beszámoló [koncert]  2011. november 25. péntek   08:30

nincsen hozzászólás

  ...Na szóval legutóbb ott hagytuk abba, hogy az igen intenzív budapesti Darkest Hour buli után jól esett a megérdemelt pihenés, de másnap ismét útra keltünk, ezúttal a bécsi Gasometert megcélozva. Washington-i metalcore-os barátaink most már szintén itt rontották a levegőt, olyan zenekarokkal kiegészülve, mint a Machine Head, Bring Me The Horizon és a DevilDriver. Nem is lepődtem meg, hogy az egykori gáztározó környékén innen is onnan is magyar hangokat lehetett hallani, nem csoda, hogy ezt a felhozatalt rajtunk kívül sok honfitárs kihagyhatatlannak érezte.
  A Darkest Hour-ön nem látszott az előző napi átbulizott éjszaka, hasonlóan intenzív koncertet adtak. Természetesen várható volt, hogy rövidebb lesz a szet Bécsben, mint otthon, ahol főzenekarként játszott a csapat. Így itt csak a The World Engulfed In Flames, No God, Violent By Nature, Convalescence, Your Everyday Disaster, Love As A Weapon, Doomsayer fértek bele a programjukba. Az sem volt meglepő, hogy jobban, tisztábban szóltak az arénában, mint a Dürer Kertben, itt már tisztán ki lehetett hallani minden finomságot a zenéből. Mind az alapemberek, mind a turnén kísérő póttagok kivették a részüket a zúzásból. A közönség is vevő volt a Darkest Hour-re, noha még nem volt túlzottan nagy tömeg a küzdőtéren, de a rajongók alaposan belevetették magukat a zúzásba. Bár most elő-előzenekari státuszt kapott a banda, számtalanszor megbizonyosodhattunk róla, hogy főzenekarként is megállják a helyüket.
  
  Dez Fafara és a DevilDriver igen emlékezetes bulit adott nálunk 2009-ben a God Forbid társaságában, illetve egy évre rá a Megadeth vendégeként. Most a Machine Head farvizén haladnak, és Robb Flynn-ék jó turnépartnert választottak a személyükben. Azt tudni lehet Fafaráékról, hogy úgymond sosem voltak az egészséges életmód kardcsörtető hívei, Jon Miller basszeros többek között ezért lépett ki tőlük, mert már a saját egészségére kezdett rámenni a zenekarozás. A pótlására érkezett Aaron Patrick tökéletes választásnak tűnik, mert a kigyúrt figura maximálisan beleélte magát a zenébe, óriási átéléssel játszott. Rajta kívül még Mike Spreitzer pörgette a haját, ahogy tudta, Jeff Kendrick is megtette volna, ha van neki... A doboknál John Boecklin igen erőteljes játékot mutatott, tehetsége olyan nyilvánvaló, hogy a legutolsó Beast lemez is erősen ki van hegyezve rá. Dez Fafara pedig folyamatosan járta a színpadot, hergelte a közönséget, és bombölte a szövegeket.
  Érdekes módon nem annyira erőltetik a frissebb albumokat, a már említett Beast csak mutatóba került elő, a szintén igen erős Pray For Villains-ről pedig egyáltalán nem játszottak. A banda életművének ismerői azért nem panaszkodhattak az End Of The Line, Head On To Heartache (Let Them Rot), Dead To Rights, You Make Me Sick, Not All Who Wander Are Lost, Before The Hangman´s Noose, I Could Care Less, Clouds Over California számok hallatán, mert a legfontosabb nóták azért terítékre kerültek. Nyilván a rendelkezésre álló játékidő miatt nem lehetett teljes körű a program, de a DevilDriver is nagy bulit csinált. A tömeg nem győzte gyepálni egymást a moshpit-ben, illetve a banda kedvencének számító circle pit-ek is elindultak. Kőkemény, intenzív, brutálisan megszólaló koncert volt, remek zenészekkel, jó kiállással, óriási lelkesedéssel. Így kell felvezetni egy Machine Head koncertet.
  
  ...És nem úgy, ahogy a Bring Me The Horizon tette. Eleve nagyon kilógott a felhozatalból az angol csapat, a hosszú hajú, kemény metalos közeg az egész turnén gyanúsan méregette a lenyalt hajú, fültágítós, nyaktetkós (mert az muszáj, ugye...), girhes zenekart és hasonló megjelenésű közönségét. Már eleve ezt a két közeget összeengedni sem egy túl életképes dolog, másrészt pedig a BMTH kaotikus metalcore-ja kis eséllyel hatja meg a Machine Head rajongóját, tehát a bázist nem hiszem hogy nagyon tudnák bővíteni ezzel a turnéval, harmadrészt pedig az angolokért kilátogatók sem biztos, hogy kényelmesen érzik magukat. Negyedrészt pedig kapásból tudnék 100 bandát mondani, akik jobban megérdemelnék és passzolnának a közvetlenül a Machine Head előtti, igen értékes turnépozícióra.
  Nem vagyok ellensége a metalcore stílusnak (még ha nem is a BMTH vonalat kultiválom), de ha egy korrekt produkciót látunk a csapattól, már nagy gondot nem érzek. Ennek ellenére nem igazán találta meg a közös hangot sem a zenekar a közönséggel, sem fordítva. Arról nem (?) tehetnek, hogy ritka irritáló arcokból áll össze a banda, de ezen túl Oliver Sykes énekes vállalhatatlan viselkedése tette fel az i-re a pontot. Emberünk valószínűleg minden szerves és szervetlen anyagot betöltött/elszívott/belőtt magába, amit csak a környéken talált, mert teljesen kiszámíthatatlan, koordinálatlan mozgással téblábolt a színpadon. Artikulátlanul üvöltött, ahogy a torkán kifért (igen, ezek voltak a dalszövegeket. Ezen a téren csak Jona Weinhofen gitáros szolgáltatott olykor értékelhető támogatást), fetrengett a földön, dőlt jobbra-balra a mikrofonállvánnyal egyetemben, tébolyodottan ugrált, kifejezéstelen tekintettel. A szövegek ritmikája is ahogy éppen sikerült, nem mindig volt összhangban a zenével.
  A többiek azért megtették amit kellett, sorra szállították az újabb és újabb metalcore csapásokat. Komolyan, ha egy kicsit összekapnák magukat, és lenne egy vállalható énekesük, (szigorúan a saját kategóriájukon belül!) még egész használható zenekar lehetnének. A számokon is lehetne mit gyúrni, mert elég sok jellegtelen egyen-zúzást hallhattunk, csak néha tűnt ki egy-egy figyelemre méltóbb téma.
  
  A BMTH rajongók azért élvezték a koncertet, lendültek a kezek, üvöltötték a szövegeket, ment a nagy tombolás. A többiek viszont többször is hangot adtak nemtetszésüknek. Jobb esetben csak a középső ujjak lendültek a levegőbe, rosszabb esetben a félig telt söröspoharak is. Nyilván nem túl szimpatikus az ilyesmi, a zenekarnak is kellemetlen, de egy profi csapatnak rezzenéstelen arccal végig kell játszania a showját, nem állhatnak le minden ötödik percben a jelenlévőket fegyelmezni. Ollie Sykes viszont nem maradt adós, ő is bőszen mutogatta a középső ujját, a koncertre nem kíváncsiakat pedig kifelé küldözgette a teremből. Persze ez a reakció további idegességet szült, ami egymást gerjesztő folyamattá vált. Meglepetésre ezúttal kivételesen nem páholta el az énekest a közönség (korábbi turnéállomásokon ilyenre is volt példa párszor, haha!)
  A fekete (vagy barna?) leves viszont még hátra volt: A koncert végeztével, amikorra már tényleg mindenki azt várta, hogy befejeződik a BMTH koncert, Ollie Sykes besétált középre, megfordult, letolta a gatyáját, és bemutatta a seggét a közönségnek. Még jól szét is húzta a farpofákat, hátha...! Fúúúj!! Aztán utána is így letolt gatyával vonult ki a színpadról. Értem én, hogy nem kaptak jó reakciókat (de mit is várnak egy Machine Head, DevilDriver törzsközönségtől!?), de ilyen hozzáállással egyszerűen undorító ez a banda. Remélem ez volt az utolsó alkalom, hogy élőben láttam a Bring Me The Hair-iron-t...

  Az erre fogékony hölgyek/hímek (!?) gyönyörködhettek Ollie segglyukában, a többiek inkább már a Machine Head fellépését várták. Robb Flynn-ék bődületesen erős koncertbandának számítanak, tavaly a Hatebreed-del párhuzamosan dózerolták le a Gasometert, hogy a korábbi Hegyaljás koncertjüket ne is említsük... Jelenleg talán ők tűnnek annak a zenekarnak, akiknek reális esélye van elfoglalni a majdan nyugdíjba vonuló Metallica és társai trónját (pedig azért Flynn-ék sem számítanak már fiatal, feltörekvő bandának). A 2007-es The Blackening-gel egy minden ízében tökéletes mesterművet tettek le az asztalra, a jelen turné apropójául szolgáló Unto The Locust-tal pedig egy további lépést tettek, amivel azért szerintem fogósság tekintetében nem ugrották meg a korábbi lemezt, de mégis olyan tájakra kalandoztak, amivel nem tagadták meg magukat, de újabb részleteket villantottak fel a tehetségükből.
  Óriási várakozás előzte meg a bulit, mindenki tudta, hogy hatalmas őrjöngés várható. Látványos kivetítő, tekintélyt parancsoló színpadkép tornyosult a jelenlévők fölé, és el is kezdődtek az új lemez nyitójának, az I Am Hell-nek a taktusai. A súlyos bevezetés után elszabadult az őrület, a döngölésből thrash-es ritmusra váltás, és Robb szövegköpködése elindította a zúzást a színpad előtt. A dallamosabb refrént mindenki együtt énekelte, Robb és Phil Demmel gitárszólózása pedig kétségtelenül a mesteri kategóriába tartozik. Phil témája nyitotta a folytatást, a Be Still And Know-t, és aki azt hiszi, hogy csak a gitárosok az erősségei a Machine Head-nek, az még nem látta Dave McClain-t játszani. Elképesztő, miket püfölt a kopasz dobos. Zsigeri erejű, atom-pontos, igencsak technikás játékát önmagában is leesett állal lehetne figyelni. Basszuson Adam Duce szintén egyre fifikásabb megoldásokra ragadtatja el magát, különösen a The Blackening és az Unto The Locust albumok nótáit volt érdemes figyelmesen hallgatni.
  
  Nem hagyott alább az őrület, jött a korábban nyitószámként funkcionáló, Through The Ashes Of Empires albumot bemutató Imperium. Mesteri nóta, a Machine Head minden erejével. Végén a gyors résztől még az is beindult, akit csak valami funeral doom tudna lázba hozni.
  Eddig csak a legújabb korszak (briliáns) nótái kerültek napirendre, és ez a Beautiful Mourning-gal tovább folytatódott. A csapatra oly jellemző „üveghangokkal” dúsan ellátott nóta hiába fárasztotta ki a zúzásra éhes embereket, a zenekar nem hagyott alább az agresszióból. Most már kicsit távolabbra is kalandoztunk, a The Burning Red albumról következett egy zsigeri tombolós, ugrálós, ököllengetős nóta, a The Blood, The Sweat, The Tears. Vérbeli koncertnóta, ami a zenekar korábbi, „utcai harcos életérzését” hozta vissza egy kis időre (noha a Burning Red korszakban Flynn-ék már inkább a sündisznó hajjal és a susogós mackógatyával voltak elfoglalva).
  Bár egy Machine Head koncerten illik sok korábbi dalnak felbukkannia, a hangsúly ezúttal az utóbbi pár év szerzeményein volt. A friss lemez egyik legerősebb pontja, a Locust során mindegyik tag sziporkázó játékot mutatott be, akárcsak a This Is The End nótában, ahol Duce és Demmel vokáljaira is szükség volt (őszintén szólva utóbbit még jobbnak is látom ebben...). Tavaly történt meg az az eset, hogy Robb egy rajongónak adta át a gitárját, aki a zenekarral együtt tolta el az Aesthetics Of Hate-et. Persze most is többen lengettek transzparenseket ezzel a kéréssel, de úgy látszik Bécsben is csak egyszer volt kutyavásár... Robb egyébként kiszúrta a közönségben, és nevesítette is a Peter nevű tagot, úgy tűnik nekik is maradandó élmény volt ez az eset. Az Aesthetics Of Hate nyaktörő tempóját így maga a zenekar zúzta végig.
  
  Bár az új nóták nem mennek gyakran 6-8 perc alá, még mindig több szám volt hátra a mai koncertből, akár bírták a közönség tagjai a tempót, akár nem. Hát persze hogy bírták, hiszen ezért jöttek ide. A mindenható klasszikusnak számító Burn My Eyes csak itt kapott szerepet, az Old szólalt meg. Szeretem ezt a számot, kiváló nóta, de korábban valahogy el tudtam volna képzelni még ütősebbeket helyette a BME lemezről. Ma azonban valahogy nagyon betalált az Old, nem is gondolkoztam helyette máson.
  El kellett búcsúznunk az Unto The Locust lemeztől, az utolsó szám róla a Darkness Within volt. Az akusztikus részeket és zúzást egyaránt tartalmazó nóta volt a mai „érzelmesebb szám” a koncerten, amit korábban a Descend The Shades Of Night vagy a The Burning Red képviselt. Ha ebből a háromból kellene választani, én azért a Descend-et választottam volna... De a Darkness Within hosszú énekeltetése a végén így is libabőrös volt.
  Közeledtünk az este végéhez, a kivetítős képek és az elektromos kisülések (Declaration) a Supercharger lemezt idézték meg, következett onnan egy brutális Machine Head szám, a Bulldozer. A kalapács súlyosságára aztán még rápakoltak 10 tonnát, a Ten Ton Hammer folytatta a hengerlést. Bődületes, micsoda erővel szólaltak meg ezek a dalok. A végén hátra volt még minden idők egyik legfogósabb és legösszecsiszoltabb Machine Head száma, a Halo. Több száz torok zengte a felejthetetlen refrént, és amit zeneileg is produkált a zenekar, az szintén körülírhatatlan. Zárásként pedig mi más, mint az örök érvényű Davidian, amit talán még többen üvöltöttek együtt Robb-bal. A brutális betonozás tökéletes befejezés, nincs is értelme ezután bármit is eljátszani...
  
  Szokás szerint letaglózó, megsemmisítő erejű volt a Machine Head bécsi koncertje. Az első felében nem szólt tökéletesen a zenekar, kicsit tompa, bár erőteljes volt a hangzás, később azonban sikerült belőni a megfelelő beállításokat. A lógó nyelvű, lihegő rajongók megkapták a mai estén, amire vágytak kirobbanó erejű, intenzív, kőkemény metal bulit. A Darkest Hour és a DevilDriver tökéletes felvezetés voltak, a Bring Me The Hair-iron nevetséges hozzáállással rombolta a hangulatot, de végül a Machine Head mindenre feltette a koronát. Kétségtelenül az év egyik legsúlyosabb eseménye volt a mai, és erre minden esetben számíthatunk, ha a Machine Head áll a deszkákra.

Kulcsszavak:
  machine head     bring me the horizon     devildriver     darkest hour 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás