beszámoló [koncert]  2012. május 20. vasárnap   21:00

nincsen hozzászólás

  Eredetileg úgy volt, hogy ma a Tankard-dal fogom ropni az oldschool thrash metalra, de a pozsonyi és a kassai koncertek elmaradása miatt az itteni buli is lemondásra került. Mondjuk a német horda fanatizmusából sosem volt hiány, szerintem az elmaradás oka inkább az lehetett, hogy a Dürer Kert nem tudta teljesíteni a rider-ben foglalt ipari mennyiségű sör igényét, haha! Na de a viccet félretéve, így már nem volt akadály, hogy a lényegesen más stílusban mozgó, de abban ugyancsak kiváló Epica koncertjét látogassam meg. A holland csapat elég sűrűn koncertezik errefelé, így az idei év sem telik el nélkülük. Ráadásul most új album van a tarsolyban, a Requiem For The Indifferent alig 1 hónapja jelent meg. Most a Xandria és a Voices Of Destiny társaságában jöttek át Magyarországra, hogy egy csajos, gótikás, szimfonikus, de mégis vérbeli metalos estét csapassanak nekünk.
  Meglepődtem, hogy már kezdéskor is milyen jelentős létszám csoportosult a klubban, ami manapság ritkaságszámba megy. A Voices Of Destiny koncertjét ehhez mérten korrekt aktivitás kísérte, a közönség élvezte a zenét. Amúgy a Voices Of Destiny-ben nem volt semmi különlegesség, tipikusnak mondható, gothic/szimfonikus metal, női énekkel, de a stílusban sokkal izgalmasabb bandák is futkároznak a színtéren. Rendben volt a kiállásuk, talán csak a frontasszonyuk lehetne olykor határozottabb, illetve a szintis srác hörgős/károgós éneke elég gyenge, ezt nem biztos hogy erőltetném a helyükben.
  
  A Xandria a főzenekarral egyetemben ugyancsak tavaly járt legutóbb errefelé, noha ők a Van Canto/Tristania/Serenity társaságában. Azt az októberi estét nem csak ez, hanem a basszeros Fabio D´Amore személye is visszaidézte, aki pont a Serenity-ből ugrott be erre a turnéra, kisegíteni a Xandriát. A jelentősre duzzadt tömeg elképesztő ovációval fogadta német csapatot, akik ugyancsak pilláztak nagyokat, hiszen ilyen fogadtatásra ők sem számítottak. Engem is meglepett a dolog, mert bár a gothic metal területén kétségkívül nevet szerzett már magának a Xandria, de azért mégsem lettek egy megkerülhetetlen csapat. Ehhez képest túlzás nélkül állítom, hogy ma este legalább akkora várakozás előzte meg őket, és olyan tombolás volt az osztályrészük, mint az Epicának. Bár októberben a Van Canto mellett is jól játszottak, de akkor még nem volt ilyen elképesztő méretű sikerük, azóta valahogy nagyon betaláltak a magyar közönség szívébe...
  A Xandira meghálálta a közönség bizalmát, nagyon jó koncertet adtak. Nagyrészt az idén megjelent, Neverworld´s End album nótáiból állt a program, a Valentine, Blood On My Hands, Euphoria, Cursed, Forevermore, The Lost Elysion, mindössze a buli legvégén kalandoztunk vissza kicsit az időben, a slágernek számító Ravenheart és az India erejéig. Mindez egész korrekt játékidőt eredményezett, szerintem se a bandának, se a rajongóknak nem volt oka a panaszra. A Xandria zenéjében jól ötvöződnek a kellemes dallamok, szimfonikus betétek, pár húzós riff, és ha esetükben ezek emlékezetes momentumokkal is párosulnak, máris megvan a magyarázat a zenekar iránti rajongásra.
  A már említett Fabio beugró tagként is példás lelkesedéssel tombolt a színpadon és biztatta a közönséget, de a többiek is láthatóan élvezték a bulit. A legutoljára csatlakozott Manuela Kraller mindvégig hálálkodott a közönségnek, énekteljesítménye is pár apróságtól eltekintve rendben volt. Vele talán új sikereket érhet el a Xandria, hiszen az új albumot maguk a rajongók is az eddigi egyik legjobbnak tartják. A gitárosok közül érdekes módon nem az alaptag Marco Heubaum, hanem Philip Restemeier az aktívabb, az ő kiállása és játékstílusa jobban vonzotta a tekinteteket. De mind a ketten lelkes, élvezetes játékot mutattak be. A Gerit névre hallgató dobos pedig precízen számította az ütemeket, megbízható alapként működött, hiszen a többi zenész sokszor az ő jelére várt.
  
  Az Epica túl nagy meglepetéseket igazából nem tud már okozni, hiszen annyiszor láthattuk már őket. Ebbe a helyzetbe új színt a friss Requiem For The Indifferent album hozhatott, noha ez a szín mégsem annyira élénk, mert bár szokásos, a zenekartól elvárt igényességű a lemez, mégsem bővelkedik olyan fogós, kiemelkedő pillanatokban, mint mondjuk a megelőző két alkotás. Persze kérdés, élőben mit jelent mindez, attól szerintem senki nem félt, hogy ne tudná az Epica fenntartani a közönség figyelmét.
  A várakozásoknak megfelelően az új lemez pillanataival kezdődött a koncert, a Karma és a Monopoly On Truth után viszont vegyesvágottban következtek a friss és régebbi dalok. Simone Simons ezúttal is érdekes ruhakölteményben lépett színpadra, és kedves stílusával, közvetlenségével, de szükség esetén alapos hajpörgetésével persze ezúttal is rögtön megnyerte magának a jelenlévők egészét. Az énekteljesítményében azért fel lehetett lelni itt-ott pár hibát, de Simone ezen a téren is meggyőző volt.
  Az első lemezes Sensorium után ismét az idei alkotás nótái következtek, a Deter The Tyrant után a leghosszabb dalt, a Serenade Of Self-Destruction-t vezette fel Mark Jansen. Furcsa baki, hogy ezt a nótát véletlenül instrumentális formában pakolták fel a CD-re, majd az énekkel ellátott verziót ingyenesen letölthetővé tették. Persze most a teljes verziót adták elő, hogy Simone se unatkozzon.
  
  A dugig telt nézőtéren a rajongók együtt éltek a zenekarral, magasba lendültek a villák, hullámzottak a hajak, női sikolyok jelezték a közönség aktivitását, aki tudta, még a szövegeket is énekelte. Az új nóták is jól illeszkedtek a programba, de azért érezhetően a korábbiakra mozdult meg jobban a tömeg. Mint pl. a Sancta Terra és a Delirium után következő Blank Infinity és The Obsessive Devotion dalokra.
  A viszonylag hosszú Epica dalokból szintén kellemes játékidő összejött, hátra volt még a Storm The Sorrow és a The Phantom Agony, amelyet üdvrivalgással köszöntöttek a rajongók. De a ráadásra még mindig volt a tarsolyban néhány kihagyhatatlan nóta, a slágernek számító Cry For The Moon-t például lehetetlen nem eljátszani. Az viszont bosszantó, hogy a legkerekebb Epica műnek számító Design Your Universe-ről semmit nem játszottak eddig, így a végére is csak az egy szem Unleashed került elő róla egyedül. A koncertet végül a Consign To Oblivion zárta.
  Akárcsak a Xandriánál, itt is a basszus frontja hozott újdonságokat. Mint tudvalévő, a zenekarból távozott a kezdetek óta jelenlévő basszusgitáros, Yves Huts, a helyére Rob van der Loo került, aki egészségügyi okokból szintén nem tudta elkezdeni a csapattal az európai turnét, szóval teljes a káosz. Ennek ellenére a banda nagyon élt a színpadon, mindenki folyamatosan lóbálta a haját, a lelkesedés a közönségre is átragadt. A kommentárokat hol Simone, hol Mark Jansen szolgáltatta, de a végén Coen Janssen is fanatizálta még kicsit a közönséget. Isaac Delhaye biztos pont már a gitáros poszton, színpadi munkája és szólói sokat dobnak az összképen. A végén Ariën Van Weesenbeek-nek még egy kisebb dobszóló is osztályrészül jutott, talán jutalmul azért, mert ezúttal nem kínálta meg dobverővel Simone arcberendezését, mint véletlenül egy korábbi koncerten, haha. Szóval meg is érdemlik azt a pihenőnapot, amit Budapesten fognak eltölteni. Az Epica élő fellépése ezúttal is élményszámba ment, részemről talán csak egy még erősebb következő album a vágyakozásom tárgya.
  

Kulcsszavak:
  epica     xandria     voices of destiny 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás