjobb pillanatai az életműnek, és szerencsére ma javarészt ezek képezték a műsor gerincét.
Fafaráék nem sokat cicomáztak, rögtön az egyik legjobb nótájukkal, az End Of The Line-nal szabadították útjára az őrületet. A közönséget nem kellett sokat biztatni, rögtön megindult az iszonyatos nyomulás, a pogó, a brutális csépelés. Ez a szám, de az este során elhangzó továbbiak is nagyon jól példázzák a DevilDriver világát – metalcore-os és death metal elemekkel egybegyúrt modern thrash metal, amolyan amerikai módra. Nem hagyott alább a pörgés a Horn Of Betrayal és a The Fury Of Our Maker´s Hand nótákra sem, az új albumról némileg meglepő módon csak az egy szem Dead To Rights hangzott el emlékeim szerint, de ez viszont önmagába sűrített minden brutalitást, amiről a DevilDriver híres.
John Boecklin dobos hihetetlenül intenzív játéka olyan szinten hajtotta a csapatot, mint az NKVD komisszár géppuskája a hátsó sorokban Sztálingrádnál. De egyik tagot sem kellett félteni, mindegyikük teljes erőbedobással és beleéléssel zúzott a színpadon. Hogy kicsit visszafelé lépegessünk az időben, következett a Pure Sincerity és a Pray For Villains az utóbbival megegyező című albumról, majd a banda egyik legkedveltebb nótája, a Clouds Over California. Dez Fafara itt megkérdezte, ki járt már Kaliforniában, de egyébként nem sokat szövegelt, csak az újabb és újabb DevilDriver pörölycsapásokat süvöltötte, továbbá biztatta a közönséget. Beindult a circle pit is, amely alapvető tartozék a zenekar koncertjén. A Fate Stepped In után újabb kedvenc következett, az I Could Care Less, majd pedig a Head On To Heartache (Let Them Rot), Hold Back The Day, Not All Who Wander Are Lost és a Meet The Wretched volt még hátra a ma estéből.
Nagyjából egy órát játszott a csapat, és a program best of jellege miatt szerintem minden fontos nóta elhangzott, de legalább egy ráadás erejéig még 10-20 percet jó lett volna a színpadon látni őket. Mindezzel együtt szerintem elégedett lehetett a csapatért rajongó közönség, talán egy tisztább hangzás hiányzott még a tökéletes élvezethez. Csuromvizesen, kimerülten pihegve vonszolta ki magát a teremből a legtöbb jelenlévő, ez az este igazán kemény edzésprogram volt a metalos közönségnek.