szerző: Toki Amorphis, Leprous, The Man-Eating Tree 2012. január 08. - Budapest, Club 202
Tökéletesebb időpontot nem is lehetett volna találni egy újabb budapesti Amorphis koncertnek, mint 2012 januárja, így igazán autentikus légkörben készülhettünk a finnek fagyos és egyben szívmelengető koncertjére. A tavalyi, Begginning of Times lemezzel ismét nagyot alkotó zenekart a fiatal norvég úttörő Leprous és a régi ismerősökkel megtűzdelt The Man-Eating Tree kísérte a végre dohányfüstmentesen működő Club 202-ben.
A kezdés nem mindig hálás szerepét az egész turné során a The Man-Eating Tree csapatára osztották. Eleinte itt sem lehettünk többen a színpad előtt úgy harminc-negyven főnél, pedig a bandában olyan nevek játszanak, mint a megboldogult Sentenced dobosa, Vesa Ranta, vagy a Posinblackből ismert Janne Markus gitáros, a zenekar élén pedig az a Tuomas Tuomine áll, akit az értő fülek a Nuomena nevű csapatban is hallhattak már. Kissé borongós, középtempós zenéjük az Amorphis közönségének könnyen a szívbe zárható dallamokat rejt, így akik elég korán érkeztek ahhoz, hogy elcsípjék a zenekart, biztosan nem csalódtak a hallottakban, pláne ha korábban már ismerték a csapat munkásságát, netán látták remekbe szabott klipjeiket.
Hogy a Leprous miként került erre a turnéra, azt nehéz összerakni, hiszen az Amorphis-szal egyetlen közös pontjuk van, mégpedig hogy az ő frontemberük is rasztás hajkoronával rendelkezik. Ők amúgy nálam a sötét ló kategóriába estek egészen a koncert napjáig, hogy aztán a Club 202-ben konstatáljam: a norvégoké a jövő. A srácok elegánsan összeöltözve adtak egy jó negyven perces csapást az akkor már jelentős tömegnek. Műsorukban minden megvolt, amitől messze álltak az unalmas és sablonos tucatmetal kliséktől. Sok vendég arcán az értetlenkedés látszott, miközben a zenekar némi Arcturusi vénát villantott egy jó adag modern metal elemmel nyakon öntve. Azt már így elsőre sikerült leszűrnöm velük kapcsolatban, hogy ők az a csapat, akik képesek elég mély nyomot hagyni az emberben már első alkalommal is, így mindenkinek csak tanácsolni tudom, hogy szerezze be legalább a banda tavalyi, Bilateral nevű lemezét! Aki pedig lemaradt a műsorukról az ne csüggedjen, róluk egészen biztosan sokat fogunk még hallani az elkövetkezendő években.
Az Amorphis is azon jól ismert zenekarok közé tartozik, melyek szinte óramű pontossággal készítik lemezeiket, emellett pedig hazánkat is rendszeresen útba ejtik aktuális turnéjukkal. Az elmúlt évekkel ellentétben viszont most mintha új erőre kapott volna a már 2005 óta Tomi Joutsennel dolgozó finn csapat, mert a kissé fáradtnak tűnő Silent Waters és Skyforger albumok után a tavalyi, The Beginning of Times-szal ismét erőre kapott a társaság. Bár ha lehet hinni Esa Holopainen gitáros prognózisának, akkor a következő Amorphis-anyag már teljesen más koncepció alapján készül majd el, mint az eddigiek. Hogy lesz-e egy amolyan Am Universum-típusú 90 fokos fordulat még egyszer a banda életében, az egyelőre kérdéses, de itt most a Club 202-ben még a jól megszokott Amorphis-ízt kapta az a 4-500 vendég, aki megjelent.
A csapat egy hangulatos intro után a legutóbbi album egyik húzódalának, a Song of the Sage-nek a taktusaival nyitotta közel másfél órás szettjét, mely után a szintén új lemezes Mermaid és a 2006-os Eclipse album egyik legjobb öt percét nyújtó The Smoke következett. Nem megszokott dolog, hogy akármelyik zenekar is megszavaztassa hallgatóságával, hogy melyik dal legyen a következő a terítéken, de itt most ez történt. Az egybegyűltek a 96-es Elegy két slágere közül választhatták ki, hogy melyikkel folytassák Joutsenék a szettjüket, így az Against Widows-szal szemben a nem kevésbé zseniális On Rich And Poor lett a győztes (meg szinte a turné összes többi állomásán is). Ezután főleg az újabb szerzemények következtek, így a Sampo, a legutóbbi klipes You I Need vagy a Sky Is Mine. A régi korok megidézésére a Vulgar Necrolatry és az Into Hiding szolgált, hogy aztán ismét visszakanyarodjunk az új korszakos Amorphis-tételekhez (Crack in a Stone, Silver Bride). Akadt némi kakukktojás is a dalok között, legalábbis engem rendesen sikerült meglepni a RammsteinPussy-jával, még ha csak részletet is nyomtak belőle. Bár véleményem szerint a nemsokkal később következő AlonePasi hangjának hiányában már csak lemezen az igaz, még a teljesen más stílusú Tomival is gyönyörűen szólal meg ez a pszichedelikus csoda, mely immáron több mint egy évtizede megunhatatlan része az Amorphis-nak. Ahogy a ráadásban eljátszott Black Winter Day is, de hát ez az a dal, mely nélkül egyetlen koncertje sem érhet véget az első lemezét éppen húsz éve megjelentető bandának. Lezárásnak pedig talán jobb dalpárost nem is lehetett volna találni, mint a My Kantele és a House of Sleep.
Tomi Joutsennel kapcsolatban egyébként évre évre feltesszük a kérdést, hogy ilyen raszta szerkezettel mégis hogy lehet leélni a hétköznapokat, de a frontember mindig tudja fokozni a dolgot és pár centivel állandóan megtoldja elképesztő hajkoronáját. Mondjuk nem lennék a közelében egy headbang verseny közeben, annyi szent. Azonban nem csak a séró miatt képes magára vonni az állandó figyelmet, hanem természetesen remek orgánuma és előadói képessége mellett házilag barkácsolt mikrofonállványaival is. Mondjuk a Korn énekesének agyament tákolmányától még messze van, de azért ez a gázórával felszerelt vascső, melyet három fafogantyúval ellátott mikrofon díszített így is vad volt.
Amit még mindenképpen ki kell emelnünk a bulival kapcsolatban, hogy végre a dohányfüst rendeletnek hála a cigivel nem élők sem kaptak köhögőrohamot, illetve nem kellett elviselhetetlen büdös göncökben haza bandukolni. Jan Rechberger dobosnak ugyan még megengedték (vagy csak nem szóltak neki az ellenkezőjéről), hogy rágyújtson, de áprilistól már álljon akárki egy magyar beltéri színpadon, ki kell bírni a buli utánig, hogy szívhasson. Ez mindenképpen örömteli, ahogy az is, hogy 2006 után végre egy olyan Amorphis koncertet láthattam, amely múltával semmilyen hiányérzetem nem maradt. Bízzunk benne, hogy következő itthoni fellépésük alkalmával sem adják majd alább. Várjuk!
04:33
