beszámoló [koncert]  2003. június 30. hétfő   10:30

nincsen hozzászólás

  A Margitszigetre tartva népes társaságunk (hét fő, mint a könyvekben), gyerekes fogadásokat köt, hogy ki hány számot fog ismerni a műsorból. Én magamat 4-re saccolom, lévén ennyit tölöttem le Kazaa-val és Rita viszi a pálmát 7 megbecsült nótával. A tesóm meg egyenesen büszkén jelenti ki, hogy egyet ismer (természetesen amit mindenki), és az egész különben sem érdekli nagyon, és már bánja, hogy nem inkább a Westbalkánba ment ma.
  
  A történet nekem azt hiszem 3 éve, a Szigeten kezdődött (nem Margit, hanem Hajógyári, akkor Diák, vagy Pepsi, mostmár szinte mindegy), ahol úgy néztem végig a koncertjét, hogy egyáltalán nem tudtam ki ez, és mivel nem is szokásom nagyszínpados koncerteket nézni, tervbe sem volt véve, csak elmentem mellette és ottragadtam. Lenyűgözött az egyszerűségben rejlő apró zenei tökéletesség, és a számokból áradó melankólia. Az utolsó számnál persze rájöttem, hogyan is került a nagyszínpadra egy ismeretlen amerikai csaj (lelkes, buta arcon hirtelen megvilágosodás).
  
  Közben odaérünk, Szabadtéri színpad, kígyózó sor, felkészülünk, hogy ez nem olyan buli, itt nem lesznek barátok (aztán azért csak jönnek persze), és végre bejutunk, miután a (tényleg meglepően) kedves őrzővédők felajánlása alapján a műanyag palackos ásványvizemet műanyag pohárba töltöm, biztonsági okokból. Bent a büfé borzasztó: tizenéves gyerekek bambulnak a pult túloldalán, holott százan várnak a kérdésre, ami sosem hangzik el, és a fröccsöt el kell magyarázni nekik. Nem, nem kólával, de szívószálat kérek, köszönöm. Ez is megvan, sőt a vécéarénában is ámultam már egyet, mehetünk be. Félház. Majd jönnek még! De nem, ez már végig így marad.
  
  Színpadon egyszercsak a művésznő. Bájosan szolidan, mintha csak Ujj Zsuzsit látnám, semmi csinnadratta. Köszön, örül, hogy itt van, és játszik. Én pedig elszégyellem magam, de minimum elgondolkozom, hogy tulajdonképpen én is egy ugyanilyen felállású zenekarban játszom, és hát szóval az valahogy nem ilyen. A minimál zene itt mást jelent. Na igen, ez már amerika, tanácstalanul vonogatom a vállam, és lemegyünk a büfébe. Persze csak gyorsan, egy szám végéről csúszunk le, és máris újra ott ülünk a jobbszélen a helyünkön. Számok közben mesél a liverpúli szerelméről, aki igazi angol: dadaista költő és anarchista, meg hogy a fák sokkal nagyobbak angliában, mint New Yorkban, és aztán a basszusgitáros előrejön és tapsol, és a combján dobol, de közben éjjeli lepkéket kerget, és akapella előadnak számokat, és viccesen előrejelzi, hogy persze a végén lesz sláger is, és imád itt játszani, és úgyis jön még, ígéri.
  
  A beígért számok meg is érkeznek, mindenki érzi, hogy lassan vége, de nem lassan lesz vége, hanem váratlanul és túl hamar. És ottmaradunk a székben, és mindannyian elégedettek vagyunk (még a bátyám is, már nem bánja a Westbalkánt sem). A koncert jó volt, ez az ismeretlen amerikai csaj pedig elragadó. Óbudai, államvizsgára készülő, így a koncertől lemaradó barátnő telefonál, hogy szép volt, ott is hallani lehetett.
  
  Hat számot ismertem, de volt aki nyolcat. Várakozásainkat nem csak ezzel múlta jócskán felül Suzanne Vega, akinek mostantól minden budapesti koncertjére bérletem van, ez biztos.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: