beszámoló [fesztivál] 2011. július 18. hétfő 03:02
nincsen hozzászólás
szerző: TokiVOLT 2011 2011. június 29 - július 02, Lővér Kemping - Sopron
A VOLT fesztiválon az utóbbi években már láthattunk komoly nemzetközi fellépőket, gondoljunk csak a Limp Bizkitre vagy Marilyn Mansonra, azonban a 2011-es felhozatal minden tekintetben túlszárnyalta elődeit. Magyarországon első ízben itt köszönthettük a My Chemical Romance és a SUM 41 tagjait, de Moby, a Pendulum, vagy a 30 Seconds To Mars neve is rendesen vonzotta a népeket. A vége hatalmas siker és nézőcsúcs lett, melyen mi is végig ott voltunk.
Első nap az Asian Dub Foundation előadására estünk be, ami valami hihetetlen lendületes és jó hangulatú volt. A csapat mindenkit megmozgatott, teljes mértékben élőben tolták a szettjüket, és jól láthatóan még a tűző nap sem okozott nekik gondot nem véletlen, hogy ennyire szeretik a brit bandát hazánkban. Az ez után következő Kiscsillagon szinte már felháborodtam, egyszerűen nem tudom megérteni, hogy egy ilyen zenekar miért játszik az előbb említett után? Az ember (legalábbis én) azért jár fesztiválra, hogy olyan zenekarokat lásson, amiket év közben nem nagyon, ráadásul mindezt egy helyen, fesztiválhangulatban. Na, most ehhez képest folyamatosan a Kispál és utóhatásai típusú bandák foglalják be a sötétedés utáni helyeket, miközben az arra igazán érdemes külföldi csapatok szenvednek a napon fele közönség előtt.
A My Chemical Romance bulijától igazából nem vártam semmit, régen nagyon bejött, amit csináltak, utána kihozták a Black Parade-es konceptalbumukat, ami már nekem kicsit sok volt egy Im Not Okay-típusú zenekartól. Viszont kétségtelen, hogy nagyon szépen kinőtték magukat, miközben nagyjából megmaradtak szimpatikus srácoknak. A koncert előtt egy-két piros hajú kis srác rohangált össze-vissza a szüleivel, de később ez már nem volt jellemző, teljesen vegyes közönség verődött össze. A műsor kezdetben valami vállalhatatlanul szólt, követhetetlenek voltak számok, de a végére, mire a hangot is rendbe szedték, kiderült, hogy ezek a srácok tudnak. Korrekt bulit csaptak, a probléma csak az volt, hogy tele volt üresjáratokkal az egész, olyan dalokkal, amik mindig visszavettek a lendületből. A végére persze megvoltak a slágerek, újak és régiek egyaránt, de azért egy-két dolog kimaradhatott volna. Összességében persze egy nagyon jó buli volt, kellemesen csalódtam Gerard Way-ékben, és külön szimpatikus volt, hogy habár az interjúk jelentős részét lemondták, azért a rajongókkal való találkozásra szakítottak időt.
Ezután átballagtunk a Mol Színpadhoz, ahol éppen ekkor indult útjára az Alvin és a Mókusok lassan old schoolnak nevezhető party-ja. Az Alvin és a Tankcsapda azok a zenekarok, akiknek még azok is ismerik a dalaikat, és tudják a szövegeiket, akik életükben nem hallgattak meg egyetlen számot sem tőlük. A végére természetesen befutott a jó öreg Kurva élet is, majd nem sokkal később kezdetét vette a Blind Myself istencsapása. A Blind valami zseniális zenekar, a bulijaik fergetegesek, pörgősek, profik, viccesek egyszerűen nem lehet nem jól érezni magad egy Blind koncerten. Volt vonatozás, megszentségteleníthetetlenségeskedés meg minden, ami ilyenkor kell.
Másnap délután a Kowalsky Meg a Vega fűültetésének végére értünk vissza a VOLT területére, majd saját szemünkkel láthattuk az ufók állandó vendégeként is ismert Pataki Attila vezette EDDA vágtázását a Telekom Nagyszínpadon. Ezután csekkoltuk Laár András KFT-jét, majd belenéztünk a Tankcsapdába, akik itt jelentették be, hogy ők lesznek a Sziget metal színpadának utolsó napi főbandája. Később még partyztunk egyet a House Of Pain-nel, akik úgy gondolom a VOLT egyik legnagyobb buliját csinálták. A saját repertoár mellett Everlast dalait is előadták, aki gyerekkorom egyik nagy példaképe volt, úgyhogy igazából onnantól, hogy felléptek a színpadra, nem tudtak hibázni.
A SUM 41-tól kicsit féltünk, mivel legutóbb a Give It a Name fesztiválon láttuk őket, ahol enyhén szólva gyengén teljesítettek. A koncert elején még itt is hasonlóan alakultak a dolgok, de szerencsére az idő előre haladtával egyre jobban belerázódtak a 30 fölött is gyerekes pop punkerek. Körülbelül húszezer ember tombolta végig az előadást, és tényleg nagy élmény volt végre egyben látni a csapatot. Persze húzták az időt ők is rengeteg szünettel, Metallica/Iron Maiden számokkal, foszlányokkal, de ezt minden fellépésükön megteszik. A friss dalok érezhetően nem ütöttek akkorát, mint egy Fat Lip, Still Waiting vagy Pieces, de teljesen egyben volt az egész tokkal vonóval. A visszatapsolásnál pedig szinte biztos, hogy Deryck betolt valamit az orrába, ugyanis ennyire jó kedve nem lesz senkinek ilyen rövid idő alatt. Őszintén szólva 1-2 éve én már végleg letettem róla, hogy a SUM 41 itthon lássuk egyszer, de most már abban sem vagyok biztos, hogy egyben ez lett volna az utolsó bulijuk is Magyarországon
Még a kanadaiak előtt elcsíptük Deák Bill Gyula bácsit, aki hozta a tőle várható blues-t, majd végül még megpróbálkoztunk Dub FX-szel, akit már nem bírtunk végigállni a sivatagi viharra emlékeztető hideg szél miatt.
Szombaton csak két koncertet lestünk meg, na de milyen kettőt. A Pendulum lassan mindenki kedvence lesz, stílusoktól függetlenül. A populáris drum n bass most amúgy is nagyon divatját éli, de ha fesztiválon, ráadásul élő hangszeres előadásban tolják, akkor pláne nagy a keletje. Nem túlzás azt állítani sem, hogy az ausztrál csapatra jóval többen voltak kíváncsiak, mint az est főfellépőjének számító Mobyra, aki viszont még így is hengerelt. Ez a kis kopasz figura szintén élő hangszerekkel segít rá mindenki által ismert zenéjére és mindezt annyira szimpatikusan és jól teszi, hogy metal arcoktól kezdve a triphopperekig mindenkit elvarázsol. A Why Does My Heart Feel So Bad és a Lift Me Up mellett persze csakis a fesztivál kompatibilis dalokat tolta, amivel csillagos ötösre vizsgázott. Bízzunk benne, hogy hamarosan Budapestre is ellátogat majd.
Az utolsó napon a Belga nyitotta a main stage programját, akik a jól irányzott és persze cenzúramentes Egy-két-há című dallal hatalmas vigalmat okoztak a Nagyszínpad környékén dolgozó pultosoknak. Az osztrák Parov Stelar Band remek választás minden fesztiválra, anélkül, hogy az ember akár egyetlen számukat is ismerné. A hegedűvel kiegészített elektronikus ütemekre (vagy éppen fordítva) kb. egy órára tánctérré változott a küzdőtér, ami után a The Ting Tings-nek nem igazán kellett extra erőket mozgósítani a közönség feltüzelésére. A duó csakúgy, mint két éve a Szigeten most is egymagában állt ki a színpadra és bár nyomatták a samplert rendesen, még így is hatásos volt a dolog. Katie White ráadásul annyira jó nő, hogy ha kazah népzenét játszana, még azt is megbocsájtanánk neki, csak lássuk. A butuska dallamocskák itt élőben egyébként más dimenziót képviselnek, mint reklámokból vagy klipekből hallva. Egyszerűen érdemes őket újra és újra megnézni.
Nem érvényes ezen utóbbi mondat a 30 Seconds To Mars-ra , akiket kevesebb mint egy év alatt már harmadszor láttam, a Szigeten pedig negyedjére is megnézhetnék. Esküszöm a tavalyi koncertjük előtt még önfeledten vártam, hogy miféle produkciót kapunk egy hollywoodi sztártól és két társától, de ritkán csalódok zenekarban ekkorát. A nem túl kedves véleményem már a nova rockos beszámolóban kifejtettem, úgyhogy itt inkább már nem írok hasonlót. Egyszerűen kifejezve: a merő unalom, amit egy 30 STM koncerten kap az ember. Kiszámíthatatlanság nélkül pedig egy cirkuszi produkcióval vetekszik a dolog. A pár tucat színpadra hívott fiatalnak biztos nagy örömet okoztak Jared Letoék, na meg azoknak is, akik elvakultan szeretik őket, de jó lenne, ha most egy időre elfelejthetnénk őket.
Sopron négy napra az ország zenei fővárosa lett, ezt bizonyítja a 102 ezer vendég, na meg az, hogy ennek túlnyomó többsége magyar volt. Úgy néz ki a VOLT most már nem elégszik meg a magyar alternatív zenekarok egy-két közepesen erős nevű külföldi előadó megspékelésével, hanem csúcsra tör. Ha ebből indulunk ki, akkor jövőre egy hasonlóan ütős hetet tölthetünk a hűség városában. Várjuk!
03:02
