beszámoló [fesztivál]  2003. július 29. kedd   13:22

nincsen hozzászólás

  Kellemes disznószag, kacsagágogás. Megérkeztünk, ez Hajdúböszörmény. Nincs mégegy ilyen buli, ahol ennyit ámulhat egy pesti fesztiváljáró!
  
  Nem elég, hogy a reggeli kávé egészségi szempontok miatt akkora, amekkora (gyűszűnyi), hogy délelőtt felest kérve aggódva kérdi meg a büfés, nem túl korai e még ez, hogy egy Nagypapa nevű férfijú csinálja a legjobb koktélokat közelstávol, és hogy lovaskocsiról kérdez le ránk a parasztbácsi, hogy vége van e a búcsúnak, de idén még misztikus és egetverő nagy zuhit is szabadított ránk a falu (oppardon, város, még ha csak nevében, de akkoris) halottlátója.
  
  Azt kérdeznétek, mi az, hogy halottlátó? Nos, a választ magatoknak kell megtalálni, de legalább a lidércmesét továbbadom. Nevezzük tehát Miki bácsinak a halottlátó főhőst, aki azt jövendölte, hogy temetésekor jelet fog küldeni a böszörményieknek.
  
  Történetesen ez a szomorú alkalom egybeesett a Kottán való első ébredésem idejével. Akkorát dörgött az ég, amitől még egy nálam mélyebben alvó is kiugrott volna a sátorból (a szíve meg a helyéről, épp úgy, mint az enyém). És ezután csak szakadt, csak szakadt a jég meg az eső, felváltva és egyszerre, kicsit és nagyon, négy órán keresztül. Miki bácsi olyan jelet küldött, amit alaposan megemlegetett a falu (még mindig város, ejnyemár), és sajnos a fesztiválozók is. Fél gombócnyi jegek estek, és szegény öreget nem tudták elvinni a temetőig, akkora tó keletkezett a főúton, amerre ment volna a menet.
  
  Na ilyen, és hasonló sztorikat lehet többek között hallani magától MZ-től, a főszervezőtől, ezen esős este hajnalán, Nagypapa Koktélbárjában, kissé indiszponáltan (értendő terrrrmészetesen csakis jelen sorok írójára).

  Na és akkor most nekifutok az elejétől kezdve, mellőzve, hogy részletezzem az utazást, átszállást, érkezést és sátorverést, rögtön ott állunk a Nagyszínpad előtt, és várjuk, hogy lakótársaink, a Műszaki Hibások végre elkezdjék. El is kezdik, tépnek is húrt, ki is cserélem, pusztán kíváncsiságból, hogy ki tudom e még, annyi sok év, és nem mellékesen, bor után... (Ki.)
  
  Koncertjük átlagon felüli, de az is lehet, hogy csak a „vééégre megint ittvagyunk, és jajdeimádok mindent és mindenkit” hangulat varázsolja azzá. Hamar vége van, ami egyébként aztán az összes Kottakoncertről elmondható, néhol sajnos, néhol hálistenes jelzővel.
  
  Kis kitérő a koktélbárba, az érkező pesti zenészek üdvözlése, akik utána hirtelen már bele is kezdenek a vad gitárnyűvésbe a Nagyszínpadon, és rövid, ám porfelhőt előidéző koncertet adnak. Ja, igen: ez a Hiperkarma. Alvin és a Mókusokhoz csak a SzáguldásPorseSzerelemre megyünk oda, hogy tisztelettel adózzunk a napokban elhúnyt Cserháti művésznőnek. Sajnos én viszont ottragadok, elfáradok, és mire Lovasiék színpadra kerülnek, mondhatni már félálomban várom, hogy megismételjék feledhetetlen tavalyi koncertjüket. Nem teszik, de talán jól is van ez így, legalább csak ácsoroghatok, nem muszáj tovább kínoznom magam a tánc nevű sporttal. A frontember különbenis haragszik valamiért a román emberekre, bár erdélyi turnéról jönnek, így talán van némi mentség kirohanására, nekem mégse tetszik. Amikor meg eljátsszák a Kááárolina úgy várlak kezdetű örökzöldet, úgy érzem tényleg ideje lefeküdnöm. Persze végignézem azért (hátha jobb lesz), és csak ezután veszem célba fogkefémmel a fürdőt.
  
  És most, az alvás után jön az a bizonyos esőnap, aminek vizes részét ágybabújva, egymást masszírozva, pizzázóba menve unatkoztuk át (szerencsére lett házunk a szétázott sátor helyett, és autóval vittek minket kajolni is). Délután hat óra körül Miki bácsi megkegyelmezett, a szervezők abbahagyhatták az ingyentea osztást (ami azért lássuk be, igencsak nemes gesztus volt tőlük), és mindenki kiakaszthatta a hirtelen előbújt Nap sugarai alá, vizes cuccait.
  A néhány órás csúszást korrigálandó, két kis helyi zenekar (a Sajnálom Így Alakult -nyilván rossz ómen a név, ezután be kell látniuk- és a Zanza) koncertje elmaradt, de ettől eltekintve a program rendben beindult.

  Életem eddig páratlan élménye is ekkor ért. A kisszínpadon zúzó, sajnos kideríthetetlen nevű hevimetál banda igencsak nem leányálom külsejű gitárosa a koncert végi gerjesztés közben imitált egy szeretkezést Ibanezével! Először csak szolidan, állva (mint egy amerikai pitével), majd a gitárt a földre fektetve szó szerint meghágta szegény hangszert. Hát ilyennek is lenni kell, gondoltam megértőn, miközben egyre gyorsabb iramban távolodtam el a tett helyszínétől...
  
  Mivel előző napi tízfős társaságunk kettőre zsugorodott ekkorra, szomorúságunkban gyorsan megittunk jó sok vörösbort, és az Amorf Ördögöket már kellemes mámorban táncoltuk végig, hogy aztán a Heven Street Seven koncerten tetőzhessen ez az állapot. A fiúk igencsak szolidan viselkedtek az elmúlt évek hagyományos hajnalig táncolásához képest (mint megtudtuk a legfiatalabb tag másnapi, Budapesten hajnali nyolckor megejtendő vizsgája miatt), de szerencsére ez a színpadról nem jött le, korrekt kis koncertet adtak, ám utána húztak haza gyorsan. Ekkorra viszont sajnos fájdalmasan megérett bennem a gondolat, hogy azért majd a cikkből nem hagyom ki megemlíteni a halláskárosodást, ami természetes velejárója a Kotta fesztiválnak. Mindkét színpadon szerintem az ideálisnál kétszer nagyobbra tekerték a volumét, amit nem tudok semmivel sem megmagyarázni. Nem is ezt próbálom igazán, csak a továbbiakban, részemről automatikusan bekövetkező koncertkerülő magatartást, hogy értsétek.
  
  Vagyis ezután már csak Nagypapa Koktélbárja és az összes többi büfé közötti ámokfutás következett, két megvadult ittas nőszemély, és áldozatuk, az ártatlan dobos főszereplésével. Említett dobosunk másnap igen jó formában ült helyére, amit már csak azért is írásba kell foglalnom, mert ő az ellenkezőjétől félt egész végig, és ezzel talán visszaadom a valamelyik vendéglátóipari egységben elveszett önbizalmát. Nagyszerű átvezetésemmel ugorhatunk is az utolsó nap első, általunk megtekintett koncertjére, a Malacka és a Tahóra. Kisszínpad (illetve az énekes szíves közlése szerint Debreceni Est Színpad, ami így is van, nem árt, ha egyszer szépen kiírom).

  Pattogtattam közben az ajándékba kapott labdámat, és ettől roppant boldog voltam, ráadásul az összes számot végig tudtam énekelni és láthattam a Toto poénjain el-elmosolyodó biztonsági őrt is. Mi más is kellhet még a boldogsághoz? Nyilván a Fish! A Nagyszínpadon is móka és kacagás, majd számomra követhetetlen zenekarcserék a színpadok között, fejbevágós metálzenék mindenhol, ezt elkerülendő Soma koncertjén ásítozás a Jazzbárban (mondani sem kell, a hiba az én készülékemben, a művésznő hozza formáját, tőle elvárható módon incselkedik, és mindig egyre jobban énekel). Végül az est, mit az est, a fesztivál fénypontja, az Anima Sound System következik. Részemről sajnos hosszas szobában meditálás (”mindjárt elindulok, csak még egy kicsit fekszem itt, mert olyan kényelmes”), és a koncert végighallgatása ágyban fekve ruhástul. Csak másnap tudatosult, hogy elaludtam a várvavárt koncertet...
  
  ...délben pakolás, szomorú számvetés a károkról (egy ellopott sátor, egy elázott telefon és egy összetört spaceball), úti élelem vásárlása, majd vonatra szállás - sajnos helyjegy nélkül.
  
  ”Jövőre jövünk! Ha meglesz a sátor, tegyétek el légyszi!” - búcsúzunk MZ-től, és bár viccelünk, de ez az egyetlen olyan fesztivál, ahol ennek lehetőség nincs is kizárva. Ezért (is) merem ajánlani immár hatodik éve jó szívvel!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: