szerző: PjotrKéknyúl Nahát Babám című debütáló album bemutató 2011 június 1. Gödör
Premecz Mátyás hat éve ég Hammond-lázban 2005 júliusában az A38 hajón fertőzte meg vele Joey deFrancesco. Azóta minden lehetséges fórumot megragad, hogy ezt az egykor roppant népszerű, többszázkilós orgonát újfent a köztudatba emelje. Előszeretettel használja mindazon formációkban, ahol játszott/játszik (Barabás Lőrinc Ektektric, Qualitons, TrioQuartet, Triton, Soultramps, Smárton Trió +1, Random Szerda), tavaly óta többnapos Hammond-fesztiválokat szervez, három éve működő zenekara, a http://keknyul.bandcamp.com Kéknyúl pedig a napokban gördíti ki bemutatkozó nagylemezét.
Különös ismertetőjelem a teljes Hammond-őrület, bár egyéb régi villany hangszereket is kedvelek. írta évekkel ezelőtt magáról, amikor még a BME informatika szakára és a Zeneakadémia jazztanszakra járt párhuzamosan. 2007-ben vette meg azt az 1953-ban gyártott Hammond B2-est, ami akkor gyakorlatilag roncshalmaz volt, még a bútorzata is hiányzott, úgy kellett utólag asztalossal készíttetnie hozzá egyet. Később ezt fokozatosan kiegészítette B3-as alkatrészekkel.
A hangszer evolúciójával párhuzamosan egyre mélyebbre merült a jazzorgona irodalomba, hisz a kezdetektől többre vágyott annál, amivel a legtöbb rocker megelégszik: egyik kézzel a Hammondra tenyerelni, a másikkal meg V betűt formázva a tömegnek integetni. Sokkal inkább jazzben, bluesban, soulban gondolkodott, hisz ezek azok a műfajok, ahol a leginkább ki tud teljesedni a hangszer varázslatos hangzása, ahol szinte egyszemélyes zenekarként lehet kézzel-lábbal játszani rajta. Joey deFrancesco és John Medeski után szép sorban ismerte meg a többi nagyságot, mindenekelőtt Jimmy Smitht, Jimmy McGriffet, Lonnie Smitht és Reuben Wilsont. 2008 tavaszán pedig elhatározta, összehoz egy Hammond-központú saját zenekart.
A dobos személye adott volt, hisz Badics Márkkal korábban számtalan formációban játszottak együtt, mindenhol jól megértve egymást. A gitáros posztra viszont közel sem volt ennyire egyértelmű jelöltje, a három év alatt négy különböző karakterű muzsikust is elfogyasztott, mire az ötödik, Zádor Tamás betalált. A Hammond-trió mellé pedig fúvósszekciót szervezett, melynek kezdetek óta a szaxofonos Jász András a legstabilabb pontja.
Közel egy évig próbáltak és nyüglődtek, mielőtt 2009 áprilisában az A38 hajón az US3 előtt bemutatkoztak. Úgy is fogalmazhatnám, sokáig bizonytalankodtak, pontosan milyen irányba induljanak. Azt tudták, hogy nem a progrock (mint Keith Emerson) és nem a blues (mint Jimmy Smith) felé, miközben a szokásos jazzes harmóniakörök sem izgatták őket. A saját szerzeményekre az említett Hammond-királyok mellett mindenesetre a héthúros gitárján egyszerre basszusozó és szólózó Charlie Hunter hatott a leginspirálóbban. Aki gyakorlatilag mesél a hangszerén, mivel a megosztott gondolkodás miatt improvizációi kellőképp letisztultak és követhetőek. Nem törekszik bonyolult zenei megfejtésekre, kivárja, amíg adott sora leér a hallgatóba, s csak azután fűzi mondandóját tovább. Annyira emberi tempóban, szinte énekelhető módon rögtönöz, hogy Premecz Mátyás számára ez tűnt a leginkább járható útnak a nagyközönség megérintéséhez.
Azon persze lehet vitatkozni, hogy a Kéknyúl mennyire megnyerő zenekarnév, akárcsak a debütáló album címe (”Nahát Babám”), de ezekhez egyrészt személyes élmények kötik Premeczet, másrészt a zene lényegét abszolút nem érintik. Ez az egyórás korong úgy szól, akár egy világprodukció, nemcsak hangzásban veszi fel bárkivel a versenyt, de hangszerelésben és hangszeres játékban is. S úgy tud légiesen könnyed és szívből szórakoztató lenni, hogy közben sosem válik felszínessé és rutinból odakentté, mindvégig ötletes, lüktető, szépen kivitelezett marad.
04:45
