beszámoló [koncert]  2011. december 2. péntek   08:00

nincsen hozzászólás

  Emlékszem micsoda könyörgések szálltak több évvel ezelőtt folyamatosan a koncertszervezők felé, hogy végre-végre sikerüljön Magyarországra hozni az Iced Earth zenekart. Azóta viszont nem lehet ok a panaszkodásra, mert az amerikai power metal legenda viszonylag gyakran megfordult errefelé, hol fesziválon, hol klubkoncerten. Most pedig headliner-ként szállták meg a Club 202 színpadát, a szintén amerikai White Wizzard és a névből is sejthetően brit Fury UK társaságában.
  A mai Iced Earth koncert különleges apropóját az adta, hogy a zenekar jellegzetes hangjának számító, egyszer már kilépő és újra visszatérő Matthew Barlow újra a távozás mellett döntött, mert civil munkáját már nem tudta összeegyeztetni a folyamatos turnézással. Jon Schaffer mester, a gitáros/főnök nagyon nehéz, szinte lehetetlen helyzetbe került, amiből azzal vágta ki magát, hogy egy kevéssé ismert figurát, a kanadai Stu Block-ot tett meg frontembernek, aki eddig az Into Eternity-ben szolgált. A kétkedőket elég hamar lecsillapította a vele készült új Iced Earth mű, a Dystopia, amely az utóbbi években kiadott albumaik közül a legdirektebbnek, legfogósabbnak számítható. Az új énekes is tökéletesen megoldotta a feladatát egyszerűen hihetetlen, de egyszerre van benne a torkában Matt Barlow és Tim Ripper Owens, és mindezt akár egy nótán belül is hallhatjuk a lemezen. A nagy kérdés csak az volt, hogy mennyire képes Stu Block mindezt koncerten is prezentálni, illetve van-e annyira karizmatikus frontember, mint Barlow?
  
  Az este beindulása nem volt kifejezetten problémamentes, ugyanis az egyik előzenekar, a White Wizzard fellépése egészen az utolsó pillanatokig kérdéses volt. Így már a Fury UK is jókora késéssel került a deszkákra, az ekkor még viszonylag gyér létszámban lézengő jelenlévők figyelmét felkeltendő. A három fős csapat a klasszikus heavy metal jól bejáratott szabályai szerint alkot, olyannyira, hogy az egyik dalban akkora Iron Maiden Wasted Years nyúlást hallottunk, hogy nekem sápadt bele az arcom...
  Nem voltak túl izgalmas zenekar, de a stílusukat korrekt módon művelték. A trióban való felállás miatt próbálták kitölteni a teret, ezért hol a gitáros lépett be középre szólózni, hol a folyamatosan hajat lengető basszer tett egy körsétát. A gitárszólók elég hangsúlyos elemnek minősülnek náluk, az ének terén közepesnél valamivel jobbat produkáló Chris Appleton többször is alaposan eleresztette magát. Különösen a Death By Lightning című szám végén kaptunk egy alapos gitárorgiát. Nem lennének elveszettek a srácok, de sokkal több karakter és izgalmasabb nóták kellenének ahhoz, hogy valóban felfigyeljen rájuk a közönség. Mert minden igyekezetük ellenére így csak viszonylag gyér ováció jutott nekik.
  
  Bár nagy kínnal-keservvel, de mégis színpadra került a White Wizzard, ennek azonban saját maguk itták meg a levét, mert így csak néhány számos beköszönésre volt lehetőségük. A 2007 óta létező, de azóta 2 EP-vel és 2 nagylemezzel bíró formáció komoly heavy metal reménységnek számít, bár a tagok olyan sűrűn adják egymásnak a kilincset, hogy az előtt még az éppen backstage-ben ücsörgő Jon Schaffer is megemelné a kalapját... Kérdéses tehát a banda stabilitása, de utólag nézve bizony sajnáltam, hogy nem a teljes programot láthattuk tőlük.
  Ők sem váltják meg a világot, de egyszerűen izzott a színpad alattuk, átjött a nóták lendülete. Ők is a klasszikus heavy metal húrjait pengetik, de sokkal több „dög” van a nótákban és jóval erőteljesebb volt az előadás, mint az előző formációé. A fejkendőben nyomuló Michael Gremio igazi csodatorok, a fülrepesztő sikolyokat gond nélkül hozta. Karizmában és hangulatban egyértelműen ő adta el a bulit, a többi tag nem igazán sütkérezett a reflektorfényben, azonban a rendkívül ízesen játszó gitárosokat érdemes volt még figyelni.
  Az Over The Top, 40 Deuces, Flying Tigers, High Speed GTO fértek csak bele a programjukba, aztán már mehettek is zuhanyozni. Sajnálom őket, hogy nem tudtak kihasználni egy olyan jó lehetőséget, mint az Iced Earth-szel való turnézást, pláne annak fényében, hogy néhány nappal a magyar koncertet követően az egész turnét vissza kellett mondaniuk pénzszűke miatt. Bár a Club 202-ben felrajzolta a bűvkört a White Wizzard, mégsem sikerült teljes mértékben a varázslás.
  
  A koncertekre megérkezve állandóan húzom a számat, hogy milyen kevés megjelent jött össze az eseményre, aztán mire a főbandára kerül a sor, valahogy észrevétlenül mindig telítődik a létszám. Fura, és nem hinném hogy előnyös jelenség ez, mindenesetre annyit le lehet szűrni, hogy a magyar közönség java nem igazán vesződik az előbandákkal, csak a főzenekar kezdésére érkeznek meg a legtöbben. Ma is hasonló volt a helyzet, mire az Iced Earth színpadra lépett, már egész tisztességes tömeg várta őket a küzdőtéren.
  A Dystopia lemez címadójával, annak introjával fokozta a hangulatot az amerikai zenekar, és nagy üdvrivalgás hatására végre elkezdődött a koncert. Szinte biztos vagyok benne, hogy a nézőtéren mindenki azonnal Stu Block-ot kereste a tekintetével, hiszen valahol most rajta áll vagy bukik az Iced Earth további megítélése. A kanadai énekes amolyan oldschool thrasher szerelésben lépett a színpadra, farmermellény, tépett gatya, hínárhaj, bőr alkarvédő. Énekteljesítményéről azonban nem tudtunk rögtön meggyőződni, mert a banda eleinte borzasztó rosszul szólt, a nagy zajmasszából szinte semmit nem lehetett kihallani. El kellett telnie 1-2 számnak, mire a hangmérnököknek sikerült élvezhető hangzást beállítani, ez azért bosszantó volt...
  
  Mire azonban „megérkezett” Stu hangja, onnantól látható volt, hogy nem lesz nagy baj vele az Iced Earth élén. Az új fiú élőben is tudta prezentálni azokat a jellegzetes Barlow-s mély tónusokat, illetve a sikolyokkal sem fukarkodott. A program elég erőteljesen az új lemezre épült, de visszanyúltak korábbi nótákhoz is, és nem is feltétlenül a legkézenfekvőbbekhez. Ilyen szempontból szintén különleges volt a mai este.
  Az említett Dystopia után az Angels Holocaust következett, amiből sajnos kispórolták a jó kis introját, amit pedig annyira szeretek. A The Dark Saga album üdvöskéje, a Slave To The Dark után ismét az új album percei következtek. Stu Block arra kért mindenkit, hogy ujjaiból V-t formáljon, így nem meglepő módon a V című nóta következett.
  Az énekest méltattam már, de az Iced Earth központi figurája valójában Jon Schaffer, tőle függ a banda jelene és jövője. A konföderációs fejkendőben feszítő Schaffer szigorúan posztolt a színpad rendezői bal oldalán, folyamatosan figyelte a közönség reakcióját, de nem lehetett nem észrevenni, hogy néha fél szemmel az új tag mozdulatait is nyomon követi. Persze nem csak az atyai szigor, hanem a dicséret is kijárt Stu Block-nak, hiszen Schaffer bácsi nem fukarkodott a mosolyokkal, ölelésekkel, pacsikkal sem. Nagyon jól látszott ezen az estén, milyen jó a hangulat a bandán belül, segítik egymást a tagok, mindent megtesznek a beilleszkedésért.
  
  Jon Schaffer a vokálozás mellett olykor néhány kommentár erejéig is magához ragadta a mikrofont, de a közönséggel való kommunikációt leginkább az énekes végezte. Jon gitármunkáját élmény volt hallgatni, azok a jellegzetes szaggatott, gyors riffek nem akármilyen csuklóízületeket igényelnek. Az Iced Earth riffmestere szólózásra nem ragadtatta el magát, ez a 2007 óta tagnak számító Troy Seele feladata volt, aki a tőle megszokott módon szerényen, kevés feltűnéssel, de precízen szállította a gitárszólókat. A basszusgitár mögött Freddie Vidales rázta hullámos haját, ezen kívül sokat segített a vokálozásban, illetve Stu Block mellett ő mozgott a legtöbbet a színpadon. Hátul Brent Smedley egészen eltűnt a dobszerkó mögött, de ő mint rutinos Iced Earth tag könnyedén megbirkózott mindegyik korszak dobtémáival.
  Bár elég rendhagyó számlistával turnézik az Iced Earth, a rajongók azért szép lassan kikövetelik a kötelező slágereket. Így például kaptunk egy Stand Alone-t is, illetve a When The Night Falls és a Damien szintén kellemes meglepetések voltak. A friss lemez csúcspontjainak számító Dark City-t és az Anthem-et rendkívül élvezte a közönség, utóbbi refrénjét valószínűleg hozzám hasonlóan még sokan dúdolték hazafelé menet. És ha már fogós nótákról beszélünk, egyértelműen ide tartozik a The Hunter a The Dark Saga albumról, ezt a nótát is üdvrivalgás kísérte.
  
  Sajnos a Ripper korszak nem igazán volt képviselve a mai estén (pedig nagyon meghallgattam volna még 3-4 nótát a 2004 és 2007-es albumokról Stu Block előadásában), egyedül a Declaration Day hangzott el. Azért legyünk őszinték, itt már kissé gyöngyözött a homloka a kanadainak, haha...! Az egyik legnagyobb slágernek számító Watching Over Me-t valamelyest hanyagolták ezen a turnén, de végül újra visszakerült a programba, gondolom nem árulok el vele nagy titkot, ha azt mondom, hogy a rajongók nagy örömére. Itt már mindenki fújta a szöveget.
  Sajnos közeledett a kiváló hangulatú buli vége, de még tartogatott némi meglepetést az Iced Earth. Eljátszották teljes egészében a Burnt Offerings lemez zárótételét, a negyedórás Dante´s Inferno-t. Merész vállalkozás volt, de sikerrel megoldották. A brutális hossz ellenére számos élvezetes téma és váltás kombinációja ez a dal, így nem lankadt le a figyelem. Különlegessége ellenére azonban mégis leült kissé a hangulat a végére, nem beszélve arról, hogy vagy 3-4 teljes értékű szám befért volna a helyére. Így már csak a címadó/névadó Iced Earth maradt zárásnak.
  
  A kezdeti hangzásbeli nehézségek ellenére fantasztikus koncertet adott az Iced Earth, a rajongók megőrültek mind a régebbi, mind az egészen friss nóták hatására. Nagy szerepe volt ebben Stu Block-nak, aki kiváló új frontemberként szerepelt a banda élén. Nem mondom, hogy 100%-ban tökéletesen énekelt mindent, de az elvárásokat bőven megugrotta. Emellett mindig tartotta a kontaktust a közönséggel, és bár elsütötte a rettenetesen unalmas „Hungary, are you hungry?” című poént, azonnal bocsánatot is kért érte, szóval elnézhetjük neki, haha! Még szimpatikusabb gesztus volt, hogy a koncert végén magyar zászlót lengetett az énekes, egyértelműen megnyerve minden jelenlévőt. Jon Schaffer jól választott, a mai nap is nagyon jól lejött, mekkora új lendületet kapott a zenekar, mindenki tele van pozitív energiával, és a kanadai sráccal talán a zenei világát is újraformálhatja valamelyest az Iced Earth. Bár a tagcserék miatt sokan temetni kezdték a bandát, most mindenki számára bemutatták, hogy továbbra is ők az amerikai power metal legerősebb bandája, sőt talán erősebbek, mint valaha!

Kulcsszavak:
  iced earth     white wizzard     fury uk 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás