szerző: TokiProdigy, Death In Vegas 2012. április 28., Papp László Budapest Sportaréna
Nem sok olyan zenekar létezik a világon, melyért különböző zenei stílusok kedvelői ugyanúgy tudnak rajongani. A Prodigy viszont lassan emberemlékezet óta egyesíti az electro és a rock társadalmat, mely a káprázatos show-t látva és az elképesztő basszusokat hallva nem is annyira meglepő. Természetesen az összes magyarországi látogatásuk előtt a károgóktól hangos minden, aztán a fellépésükön mégis elképesztő tömegek gyűlnek össze. A durva tánczene nagykövetei ezúttal a BudapestAréna színpadán adtak egy rutinszerűen ütős bulit.
A felvezetésről a Death In Vegas nevű formáció gondoskodott, mely meglepően okos electro szerzeményekkel melegített a közönséget, azt pedig csak kevesen tudják róluk, hogy olyan előadókkal is dolgoztak már, mint például az ex-Oasis-es Liam Gallagher. Pszichedelikus rock és electro ütemek fúziója nem hangzik túl pörgősnek, ám a brit csapat mégis képes volt ezen műfajokat oly módon keverni, hogy bő fél órás programjuk végére kellő mértékben sikerült lázba hozni a közönség nagy részét. Persze voltak olyan hangok is, miszerint rém unalmas műsort nyomott a Vegas, de ez már csak ízlés kérdése.
A Prodigy koncertjeire – ahogy a bevezetőben is említettük – igen nagy tömegek bírnak összegyűlni... fesztiválokon. Ennek egyszerű titka abban rejlik, miszerint ott boldog-boldogtalan beáll a tömegbe, hogy Liam Howlett eszement basszusbombáira rázza az öklét, míg hogy valaki külön fizessen a műsorukért, az már nagyságrendekkel kevesebb embert érint. Egy jó fél ház azért itt is összegyűlt, de vélhetően legközelebb nem zárt térben fogunk találkozni a csapattal.
A setlistben szinte semmi váratlan dolog nem bukkant fel, így szép sorjában követték egymást az olyan megaslágerek, mint a Firestarter, a Poison, az Omen vagy a Smack My Bitch Up. A kötelező darabok mellett befigyelt két vadonatúj dal is, de az Awol és a Dogbite címre keresztelt szerzemények semmilyen formában sem lógtak ki - se fel se le - a repertoárból. A Prodigy egyébként a lehető legprofibban adja elő a haknit, hiszen ilyen energiával megtölteni egy, konkrétan lemezről szóló koncertet, nem sokan képesek rajtuk kívül. Népszerűségük is pont ebben az ´apróságban´ rejlik, hogy félelmetesen jól adják elő azt a keveset, aminek a birtokában vannak. Keith Flinten vagy nem fog az idő, vagy sokat takar a smink, de gyakorlatilag tizenöt éve ugyanolyan fitt formát mutat a színpadon, akárcsak Maxim, aki fáradhatatlanul spanolta a közönséget.
A hallgatóság persze nem csak roppant vegyes volt, már az életkort tekintve, hanem nagyon lelkes is. A 6-7000 fős tömeg olykor extázisban táncolt és tombolt, de abba inkább ne menjünk bele, hogy ki mivel segített rá erre az estére.
Az élő dobos és a gitárost is felvonultató előadás az utolsó pillanatig megtervezett és kiszámítható, mégis, mire az ember kifelé indul a koncertteremből, méghozzá kiégett retinával is szétrobbant dobhártyával, semmilyen elégedettség sem foghatja el. Még akkor sem, ha ráadással együtt mindössze bő egy órát tett ki a produkció. Afelől viszont kétségeink sincsenek, hogy hamarosan ismét valamelyik fesztiválon találjuk majd szembe magunkat a csapattal.
04:02
