magazin [asztaltársaság]  2012. május 16. szerda   04:27

nincsen hozzászólás

  „Mindnyájan Joe Zawinul sapkájából bújtunk ki” (Huszár Endre)
  
  A MÜPA május 13-i fellépője, Huszár Endre – ahogyan azt a koncert címében (Endre- eNerd) maga is felvállalja – igazi nerd. Intellektusát, megszállottságát, precizitását és – mindenekelőtt - az elektronikus jazz iránti elkötelezettségét talán jól példázza, hogy 12 évesen levélben kért helyreigazítást az IM szerkesztőségétől, mert a lap hasábjain a legendás jazz-rock együttessel, a Silesian Blues Banddel kapcsolatban elkövették azt a megbocsáthatatlan hibát, miszerint nem emlékeztek meg helyesen a név eredeti, lengyel értelmezéséről. A zenei rovat újságírója nem, a gyerek Huszár azt is tudta, hogy a megfejtés „Szukaj, Burz, Buduj”.
  
  A „keress, építs, rombolj” tulajdonképpen a dobos, zeneszerző, hangmérnök, programozó Huszár Endre ars poetikája is lehetne, ha egyáltalán lett volna kedve és valaha ideje ilyesmit megfogalmazni.
  
  Ő 35 éve dobol, szerel, kísérletezik, alkot: keresi az akusztikus hangszer és az elektronika tökéletes szintézisét. Közben töretlen elszántsággal próbálta lerombolni azt a provincializmust, ami - az egyébként jelentős potenciállal bíró - magyar jazzéletet jellemezte. Nem állt be némi gázsiért, meg két sörért spontánul szerveződő együttesekbe milliomodszor lenyomni az Autumn Leavest – de még a Humpty Dumptyt se: Huszár következetesen a saját univerzumát építette.
  
  Május 13-án beül a hangzás szempontjából praktikus célokat szolgáló, ugyanakkor szimbolikusnak is tekinthető plexi-ketrecébe, a komputerekkel, monitorokkal, samplerekkel, padekkel körbebástyázott hangszere mögé, és működtetni kezdi a saját mátrixát. Ő a forrásprogram, amely a chipekbe táplált algoritmusokkal kooperálva létrehozza a gép és az ember szimbiózisát: a kiborgot. Ha koncert közben szomját nem is gépolajjal csillapítja, és nem váltogatja a fejprotézisket, látványnak sem utolsó, ahogy fülhallgatóval a fején, a vocoder fejmikrofonjával a szája előtt, dobverőivel klikkelve transzformál, generál, hiperhivatkozik (zenei reminiszcenciák pl. Zawinultól, Davistől), szerkeszt, azaz zenél. Vezérli a saját médiáját, amely eszköz és produktum egyben a digitális közvetítettség által formált érzékelésű – tetszik vagy sem - kiborg hallgatóság számára.
  
  Ütéseivel nem csupán hangszerét szólaltja meg, hanem a legkülönbözőbb funkciójú – saját maga által is fejlesztett, tökéletesített - programokat vezérli, köztük olyanokat, amelyek random betéteket generálva szinte alkotótárssá válnak. A dobok testéhez speciális mikrofonokat erősített. Egyszerre halljuk az emberiség kultúrájával egyidős akusztikus dumm-okat, a rendszerben működő szoftverek által szinkronban nyújtott alternatív értelmezéseikkel. Huszár produkciója mindezek ellenére nem pusztán különleges és lenyűgöző hangeffektusok sokasága, hanem zenei multiverzum, ahol a szerző nézőpontja csupán egy a technológiában megtestesülő lehetséges interpretációk sorában. Az általa létrehozott világszínvonalú digitális rendszerben – a koncert jelenébe sűrítve a múlt és a lehetséges jövő zenei esszenciáját - ott munkálnak ugyanis a nagy elődök, az elektronikus dobolásban jelentős érdemeket szerzett Phil Collins és Lenny White, a szellemi elődnek tekintett Joe Zawinul, illetve az e-zene más, jelentős képviselőinek reprezentációi.
  
  Gépzene? Nem! Technológiai alapú művészet.
  
  Amikor az Avatar rendezője az ember jelére ráeresztette a technológiát, olyan megdöbbentő látványvilágot, virtuális univerzumot hozott létre, amely sokaknak magát a katarzist jelentette, holott a nézők számára egyetlen percig sem volt kétséges, hogy, ami lenyűgözi őket, az maga a teremtő technika, a prometheuszi indulat.
  
  De ahogyan Cameron víziója alapvetően antropomorf maradt, úgy Huszár sem helyezné csupán elektronikus alapokra a zenéjét. Koncertjeinek fundamentumát mindig is az akusztikus dob és az emberi hang, illetve a velük kapcsolható, legmodernebb technológiák szintézise adja. Ebből hoz létre egy új minőséget, ahol az üzenet maga a kifejezés leghatékonyabb módjának állandó keresése.
  
  A posztmodern attitűd egyébként 20 éve megjelenik munkásságában. 2005-ben a Momentary Frame (a cím is árulkodó!) c. lemezének számai közé - kissé hasonlóan ahhoz, ahogyan Andre Gide a Pénzhamisítókhoz megírta a Pénzhamisítók naplóját – saját alkotásának a közízlés tükrében megjelenő problematikáját boncolgató animációs krimi epizódjait szerkesztette be.
  
  2008-ban, amikor saját zenekara a 9:30 Collective nagy sikerű koncertet adott az amerikai Alien Chatter duóval, már körvonalazódni látszott az eNerd prototípusa.
  
  Huszár kérlelhetetlen tempójú, intellektuális dobos, aki a színpadon vagy a lemezeken nem arra törekszik, hogy zenésztársai számokról számokra egy-egy melódia különböző interpretációit adják szólóikban, hanem - a zawinuli koncepció alapján - a megszólalás egységességében és komplexitásában látja a zene lényegét.
  
  November 13-án II. Lengyelfi Miklós basszusgitárossal, Kozma Orsi énekesnővel és az európai elektro-jazz egyik vezető alakjával, a holland Rob van de Wouw-vel mutatnak be a világon is egyedülálló produkciót, amit a magyar jazz kiborgja, Huszár Endre szerényen csak úgy jellemez: „Elég érdekes és nem annyira szokásos.”
  
  Nos, mindazok, akik Duchamp-mal egyetértésben (Azért rossz az ízlés, mert elhárítja a vizsgálódást) nem foglyai a saját ízlésüknek, és szívesen tennék „vizsgálódásuk” tárgyává Huszár Endrének a jazzban, a rockban, a fúziós zenében 30 év alatt megszerzett tapasztalatait összegző, fergetegesnek ígérkező koncertjét, azok induljanak jegyet venni! (De fürgén, mint a geek!)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: