szerző: ShowtimeChris Rea 2012. február 15. - Budapest, Papp László Sportaréna
Két év után látogatott el hozzánk a blues zene egyik legnagyobb gitárosának számító Chris Rea, aki ezúttal a Santo Spirito Blues turnéval érintette Budapestet. Nem azt a koncertet kaptuk amire számítottunk, mégis sokkal jobb volt annál, amit vártunk.
Kezdjük az elején, hogy rendet tegyünk a dolgok között, de a helyzet bonyolultságára való tekintettel, ha valaki valahol elveszítené a fonalat, az sem lenne csoda. Szóval idén megjelent Chris Rea Santo Spirito Blues című albuma. Ami nem is egy lemez, sőt nem is kettő, hanem egyenesen három, és nem is csak zenéket, hanem filmet is tartalmaz, mégpedig abból sem egyet, hanem mindjárt kettőt. Mindez azért történt így, mert 2005-ben kijelentette, hogy nem lesz több szólólemeze. Ezért lett most mindjárt három is. Ráadásul nem is lemeznek indult, hanem a saját készítésű filmjeit szerette volna kiadni, de a kiadó ragaszkodott hozzá, hogy a filmzenéket is ő írja. Valahol itt kanyarodik vissza saját magába a történet, de akinek ez túl bonyolult, az egyszerűen örüljön neki, hogy még több jellegzetes Chris Rea-s rekedtes dalokat hallgathat fűszerezve a súlyosan masszív gitárszólókkal. Azért azt nem átallom ide beszúrni, hogy a koncerten játszott 17 számból mindössze egyetlen származott ezekről a lemezekről, de ekkora diszkográfiából ez is tekintélyes mennyiség. Amennyiben mind a 25 lemezéről egyetlen számot eljátszana, máris túllépnénk a 2 órás határidőt, arról nem is beszélve, hogy mindegyiken több slágert is találunk, amit még szívesen meghallgatnánk.
Visszatérve a koncertre, én már láttam őt 2010-ben, és elmondhatom, hogy tudtam mire számítsak. Ezért is nevettem magamban, mikor a Santo Spirito Blues: The Film bevezető képsorai után felhangzó The Last Open Road-nál kisétált a színpadra. Bizony egy hajlott hátú 61 éves öregembert láttunk egyszínű fekete pólóban és farmerban, amint egy színehagyott, ütött-kopott gitárt szorongatott. Volt is felhördülés, hogy akkor hogyan tovább, szerintem a kevésbé edzett idegekkel rendelkező koncertlátogatók megpróbálták elfojtani a csalódottságukat, és jó képet vágni ahhoz, amiről gondolták, hogy jön. Mindez addig tartott, míg Chris Rea bele nem csapott a húrok közé, mert ettől a pillanattól kezdve helyére kerültek a hangjegyek. Igen, ő a világ egyik legnagyobb blues gitárosa, és lehet hogy megöregedett, de olyan hihetetlenül szuggesztíven, és olyan erővel tud gitározni, mint senki más ebben a műfajban. Ettől kezdve még a legkétkedőbbeket is kenyérre lehetett kenni, a Where the Blues Come From-t már mindenki leesett állal hallgatta. Pár szó essen a színpadról is, bár ez volt a legutolsó dolog, amire figyeltem. Két oldalt két gigantikus gitár, hátul egy hatalmas vászonra vetítve a saját képei, és mindez körbeépítve egy tucatnyi reflektorral. Ezek egyébként rendkívül sokat tettek hozzá az előadáshoz, volt, hogy sejtelmesen kékes színben tündöklött a színpad, máskor pedig reflektorként kiemelték Chris Rea alakját. Az első 6 szám amolyan bemelegítőnek is tekinthető, hiszen a hetedikként érkező Looking for the Summer volt az a dal, melyet talán a legtöbben ismernek.
Épp ezért volt furcsa nekem, hogy az ezután következő szintén hatalmas sláger, a Julia miért lett ilyen alaposan átdolgozva. Itt egy kicsit kiestem a lelkendezésből, mert talán ez volt az a szám, ami nem jött be nekem. Mindazonáltal elfogadom, hogy neki, mint ezen szám szerzőjének joga van ahhoz, hogy úgy játssza el, ahogy akarja, hiszen az övé. Mire mindezt végiggondoltam, már jött is a Stony Road, mely a maga lassan hömpölygő és maga alá gyűrő hangzásával pont úgy szólt, ahogy azt én elvártam tőle. Egyébként Chris Rea rengetegszer cserélt gitárt, szinte minden számot mással játszott el, már nem is tudom ezen az estén hányat használt el, de az is lehet, csak áthangolták őket a színpad mögött, de mindenesetre 4 biztosan volt neki. Következett a Come So Far, Yet Still So Far to Go és máris újra a blues mennyországában éreztem magam. Nem tudnám pontosan meghatározni milyen szóval lehetne jellemezni Chris Rea-t. Gitáron sokféleképpen lehet játszani, de ilyen magával ragadóan, ennyire szuggesztíven és úgy hogy a hallgatóság szinte belesüllyed a zenébe, mint egy kényelmes karosszékbe, mely egyszerre elringat és felráz, erre csak ő képes.
És amikor azt gondoltam ez a csúcs, megmutatta, hogy lehet még tovább emelni a hangulatot, a Stainsby Girls fantasztikus gitárszólói alatt táncolt a színpadon, és mosolyogva a közönség közé lőtt pár akkordot. A számok végén a tapsot magyarul köszönte meg, ez nem tudom feltűnt-e valakinek rajtam kívül, de megmondom őszintén, nekem nagyon jólesett.
Ismét egy klasszikus jött, mégpedig a The Road to Hell első és második része, mely nekem személyes kedvencem, rengetegszer hallgattam kora hajnali órákban, amikor semmi máshoz nem volt kedvem. Az biztos, hogy egy koncertet ennél jobban lezárni nem lehet, ez a dal az, melyre visszagondolva elmondhatom, hogy igen, fantasztikus volt és minden pillanatát élveztem.
Három ráadást is kaptunk még, a kihagyhatatlan On the Beach-et, a szívemhez sokkal közelebb álló gyors Let´s Dance-t, legvégül a lassan kezdődő, de aztán szépen felgyorsuló It´s All Gone -t. Ezután jelképesen lement a függöny, és a kezdéskor bejátszott Santo Spirito Blues: The Film befejező képsoraival zárult a koncert.
Manapság tombol a retró, és sokan arról beszélnek, hogy a régi nagyok nem hagyják kibontakozni a fiatal gitárosokat, de Chris Rea játékát hallgatva meggyőződésem, hogy ebben az évezredben nem fog születni még egy olyan fantasztikus tehetség, mint ő. Az idő csak a megjelenésén hagyott nyomot, gitárjátéka és a belőle áradó erő még mindig elkápráztatja hallgatóságát. Bár még csak most kezdődött a 2012-es év, de az ezután hozzánk érkező zenekaroknak nagyon nehéz lesz megközelíteni ezt a színvonalat.
04:57
