szerző: MorelloU.D.O., Sevenfield, Ego Project 2011. november 14, Club 202
Februárban az újjáalakult és bivalyerős lemezzel jelentkező Accept fergeteges bulit rendezett a Club 202-ben. Amikor megtudtam, hogy az év folyamán a legendás hang, Udo Dirkschneider is fellép ugyanitt a saját csapatával, megmondom őszintén, hogy volt bennem némi kaján káröröm na lám, Udo mesternek alaposan fel lett adva a labda...! Vajon az Accept gárdája felelős az óriási hangulatért, vagy maga Udo személye és bandája is el tudja érni ezt az eredményt? Ma ez is kiderült.
A Club 202-höz kapunyitásra megérkezve meglepve tapasztaltam, hogy óriási sor kígyózik a kapu előtt, és még ezután is legalább egy órát kellett fagyoskodni, amíg beengedték a népet. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen, talán 4-5 éve, azóta emlékeim szerint mindig olajozottan működött a Club 202 beléptetési rendszere. Állítólag valami áramszünet probléma volt, ezért kellett a kiírt este 7 óra helyett 8-ig fagyoskodniuk a rajongóknak. Ahogy arra számítani lehetett, az átlag életkor bőven a 40 körül mozgott, szóval mi magunk erősen lefelé húztuk az arányszámot. Őszülő halántékok, kopaszodó fejek, méretes pocakok mindenfelé, vagyis pontosan ahogy ma elképzeli az ember azokat a formákat, akik anno a ´80-as években a Metal Heart-ra lengették az öklüket és/vagy a kannásborukat. Hogy ez a közönség a fiatalságuk szimbólumait, a legendás korai nótákat akarta hallani Udo előadásában, az nem is kérdés, arra voltam kíváncsi, vajon mi lesz a helyzet az újabb keletű UDO számokkal vagy az egészen friss Rev-Raptor albummal, hiszen ezen jóemberek java része (a gyerek/unoka/meló mellett) minden bizonnyal már nem követi a heavy metal fejleményeit.
A csúszásnak sajnos az Ego Project itta meg a levét, mert így ők éppen csak be tudtak köszönni. A Kalapács zenekarban tevékenykedő Beloberk testvérekre épülő csapat Jung Norberttel, a fürtös hajától megvált Puccerrel és Kiss Zolival kiegészülve igen erős heavy metal bandát alkot. Épp most jelent meg a második lemezük, de sajnos csak 4 dal erejéig állhattak a színpadon. Nagy kár, mert én szívesen hallgattam volna még a zenéjüket, hiszen a tagok neve garancia arra, hogy valóban a hazai heavy metal magasiskoláját halljuk tőlük. Remélem máskor elkerüli őket a balszerencse. Értékeltem, hogy a mostanság jellemző 3-4 előzenekaros „minifesztivállá” duzzasztott turnék helyett az Ego-val együtt csak két fellépő előzte meg az UDO-t, a csúszás miatt ez különösen sokat számított. A Sevenfield érkezett a színpadra Norvégiából. Aki úgy gondolja, hogy ott csak trve black metal terem, az téved, ugyanis a Sevenfield egyfajta fura hibridjét játszotta a metalcore, a göteborgi vonal és a heavy/power metal stílusoknak. A srácok rögtön akkora Aces High nyúlással indítottak (From Ashes I Bloom című szám), hogy nekem pirult bele az arcom... A cimborákkal el is kezdtük rá énekelni a jellegzetes témát, és bizony találó volt egy az egyben. Nagyon fiatal még a csapat, és zeneileg egyébként nem is volt nagy gond velük. Olykor egész ügyesen szemezgettek a fent említett műfajokból, több fogós téma is előkerült, de összességében mégis elég jellegtelen volt a produkció. A zenészek elég jó beleéléssel játszottak, különösen a basszer ugrált sokat a deszkákon, de az énekes gyerek eközben szépen tönkrevágta az egészet. Bár egyik tag sem volt egy tipikus árja norvég vagy masszív viking, ezt a fickót mintha egy perui szőttesáru vásárról ragadták volna el... Emberünk többször is majdnem elbotlott saját magában, egyformán próbált operálni hardcore-os üvöltéssel és dallamos témákkal, de mindkettőben elég gyenge volt. Az nem is volt meglepetés, hogy az idősebb korosztályt nem tudták beindítani ezzel a metalcore-os zenével, nem is értem miért az UDO társaságában turnéznak. Néhányan, főleg a fiatalabbak közül azért élvezték a zenéjüket, és mint említettem, nem is lenne teljesen elveszett a zenekar, de egy mielőbbi frontemberváltást nem ártana foganatosítani.
Meg merem kockáztatni, hogy a jelenlévők nagy százaléka jelen volt az Accept év eleji koncertjén is. Szerintem igazából egyetlen kérdés fogalmazódott meg a mai estével kapcsolatban: vajon Udo képes lesz-e hozni az egykori társak által felállított mércét, vagy csak fut a régi dicsőség után, az Accept friss sikertörténetének árnyékában? Akinek esetleg aggodalma volt, az hamar eloszlott. Először is a zenekar tökéletes hangzással robbant be a színpadra, és ez a későbbiekben se változott. Na így kell dolgoznia egy valamirevaló hangmérnöknek. Udo Dirkschneider a szokásos military szerelésében jelent meg, hozzá alkalmazkodott öltözékben Stefan Kaufmann gitáros. Ők egyébként úgy néznek ki, mintha ikrek lennének, különösen mikor egymás mellett zúzott a két zenész. Hozzájuk képest Igor Gianola és Francesco Jovino a fiatalabb korosztályt képviselte, továbbá Fitty Wienhold basszeros is fiatalosnak látszott, pedig ő majdnem Udo-val egyidős. A csapat olajozott gépezetként működött a deszkákon, mindenki jókedvvel és nagy beleéléssel zenélt. Sajnos a sok késés érzékenyen érintette az UDO-t is, mert a tervezetthez képest nekik is kevesebb nótára jutott idejük. A Rev-Raptor lemez hangsúlyát azért így is próbálták megőrizni, a többi UDO lemezt maximum 1-1 szám képviselte. Az idősebb rajongók élvezték a frissebb számokat, de szemmel láthatóan a napirendre került néhány Accept nótára indultak be a legjobban. A Rev-Raptor-ral indult a program, majd a Thunderball és a Leatherhead egyaránt a 2000-es években született UDO termést idézték meg. A Screaming For A Love Bite-tal ugrottunk vissza 1985-be, az Accept időszakába, és innentől már váltakoztak az anyabanda és a szólóbanda nótái. A Vendetta és a Princess Of The Dawn egyaránt nagy sikert aratott, az új lemezen szereplő I Give As Good As I Get pedig a zenekar érzelmesebb oldalát mutatta be az eddigi szikár heavy metal csapások után. Akkor történt Igor Gianola magánszáma, amikor némi gitárszólózás után egyszerűen lesétált a közönségbe, és ott mászkálva tovább gitározott. Tett egy kört a Club 202-ben, majd visszatért a színpadra. Óriási élmény volt ez a mozzanat, sokat dobott az amúgy is kiváló hangulaton.
A programnak persze folytatódnia kellett, jött egy újabb Accept klasszikus, az Up To The Limit, amit a rajongók kívülről fújtak. A Living On A Frontline után következő Man And Machine az egyik legnagyobb UDO klasszikusnak tudható be, ugyanúgy, mint az Accept részről a Metal Heart. Ennek a szövegét Udo sokáig énekeltette a közönséggel. Sajnos lassan be kellett fejezni a showt, a ráadásra a The Bogeyman, és két Accept szám, az I´m A Rebel és a Balls To The Wall maradt. Nem mondható, hogy alapvetően keveset játszott volna az UDO, de még jó lett volna 3-4 nótát eljátszaniuk. Viszont amiket a mai nap hallottunk, abba nem lehet belekötni. Udo Dirkschneider, a vén rocker még mindig kiváló hangi adottságokkal bír, jellegzetes ráspolyos hangja mit sem változott, énekteljesítményben pedig továbbra is a heavy metal legjobbjai között van a helye. Ma este is nagyot énekelt Udo. A színpadot azért már nem mozogja be, olykor csak a háttérben „rugózik”, vagy közvetlen közelből figyeli átszellemült arccal társai munkáját. Szóval Udo heavy metal iránti elkötelezettsége vitathatatlan, látszik rajta, hogy még mindig mennyire élvezi, amit csinál. Stefan Kaufmann, Igor Gianola, Fitty Wienhold és Francesco Jovino személyében pedig kiváló csapatot toborzott, ezek a fickók vérbeli profik, és tudják, hogy mitől döglik a légy.
A kérdés megválaszolásra került Udo koncertje semmivel sem maradt el a februári Accept bulitól. Mindkét eseményen fantasztikus hangulat uralkodott, remek számokat hallhattunk, kiváló produkciót láthattunk. Azt hiszem, ez a két esemény segít mindenkinek feldolgozni az esetleg még létező Udo Accept traumát: nagyon örülhetünk annak, hogy Udo nem tért vissza az Accept-be, hanem Mark Tornillo-t választották, hiszen így ebben az évben nem egy, hanem két elképesztően jó heavy metal koncertet láthattunk. Ezen kívül mind az Accept, mind az UDO remek albumokat produkált, reméljük a színvonalból a továbbiakban sem enged egyik gárda sem.
08:20
