beszámoló [koncert]  2012. március 8. csütörtök   04:17

nincsen hozzászólás

  A hardcore mekka március 6-án kicsit átadta színterét a poprock szerelmeseinek egy fergeteges buli keretében, melyre a részt vevő kicsik és nagyok, idősek és fiatalok is egyaránt szívesen emlékeznek majd vissza, köszönhetően a Jim Croft-nak és a Sunrise Avenue-nak.
  
  Szinte kicentizve értem be a nagyterembe, ahol már tömegek foglalták el a nézőtér legjavát. Kihunytak a fények, mozgás a színpadon, hatalmas ováció és füst. - Jaj, ne! - gondoltam magamban. - Megint füst. - Hála´ az égnek ezúttal minimalizálták ezt a látványtechnikai elemet, így aki fotózni vágyott, még meg is tehette. Evidencia és Murphy, hogy én ilyenkor hagyom otthon a gépem. No, de vissza a koncerthez. Jim Croft nyitotta a már említett estét. Őszintén szólva nem tudtam mire számítsak, de arra korántsem, amit kaptam. Fantasztikus bulit varázsoltak a fiúk ezen a csípős hideg márciusi estén. Egy 10 számos etappal készültek nekünk és egytől egyig tombolás követte mindegyik számukat, teszem hozzá, nem érdemtelenül. Tiszta énekhang, kellemes, kicsit íres beütésű brit pop rock, igazi buli hangulattal. Talán ezek voltak a legfontosabb jellemzői az együttes fellépésének. A lágy hangzásnak köszönhetően a különböző korosztályokban nem szűkölködő közönség vastapssal illette a már az elején bedobott Memoirs From The Afterlife című számot, majd, hogy kicsit felpezsdítsék az akkor már majdnem 100%-on forró publikumot, a Waiting for a Healin´-et megelőzőleg, az énekes próbált magyarul kommunikálni a nézőtérrel, nem mondhatnám, hogy sok sikerrel. A szándékot értékeltük. : ) Kaptunk egy kis történelmi kitekintést tőle, beszámolt magyarországi fiatalkori élményeiről, majd újra a húrok közé csapva az apró, ámde annál energikusabb fiatalember előkapta tarsajából együttese egyik legszebb lassú számát, az If I´m Born Too Late-et. Még akár lassúztam is volna rá, ha lett volna kivel. Hogy ne aludjunk be a szívmelengető hangzástól, a Through My Weakness felcsendülésével ismét élet költözött a népbe, majd még pár híresebb számot játszva (Tales of the Dark Arts, The Jailer) készítették fel fülünket a méltán nagynevű Sunrise Avenue-ra.
  
  Bár a szünet majd 40 percesre sikeredett és szemmel láthatóan picit be is pilledt mindenki, az Out of Tune felhangzásával egyből kirepült a csipa két nagy szememből. - Ez igen! - mondtam is magamnak, szintén csodás hangzás, jó kihangosítás, jó világítástechnika, sikoltozás, egyszóval minden, ami egy jó bulihoz kell! - Jóesztét Bjudapeszt! - hangzott Samu Haber szájából az igen nagy örömöt kiváltó mondat. És jobbnál jobb számok követték: Forever Yours, Angels on a Rampage, I Don´t Dance. Majd számomra valami váratlan történt. Felcsendült egy ismerős dal, de nem tőlük. Őrületes mixet állítottak elő saját előadásukban a fiúk: Ghostbusters (In Budapest) - History - Dallas - One Love , Lalala long (Bob Marley) - It´s My Life (Bon Jovi) - New York (Alicia Keys) - Nothing on You (Bruno Mars) - No One (Alicia Keys). Természetesen mondanom sem kell, hogy a nagyérdemű üvöltve kalimpált minden egyes ismert dallamnál. Majd egy Nothing Really Matters sor üvöltését követő USA himnuszba csúszva kaptunk egy kis Kán-Kán-t is. Kis pihenés gyanánt a Stormy End nyugtatta le a kedélyeket, melyet a Welcome To my Life követett. Kicsit el is érzékenyültem, meg is öleltem a mellettem álló falat, hogy a romantikában ne maradjak magamra: D Miután kiszerelmeskedtük magunkat, egy sejtető mondat hangzott el Samutól, ami szabad fordításban valahogy úgy hangzott, hogy „üvöltsön mindenki, ugráljatok, a dobáljátok le a felsőiteket, vagy akármit”. Itt már érezhető volt, hogy valami olyan nagy kaliberű szám jön, ami nem lehetett más, mint a Fairytale Gone Bad és BINGÓ! Előkerült a leghíresebb szám is a már ekkor több mint másfél órája tartó Sunrise Avenue őrület ékjeként. A megérdemelt tapsviharból kijutott a Sweet Symphony-nak és a Hollywood Hills-nek is. Az ember már azt hitte, vége is, kivonultak, elköszöntek, majd dob, dob, cintányér ritmusos ismétlődésére lettem figyelmes már-már hátat fordítva a színpadnak. We Will We Will Rock You! - skandálták. Még koránt sincs vége. Nem mehettünk el egyéni búcsú nélkül, a 2 Unlimited - No limit és a Backstreet Boys - Everybody közepette egy fényképezőgépet megkaparintva drága frontemberünk úgy döntött, pózerkedik kicsit, majd Rebel Yell-el zárva a napot elköszöntek a nagyérdeműtől. Összességében, aki szereti a pop rockot, annak itt volt a helye, akinek nem sikerült eljönnie vagy csak lusta volt kimászni az Ajtósi Dürer sorra, szerintem hatalmas buliról maradt le, én köszöntem a lehetőséget, éltem vele. Egy biztos, ezt sosem felejtem el . : )
  
  Csókolom a fületeket.

Kulcsszavak:
  sunrise avenue     jim croft 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás