beszámoló [koncert]  2012. március 30. péntek   00:20

nincsen hozzászólás

  Blaze Bayley világéletében ellentmondásos megítélésű emberke volt, különösen az Iron Maiden-ben eltöltött éveit tekintve. Sokak szerint Blaze közel sem bír olyan hangi adottságokkal, hogy indokolt legyen a világ legnevesebb heavy metal bandájában való szereplése, és (épp ezért?) a vele készült két Maiden albumot (az X Factor-t és a Virtual XI-t) sem értékelik sokra. Pedig az énekesnek van még miből meríteni, hiszen ott van a többre hivatott Wolfsbane zenekar, illetve Blaze szólóanyagai közül is már a hatodik jön a sorban. Itt volt tehát a lehetőség, hogy az angol válaszoljon az (esetenként méltatlan) kritikákra, bizonyítsa saját rátermettségét, illetve hogy nem csak a Maiden-ből tud megélni.
  A közvetlenségre jó példa, hogy a klubba megérkezve máris személyesen Blaze Bayley fogadta a látogatókat, a merch standnál ő árulta a cuccokat, és természetesen a fotózáshoz és a kérdezgetéshez is készségesen viszonyult. Körülnézve azonban meglehetősen siralmas volt a helyzet, ugyanis a nyitó produkció, az Ego Project kezdése idején csak egy maroknyi jelenlévő ücsörgött a padoknál.
  
  Az Ego így szinte csak saját magának kezdett játszani, de menet közben azért többen is vették a fáradtságot, hogy a küzdőtérre vonuljanak. Ennek ellenére azonban továbbra is az ürességtől kongott a fehérvári úti klub. Beloberk-éket legutóbb ugyanitt az UDO előtt csúnyán megszívatta a sors, ugyanis épp csak bemutatkozni futotta az idejükből. Most végre teljes értékű koncertet adhattak, és ez látszott a zenészek oldottságán.
  A Kalapács zenekarból ismert Beloberk fivérek, a szólógitáros Jung Norbert és a mindenhol felbukkanó Kiss Zoli igazi sztárcsapatot alkotnak, a ritmusgitáron Puccerrel kiegészülve élvezetes heavy metal nótákkal rakták tele immár három nagylemeznyi életművüket. Ezek a nevek garanciát adnak a minőségi metalzenére, és nem is kellett csalódnia, aki végignézte őket ma este. Mivel hamarosan megjelenik a Puszta Ököllel című album, leginkább ezt promotálta a csapat, de korábbi nótákat is napirendre tűztek. Az Ego zenéje vérbeli heavy metal, de számtalan olyan rock&roll-os elem is megtalálható, ami jófajta pörgős, élvezetes bulizenévé varázsolja az amúgy is fogós és emlékezetes dalokat.
  A tagok szemlátomást jól érezték magukat a deszkákon, átéléssel játszottak és egymással is többször bohóckodtak. A magyar nyelvű szövegek talán még inkább befogadhatóvá teszik a nótákat a közönségnek, akik ha nem is voltak nagy számban, de az elismerő tapssal és bólogatással megtisztelték a zenekart.
  
  Mire Blaze Bayley koncertje elkezdődött, még mindig nem voltak sokkal többen a klubban, mint előzőleg. Az Iron Maiden brutális népszerűségét nyilván nem lehet itt egy lapon felemlegetni, de azért elkeserítő, hogy a heavy metal egy ilyen fontos figurájára, mint Blaze Bayley fellépésére, ennyire kevesen mozdították meg az ülepüket. Persze mindig lehet emlegetni az általános pénzügyi helyzetet, koncerthelyzetet, az ellustuló embereket, de ezt most nem akarom ragozni. Még a koncertdömpinggel sem nagyon lehet dobálózni, mert tény hogy most tavasszal is rengeteg buli van, de pont a heavy metal frontján éppenséggel nem túl sűrű a koncertnaptár a jeles nemzetközi produkciókat tekintve.
  Én még nem láttam élőben Blaze-t, és igazából magam sem tudtam előzőleg, hová tegyem az énekest a figyelemreméltó tehetségek közé, vagy aki csak jókor volt jó helyen. A buli kezdetén valahogy nem nyerte el a szimpátiámat Bayley. A The King Of Metal albumcím, illetve a belépője se volt bejövős a szememben (folyamatosan egyes szám első személyben beszélt, és olyan cikis szövegekkel lépett a deszkákra, hogy ”eljöttem Magyarországra, hogy megigyam az összes sörötöket, megdugjam az összes nőtöket, stb.” Háááát, utóbbi tekintetében szegény Blaze-nek ma este maximum az marad, hogy éhes makkal disznókat álmodik, mert ugyan volt néhány fiatalabb hölgyemény is a klubban, de javarészt inkább a jellegzetes kiélt, motoros-rocker matrónákból állt a választék, haha!) Ráadásul az elején az énekhangjától se voltam elájulva, mert elég görcsösen, elhalóan énekelt Bayley, és még a keverés is rájátszott arra, hogy szinte eltűnjön a hangja a zenében.
  
  Már éppen kezdtem volna én is elmozdulni a lesajnálók tábora felé, amikor valami történt. Valahogy mindig az Iron Maiden az a zene, ami ha megszólal, rögtön felcsillannak a szemek, azonnal hangulatba kerülnek a rajongók, és a buli onnantól megállíthatatlanná válik. Élnénken él az emlékezetemben a 2006-os Beyond Fear koncert, ahol Tim Ripper Owens ugyancsak egy Maiden nótával tette mágikussá a bulit. Most a Lord Of The Flies volt a nyerő a The X Factor albumról, innentől vált igazán aktívvá a közönség is.
  A programban természetesen nem csak a Harris-ékkel közös szerzemények vitték a prímet, hanem a Blaze Bayley szólólemezek anyagából válogatott alapvetően az énekes. A főszerepet a frissiben megjelent The King Of Metal album és a debütáló Silicon Messiah kapták, ezekről több nótát is eljátszott a csapat, a többi lemezt maximum 1-1 szám képviselte. Az látszott, hogy a nem túl számos közönség célirányosan jött, ők javarészt ismerték Blaze életművét, nem csak amolyan nátingelszmetörsz-ös Metallicás módon a Maiden nóták miatt érkeztek (amúgy se állna meg a hasonlat, mert pont a Blaze-es albumok azok, amelyek a legkevésbé népszerűek és közismertek az angol bandától).
  
  A program első fele a szólóalbumokról szólt, így hallhattuk a Will To Win, The Launch dalokat, a nagyon szép megemlékezést a Dimebag nótában, jött a kemény Ghost In The Machine, The King Of Metal, Silicon Messiah, Faceless, The Brave, az új lemezről a The Black Country, és a gyönyörű lírai Stare At The Sun.
  Blaze egyre jobban belelendült, lehet hogy a hangja is bemelegedett menet közben, a kezdeti fintorgást egyre nagyobb elismerés váltotta fel részemről. És ez a koncert azért is jó volt, mert emberileg is sikerült valamelyest kiismerni Blaze Bayley-t, és nekem is sikerült rájönni, hogy a kezdetben kissé egoistának tűnő hozzáállás igazából egy fanyar humorú angol karaktere, akinél ugyanúgy benne van saját maga kifigurázása is. Blaze nagyon jól megtalálta a közös hangot a jelenlévőkkel, elmondta, hogy a The King Of Metal albumcím egyáltalán nem saját magára utal, hanem pont azoknak a rajongóknak adja ezt a megtisztelő címet, akik itt vannak, akik megveszik a koncertjegyet, a lemezeket (bár így is sántít a lemezcím, hiszen ez esetben többesszám lenne indokolt), és persze akik ilyen csodaszép divatos, rendkívül kedvező árú merch cuccokat is vesznek hátul a pultnál, mint például ez a remek és elegáns ing mutatott saját gúnyájára.
  
  Blaze több alkalommal is megnevettette a közönséget, akik hálásak voltak ezért, és különösen az eljátszott nótákért. A kopasszá vált énekes azt is elmondta, hogy mindenféle híreszteléssel ellentétben semmiféle rossz viszony nincs közte és az Iron Maiden tagjai között, csodálatos időszaknak tekinti azt a korszakot, és ma is jó emlékekkel gondol vissza rá. Sőt, amikor elfogyott a pénze, Steve Harris a saját stúdióját bocsátotta rendelkezésre, hogy be tudja fejezni a The King Of Metal albumot. Mindez más szempontból is sokatmondó, hiszen hiába az Iron Maiden tagság, Blaze Bayley-nek még így is el tud fogyni a pénze, így sem óriási stadionokban, hanem néhányszáz fős klubkoncerteken tud fellépni. Nem tudta megragadni ezt a remek referenciát (ez nem feltétlenül csak az ő hibája), nem tudta mindezt ugródeszkaként használni, de a másik oldalról nem is vált egy megkeseredett, múltjából élő bohóccá, aki ott haknizik mindegyik falunapon Sussex-ben...
  Bayley többször is elmondta, hogy itt minden a saját költsége a lemezkészítés, a turnék, nincs mögötte komoly menedzsment, egymaga csinál mindent. Ezért is volt rendkívül hálás a megjelenteknek, hogy ők azok, akik támogatják ezt az egészet, miattuk és a zene közös szeretete miatt csinálja az egészet. És Blaze-t olyan embernek ismertem meg a koncerten, akinek minden további nélkül el is hiszem mindezt.
  
  A Maiden-es szép emlékek és a közös munka felidézése után hatalmasat szólt a Blaze korszak talán legmegragadóbb, komplexitásában is kiváló dala, a The Clansman. A Stare At The Sun-nál és ennél a számnál is látszott, mennyire átéli a nótát a frontember, szinte „meghal a színpadon”, de ezek a mély érzésekkel teli szerzemények a közönségre is katalizátorként hatottak. A buli vége már tényleg az Iron Maiden-é volt, az alapszakaszt még két kiváló dal zárta, a Man On The Edge és a Futureal.
  Lehet hogy Blaze egy kicsit kedvetlen volt az elején a gyér nézőszám láttán, ezért indult be nehezen a koncert, de látszott, ahogy az énekes egyre jobban „kivirágzott”, szívébe zárta a lelkes közönséget, és onnantól mindent megtett, hogy emlékezetes estével térjenek haza a magyarok. A ráadásra megpróbált némi ovációt kicsikarni, de a harmatos eredmény láttán levágott egy olyan toporzékolós hisztit (”olyan messziről jövünk, és csak ennyit kapunk!!?? A zenésztársak azt mondták, felejtsem el a folyamatos utazást, a fingszagú turnébuszt, az örökös kimerültséget meglásd, majd a magyar közönség mindenért kárpótol! És ezek után EZT meritek velem tenni, ti gazemberek!!???”, hogy a jelenlévők majd´ megpukkadtak a nevetéstől. Persze a hergelés aztán jót tett a közönség hangszálainak, és a végére még két további nóta került elő, a ritka kincsnek számító Virus és a Leap Of Faith. Így ért véget a koncert, szerintem mindenki elégedett lehetett a játékidővel, az eljátszott nótákkal, talán még érdekességképpen egy Wolfsbane szám hiányzott az életmű teljességéhez.
  
  Úgy gondolom, Blaze Bayley minden jelenlévő szívébe belopta magát, még ha eleinte kicsit rá is kellett hangolódni az öreg humorára. Ezt jobb is volt megtenni, mert Blaze olyan fejeket vágott a kidülledt szemével, hogy attól még Chuck Norris is a nadrágjába csinált volna. Sőt, a frontember külön-külön rámutatott szinte minden jelenlévőre a nézőtéren, és nem nyugodott, amíg ovációra nem bírta őket. Bayley-nek megvannak a korlátai, ő sosem lesz (és nem is volt) egy Bruce Dickinson, és talán emiatt is vannak ellenérzések az Iron Maiden-es munkásságával kapcsolatban, különösen a banda legendásan vaskalapos rajongótábora szemében. A saját kategóriájában és a kiváló frontemberi képességeivel viszont képes élvezetessé és emlékezetessé varázsolni a koncertjeit, ez ma is sikerült.
  Mint említettem, Blaze folyamatosan egyes szám első személyben beszélt, ami érthető, hiszen a saját szólóbandájáról van szó, de azért emlékezzünk meg a csapattagokról is. Különösen az „őrült hollandnak” becézett, pofátlanul fiatal Thomas Zwijsen-re volt érdemes figyelni, mert ízlésesen és technikásan ontotta a gitárszólókat, látványos pózokkal kombinálva. Az olasz származású Andrea Neri-vel többször is szép ikerszóló futamokat játszottak le. A másik olasz, Claudio Tirincanti szigorúan tolta az ütemeket a doboknál, a basszeros arc kiállása viszont nem tetszett, ilyen kimérten, érzéketlenül játszani én még életemben senkit nem láttam...
  
  Blaze Bayley tehát nem okozott csalódást a rajongóinak. Sok remek nótát hallhattunk ma, egy szívét-lelkét kitevő, fanyar humorú frontemberrel és ügyes zenésztársaival, valamint a tehetségéről tanúbizonyságot tévő Ego Project zenekarral. Ha valaki még mindig fintorogna Blaze teljesítményére, vegye elő újra a X Factor-t és a Virtual XI lemezeket, ennyi év távlatában (és pláne az anyazenekar azóta megtett útjának fényében) talán más szemmel fog nézni rájuk.

Kulcsszavak:
  blaze bayley     ego project     iron maiden 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás