beszámoló [koncert]  2012. április 11. szerda   12:20

nincsen hozzászólás

  Néhány esztendővel ezelőtt rendszeres látogató volt hazánkban a kiváló power metalos alakulat, a német Brainstorm. Akkortájt évente feltűntek errefelé, komoly rajongóbázist építettek ki, sőt még a DVD-jükön is főszerepbe állították a magyarországi koncerteseményeket. Azóta viszont kissé megritkultak a látogatások, a 2 évvel ezelőtti Metalfest-es fellépésük sem volt teljes értékű főszereplés, most tehát 2012-re kérdésessé vált, mennyire maradt fókuszban nálunk a német csapat, mennyire stabil az a bizonyos bázis? Meggyőződésem ugyanis, hogy a mostani turnén előzenekarként szereplő Brainstorm örvend így is nagyobb népszerűségnek idehaza, és jelent nagyobb hívószót, mint a maga nemében ugyancsak sikeres, de nálunk leginkább turnélemondásairól ismert Primal Fear. Utóbbi csapat esetében 2002-ig kell visszatúrni, hogy a Rage társaságában történt fellépésükre emlékezzünk, szóval náluk a kuriózum értéknek lehetett talán nagyobb szerepe.
  
  Ez egy vérbeli germán este volt, hiszen a fellépők sorát az ugyancsak Némethonból érkezett Palace indította. Bár sosem szoktam örülni, ha kevesen vannak egy koncerteseményen, most valahogy jó érzéssel tölt el, ha arra gondolok, hogy a jegyvásárlók egy része még nem érkezett meg, ezáltal megmenekült ezen büntetőbrigádtól. A meglehetősen fura fazonokból álló csapatnak sem a kiállása, sem a zenéje nem nyert meg. Énekesük mintha a Grave Digger dalnok Chris Boltendahl és a Diktátoros Derzsi vezér elfuserált szerelemgyereke lett volna, ráadásul a zenéjük is ezen bandák világához állt közel, meghintve nem kevés Accept hatással. Nótáik viszont annyira semmitmondóak és unalmasak voltak, tele minden létező heavy metalos sablon panellel, hogy semmiképp sem említhetők egy lapon az említett zenekarokkal (nem, még a Diktátorral sem). Dobosuk, aki férfi létére inkább egy indián anyóka benyomását keltette, totál ötlettelenül és kedvetlenül ütött, mindenféle erőt nélkülözve. Mintha csak muszájból ülne ott. A gitáros fickó is irritáló pasas volt a folyamatos grimaszolással és tátogással, egy partra vetett hal benyomását keltve. Egyedül a basszeros forma volt vállalható arc a csapatban, aki ráadásul igen lelkes volt. Megváltásként ért, amikor végre levonultak a színpadról.
  
  Mint fentebb írtam, számomra az volt a nagy kérdés ma este, vajon a 2000-es évek közepén itthon kétségkívül népszerű Brainstorm bázisa még mindig mozgósítható-e, képes-e még ma is fenntartani az érdeklődést a német csapat? Nem csak a ritkább koncertdátumok miatt volt ez kérdéses, hanem a Metus Mortis Soul Temptation Liquid Monster (és a megoszló vélemények ellenére számomra ugyanide tartozó Downburst) sikerszériája után a soron következő Memorial Roots és a legfrissebb On The Spur Of The Moment érezhetően laposabb alkotások.
  Nos, a közönség lelkesedéséből azt vettem ki, hogy talán (de maximum egy hajszálnyival) tényleg a Brainstorm volt a nagyobb húzónév ma este. Zenéjükben is intenzívebbek, mint a Primal Fear, valamint a publikum is némileg aktívabbnak tűnt. A Liquid Monster nyitószáma, a Worlds Are Comin´ Through kellőképpen megdörrent, a rajongók pedig rögtön felvették a fonalat. A csapat felváltva ugrált az időben a régebbi ismert slágerek és az új nóták közül válogatva, így az In The Blink Of An Eye következett az új albumról. Látszott, hogy a rajongók inkább a slágereket kultiválják, az újabb szerzeményeket kevésbé ismerték, de így élőben is kiütközött, hogy mennyivel több kapaszkodóval rendelkeznek a 2000-es évek alkotásai. A Downburst-ről érkező Redemption In Your Eyes például közel sem egy bejáratot dal, de mégis nagyot szólt ma este.
  
  A Brainstorm egyik csúcsteljesítményének számító Shiva´s Tears volt talán az egyik csúcsa a fellépésüknek, de folytatáskánt az új lemezes Temple Of Stone is sikerrel átmentette a hangulatot. Szintén slágernek minősíthető a Fire Walk With Me, amelyet az általam leglaposabb Brainstorm műnek minősített Memorial Roots album egy ütős pillanata, a Shiver követett. A Metus Mortis lemezt sajnos csak az egy szem Shadowland képviselte, ennél azért többet vártunk. Az On The Spur Of The Moment album pillanatai a Below The Line és az In These Walls számokkal értek véget, a végére még két nagy sláger következett, az All Those Words és a Highs Without Lows.
  A Brainstorm ha nem is látványos lelkesedéssel, de korrekt módon lenyomta a programját. Az alaptagok, Torsten Ihlenfeld, Milan Loncaric és Dieter Bernert feszesen játszották a témáikat, előbbiek riffelése és a számos pazar szóló jelentik a Brainstorm egyik esszenciáját. A másik fontos tényező Andy B. Franck énekes, aki mindig a zenekar motorja és a legfőbb közönségszórakoztató. Bár Andy-nek ma este is volt pár humoros beszólása, most nem sziporkázott annyira, kicsit energiatakarékosnak éreztem a teljesítményét. Ehhez képest a 2007 óta tagnak számító Antonio Ieva basszeros volt most a legközvetlenebb. Rendkívül vidáman játszott, és a közönséggel is folyamatosan pacsizott. Az ő nevéhez fűződik egy egyszerűcske basszus szóló is, amely szerintem felesleges mutatványozás volt, bár a következő számot jól felvezette.
  A nézők összetétele alapján szerintem többé-kevésbé sikerült mozgósítani azokat, akik a fent felsorolt sikeralbumok idején kedvelték meg a zenekart, és álltak be a rajongótáborba. Laza félház jött össze, amibe nyilván belejátszik a hétköznap és számos egyéb tényező, de a jelenlévők mégis lelkesek voltak. A közönség kitett magáért, nem volt hiány tombolásban és éneklésben, a nagyobb aktivitás persze a régebbi daloknál mutatkozott meg. Különösen jól szerepeltünk az All Those Words-nél, amikor az amúgy is remekbeszabott énekdallamot a jelenlévők egyszerűen nem akarták abbahagyni, a Blind Guardian Valhalla-ja szokott ilyen hatást kiváltani. Lehet hogy kicsit nagyobb létszámra számítottak a Brainstorm-osok, de a megjelentek elhivatottságára biztosan nem lehetett panaszuk.
  
  A Primal Fear-t a német Judas Priest-ként szokták általában jellemezni, de a mai koncerten is megmutatkozott, hogy miért a Judas vált azzá, ami lett, és miért nem a Primal Fear. Ralf Scheepers persze egy óriási hang, nem csoda, hogy egészen az ezüstéremig vitte a Priest meghallgatáson, amelyen végül Tim „Ripper” Owens lett a befutó. Számomra a Primal Fear koncertje inkább a kuriózum értéke miatt volt figyelemreméltó, a banda munkássága (minden elismerésem mellett) hosszú távon nem tud lekötni. Ez az élő koncerten is feltűnő volt.
  Szó se róla, kőkemény heavy metal csapások hangzottak el ma este, és a zenekar is nagyon jó formában játszott. Mat Sinner saját bandájából a jellegzetes „germánhevimetál-frizurás” Alex Beyrodt-ot igazolta át, a másik hathúroson pedig egy Constantine nevű ifjú görög játszott, Magnus Karlsson távollétében. Doboknál pedig már jó ideje az Annihilator-ből ismert kanadai Randy Black szerepel. Az egész bandán látszott a jó hangulat, sokat mozogtak a tagok a színpadon, egymást és a közönséget is folyamatosan biztatták.
  A program túlnyomó többségben a legújabb Unbreakable album nótáira támaszkodott. Mivel rendkívül erős alkotásról van szó, ez nem jelentett problémát, bár a Primal Fear életmű rajongói biztosan hiányoltak több korábbi szerzeményt. Az Unbreakable intro után elhangzó a Strike és a Give ´em Hell egyaránt idei termések voltak, csak utána kalandoztunk vissza 2001-be a Nuclear Fire erejéig. Az Unbreakable második része után a Seven Seals és a Black Sun megint a régebbi időkbe kalauzolt, ezután pedig Randy Black dobszólóját hallhatta a közönség. Ezt meg lehetett volna spórolni, nem volt benne semmi speciális, ami különösebben lekötötte volna a megjelenteket. Az ilyen dobszólóknak egyedül akkor látom csak létjogosultságát, ha valóban valami különleges produkcióval kényeztetnek el minket.
  
  A különlegesség inkább a következő számot jellemezte, amikor is a zenekar az Angel-es számait gyúrta össze egy blokkba, így a Where Angels Die, Demons & Angels és az Angel In Black témái szerepeltek egyetlen tételen belül. Személy szerint én nem szeretem ezeket a „medley-ket”, jobban értékelem, ha egy-egy nótát teljes egészében eljátszik a zenekar. A Metal Nation aztán újra felpörgette a hangulatot, majd a Fighting The Darkness ismét leültette... Szerintem ez a monumentális tétel nem kifejezetten koncertre való, mert bár számos élvezetes, változatos pillanatot tartalmaz, a végére már kicsit ásítozni kezdtem. Viszont a koncert lezárására tartogatta a banda a legfőbb erősségeket, a Final Embrace, a buli csúcspontjának számító Metal Is Forever, majd a ráadásban a Bad Guys Wear Black és a Chainbreaker még rendesen megtornáztatták a nyakakat és a hangszálakat.
  Nem is kérdés, hogy a Primal Fear ezer közül is felismerhető fazonja, Ralf Scheepers vonzotta a legtöbb tekintetet. A már-már természetellenesen kigyúrt frontember olyan elképesztő sikolyokat eregetett, amely Halford mesternek is csak fénykorában sikerült. Scheepers mellett Mat Sinner volt a legfőbb motorja a bandának, aki szintén igyekezett tombolásra biztatni a közönséget. Ő és a két gitáros egyaránt sokat mozogtak a deszkákon, a gitárszólókat pedig szépen megosztotta Beyrodt és Constantine. Profi módon zenéltek, mindegyik tag nagyon odatette magát, dicséret illeti őket.
  
  A Primal Fear heavy metal himnuszaiért ugyancsak lelkesedett a közönség, de meg lehetett figyelni, hogy unos-untalan ugyanazokból a panelekből és bejáratott megoldásokból építkezik a legtöbb nóta. Mind a középtempós, mind a gyors, mind a néhány lassúbb számokra van egyfajta „sablon”, amelyre a témákat és szövegeket felfűzve meg is születik egy Primal Fear dal. És sokadik hallásra el tudja unni magát a hallgató. A Judas Priest-nek szinte minden klasszikus száma egy saját lábán megálló tökély, amely önmagától is hallgattatja magát. Ilyen örök érvényű slágereket a német banda nem tudott kitermelni, és ezért nem tudott sose a Judas szintjére felzárkózni (se a nyomvonalból kilépni). Én magam élveztem a koncertjüket, nem maradtam ki a headbang-elős zúzásokból, de a végére kicsit elvesztettem az érdeklődést.
  Érdekes megfigyelés volt még, hogy a jelenlévők nagy részét 25 éves életkor fölé saccoltam. Bár tény, hogy mind a Primal Fear, mind a Brainstorm 10 éve jártak igazán sikereik csúcsán, valószínűleg akkortájt toborozták össze a most jelenlévő rajongók nagy részét. De hol vannak a fiatalok, a tizenéves titánok, akik majd továbbviszik a heavy metal lángját (ahogy túlontúl klisésen megfogalmazza néhány Primal Fear szám is)? A túl sok innovációra, megújulásra képtelen heavy/power metal elveszíti az ifjúságot, és előbb-utóbb ez a műfaj is elindul az idősebb rockerek nosztalgia-skatulyája felé? Meglátjuk mit hoz a jövő, mindenesetre a Primal Fear, Brainstorm, és hasonló bandák kezében van a lehetőség, hogy ismertségüket felhasználva frissességet pumpáljanak a stílusba.

Kulcsszavak:
  primal fear     brainstorm     palace 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás