szerző: mily(Újjá)születésnap - Bandi koncert 2003 június 20, A38 hajó
Vannak ezek a napok - vagy vegyünk csak egy délutánt -, mikor minden olyan tökéletesnek látszik, meg annak is indul. Csak úgy elindul a maga útján, és folyik tovább, semmi görcs, vagy nyögve nyelés nem állja útját, hanem minden csak úgy történik, zajlik, és a nap is süt, meg a felhők is szelíden, kedvesen siklanak tovább a kéken. Ilyenem volt pénteken, ezen a június 20-án, ezen az ünneplőbe bújt hétköznapon, ami olyan kellemes véget jelent a szombat előtt. Este Bandi. Rég volt csöndes, kicsit hiányzik is, de kibírom, mert kibírásból jó vagyok, meg türelemből is van, ha muszáj, most is volt, mert ugyan vártam a koncertet, de nem annyira, hogy egy csepeli strandolás ne fért volna be elé, szóval nem toporogtam az A38 tatján, hogy most már legyen végre hang és fény.
Utólag mindig okos az ember. Utólag mindig észreveszi az apró jeleket. Utólag mindig összerakja a mozaikot. Utólag sokkal jobban utálom az egészet, mint akkor. Akkor, amikor elgázoltak. Nem mesélem el, hisz úgyse történt semmi, aki lát, egészben lát, egészben lát egy közepesen fejlett, kissé obes nőt (orvosi zárójelentés), akinek kicsit horzsolt a lába, és amikor lát, akkor legyint, „hiszen nem történt semmi”. Engem lát, a megszokott magamat, a sárga pólómban, és a többit, nem pedig a szétzúzott biciklit, a roncsig összetört motorháztetőt, amin ráadásul hasalok is egy jó pár percig, nem látja a tömeget a szilánkok körül, nem látja, hogy mindenki okos, hogy csak én vagyok buta, hogy mindenki lehülyéz, pedig belső haldoklásom van. Mentőbe be, sziréna (tök jó!), sürgősségi, rosszalló, de kedves orvosnő, sajátfelelősségre el, fogalmam sincs, mi van a bringával, fogalmam sincs sikerül-e eladni az összetört autót, aminek másnap lett volna napja. Egyetlen dolog érdekel! Ma Bandi koncertre megyek. Mert mehetek.
Az emberben felgyülemlenek mindenfele dolgok, amik ki akarnak törni, az adrenalin meg egyébként is pumpál belül, széttöri a csontokat és szétrepeszti az agyat, és kívül ugyan nyugalom, de belül a monszun dolgoz. Én, aki még egy omnia reklámon is elbőgöm magam, én, aki a barátok közt leggagyibb jelenetén is képes zokogni most tűr, mert tűrni kell. De mikor Csillag vagy fecske, már nem megy tovább. Ott ülök a lépcsőn, elöl (állva mégsem ment volna), ott ül velem a rettegés, a felismerés, a fontosok meg a teljesen lényegtelenek megmutatkoznak belül, bennem, ebben a szerencsétlen (Mivaan?? Hát hogy a fenébe ne lenne szerencsés!?) testben. Bőgni kezdek, és mostantól nem tudom azt írni, ami volt, csak azt, ami nekem volt, mert nekem ez volt életem első Lovasi András (és a Kispál és a Borz, és Lecsó, és Szabó Attila) koncertje! Még soha ilyen tisztán, soha ilyen pontosan nem szóltak a számok! Még soha ilyen jókedvű és könnyed nem volt a zenekar, és az a péntek, ami volt az elején, az visszajött, csak közben már mássá vált, mert én lettem valaki más. Még soha semmi nem vigasztalt meg ennyire, mint ez a koncert, ezek az emberek a színpadon, ezek az emberek a színpad előtt, még soha nem volt ilyen jó nekem, amikor ott bőgtem, tele valami szarral, amit otthagyott bennem az a lassított felvétel (a fejemben), ahogy az a fehér autó beletolja a bringámat a batár piros kocsiba (tűzoltó autó). Hány életem van? Hány tetves kis semmirekellő életem van? Mennyit pazarolhatok el? Hányat dobhatok el úgy, hogy nem csináltam semmit, hogy nem küzdöttem foggal és körömmel azért, hogy valami legyen? Ne haragudj zenekar, ne haragudj közönség, tudom, hogy nem rólam akartok olvasni, hanem a koncertről, de a koncert vagyok én, a hangok, a számok, és ezek a betűk. Ennyi vagyok csupán, ami nem sok, de valamire elég. Még nem tudom mire, de ez az írás elfér benne.
Később, mikor megnyugodtam, mikor kijött belőlem az a sok minden a délutántól, már jobban tudtam figyelni. Már nem csak a halált vettem észre a számokban (amit máskor nem is szoktam, hogy ugorj az autók elé, meg hogy minek eltenni azt a befőttet, hiszen nem leszel halott, de hogy mer bárki is ilyen okos lenni? Nem is értem.), már tudtam, hogy ha itt vagyok, akkor jó helyen vagyok, mert a zenekar a színpadon az enyém, a gesztusok és mozdulatok, a behunyt szemek és mozgó lábak, a karmesterként kalimpáló kezek (főleg a bal), az izzadságtól lecsúszó szemüveg, a grimaszok, félre fogott hangok, az akusztikus gitárok, az aprókockás ingek mind, mind az enyémek, és ezen nem változtathat semmi. És itt, ezen a hajón, ebben a koncertteremben megértettem valamit: egyáltalán nem fontos, hogy az ember minek látszik, nem fontos, hogy pár seb és karcolás van csupán a baleset után, úgyis csak én tudom mi van, hogy mi volt ott és akkor, csak én tudom egyedül miről van szó, hogy mi van itt és most, és innentől kezdve fölösleges bármit is írni egy dalról, vagy zenekarról, vagy koncertről, mert az biztos félre visz. Csakis te - aki ott álltál az első sorban, vagy támasztottad a pultot hátrébb a tizenötödikben -, csakis ők - zenészek, a dal- és szövegszerzők - és csakis én - aki meghalt és megszületett ezen a napon - tudják/tudjuk egyedül miről szólt a koncert. Nekem erről.
Most pedig elmegyek krisnásnak, mert ez lett parancsolva, de előtte beszámolok: 1. Legalább ötszáz ember, 2. Akusztika kiváló 3. Hangzás is kiváló 4. A közönség sorai közt rengeteg szerelmes szemű lány 5. Több a korosabb néző, mint a pörgős bulikon 6. Vendégzenész kettő: Leskovics, Szabó, 7. Számok vegyesen új lemezről és a Bandiról 8. Különlegesség a Vackolj belém című szám, amit Lecsó ad elő, valamint egy Kacsóh Pongráci népies dal, amit meg a Lovasi meg a Szabó 9. Koncert végén torta, de igaziból nincs nagy ünneplés 10. Mindenki örül és kedves 11. A szép lányok pedig tapsolnak 12. Remélem így most akkor kielégítettem pár embert (akiket nem én, hanem a bandi izgat). (+13 Boldog születésnapot András, boldog születésnapot Beni, boldog (újjá)születésnapot mily! Gouranga!)