szerző: BarnaSymphony X, Nevermore, Psychotic Waltz, Mercenary, Thaurorod 2011. március 14., Budapest, Petőfi Csarnok
A két nagyszabású thrash metal rendezvény után a power metal rajongóknak is jutott egy színvonalas koncertest a márciusi hosszú hétvégére. A Power Of Metal elnevezésű turné öt bandát tömörített, amelyek közül az újjáalakult Psychotic Waltz, a magyar gitárost tartalmazó Nevermore és a progresszív metal egyik nagyjaként számon tartott Symphony X alkotta a húzónevek listáját.
A finn Thaurorod a szimfonikus power metal bandák sorát gyarapítja, és tavaly adták ki a bemutatkozó albumukat Upon Haunted Battlefields címmel. Jómagam nem igazán rajongok az efféle Stratovarius rokon muzsikákért, így nem is bántam túlzottan, hogy érkezésemkor már a dán Mercanary tépte a húrokat a színpadon. A karcos power metalt melodikus death metallal keverő bandát már régebben is volt szerencsém megtekinteni, de akkor még hat figura aprított a deszkákon. Tavalyelőtt aztán lecserélődött a tagság fele, valamint úgy gondolták, hogy nincs továbbá szükségük külön szintisre és énekesre a tiszta melódiákhoz. A kvartettre redukálódó csapat idén egy új lemezzel jelentkezett Metamorphosis címmel, és élőben is igyekeznek meggyőzni a nagyérdeműt, hogy erősebbek, mint valaha. És ugyan a lemez jól sikerült, de most élőben nem jött át a produkció. A hangzás gyengélkedése mellett egyszerűen túl szürke volt az előadás a szárnyaló dallamos énektémák elmaradása és a csak felvételről szóló szintetizátor témák miatt. Az új dalok még csak-csak megszólaltak, de a régebbi szerzeményekben erőteljesen lehetett érezni a régi tagok hiányát. Főleg René Pedersen dallamos énektémákra tett harmatgyenge kísérletei voltak szemöldökráncolásra ingerlőek, neki tényleg meg kéne maradnia a hörgős énektémáknál. Azért becsülettel aprítottak a zenészek, így alapvetően élvezetes volt ez az új nótákra összpontosító bő 40 perc.
A Psychotic Waltz egy abszolút legendás státuszt kiérdemlő progresszív metal banda, így nem is ért meglepetésként, hogy sokan csak miattuk látogattak el a rendezvényre, és áhítattal csillogó szemekkel várták a csoda eljövetelét. Ugyan én soha sem voltam nagy rajongójuk, így az izgatott várakozás helyett szimpla érdeklődőként éltem meg a remekbe szabott, sajátos hangulatú bulit. A Devon Graves színpadias előadásával kísért 45 perces fellépés egy szürreális utazás volt a fura, elvont progresszív metal világába. A főleg az első két lemezre összpontosító setlist varázslatos hangulattal került prezentálásra, és a sajnos kissé gitárszegény hangzással megtámogatott koncert az Into The Everflow epikus címadójánál engem is a hatalmába kerített. Főleg, hogy utána az egyik legfogósabb nótájuk, a Morbid következett. Persze élvezet volt hallgatni az olyan első lemezes dalokat is, mint a Halo Of Thorns, az I Of The Storm, a Spiral Tower és a Nothing. Devon mester pantomimes mozdulataival és hajlításos énektémáival hatásosan keltette életre az elvont dalfolyamot, ahogy a másik 4 zenész is aktívan részt vett az élmény megteremtésében. A rajongók egyedül a koncert rövidségét fájlalhatták, de biztosan lesz még nálunk Psychotic Waltz koncert, ahogyan a csapat jövőbeli aktív jelenlétét Devon előrevetítette.
A Nevermore egy gazdag életművel bíró progresszív power metal alakulat, akik már számos remekművet tettek le az asztalra. Korábban is többször fordultak meg nálunk, és adtak zseniális fellépéseket (elég csak felidézni a megismételhetetlen 2003-as E-Klubos koncertjüket), sőt tavaly óta magyar másodgitárossal bírnak Vörös Attila személyében. Ugyan lemezek terén már túl vannak pályájuk zenitjén (a nagybetűs albumuk számomra a 2000-es Dead Heart In A Dead World), élőben még mindig nagyon erőteljes produkcióra képesek. Sajnos a tavalyi Metalfestes bulijukat tönkre vágta a vállalhatatlan hangosítás, most szerencsére közel tökéletes hangzással játszották el 1 órás programjukat. A hangulat már az első perctől a tetőfokon volt, és nem is lankadt a figyelem a koncert végéig. Folyamatosan együtt énekelte a tömeg a dalokat az egyébként kiváló formában daloló Warrel Dane-el, és a nóták közben folyamatosan skandálták a banda (és Attila) nevét. Warrel egyébként pár magyar kifejezést is tökéletesen elsajátított (például nagyot ütött a Jó a buli? kérdése), amivel tovább tüzelte a népet. Attila teli szájjal vigyorogva, abszolút felszabadultan pengette a húrokat, és az agyműtét után lábadozó Jim Sheppard-ot helyettesítő csini Dagna-val is többször játszották el az egymás hátának dőlve gitározást. A gitármágus Jeff Loomis inkább a hajába temetkezve játszotta a zseniális riffeket és szólókat, Van Williams pedig a tőle megszokott halál laza stílusban és iszonyatosan látványosan ütötte a bőröket. Ugyan a dallista főleg az engem nem túlságosan megnyerő tavalyi The Obsidian Conspiracy-ra fókuszált (4 nóta a 10-ből), de élőben remekül szólaltak meg az új szerzemények is. Persze az Inside Four Walls-ra, az Enemies Of Reality-re, a The River Dragon Has Come-ra vagy a Born-ra nagyobb zúzás ment, a The Heart Collector-ra meg össznépi együtt dalolászás. Egy minden ízében átütő erejű koncertet hallhattunk a Seattle-i brigádtól, és remélhetőleg legközelebb főzenekari státuszban (valamint jóval több régi nótával készülve) fogják felszántani a színpadot.
Az amerikai Symphony X a progresszív power metal stílus egyik legegyedibb és legsúlyosabb képviselője, és élőben is remek előadásra képesek (ahogy ezt még 2003-ban a Pecsa színpadán is bizonyították a Stratovarius előtt). A kis gömböc felépítésű Michael Romeo zenei agy vezetésével működő brigád idén adja ki nyolcadik albumát Iconoclast címmel, amely lemezről el is elhangzott két dal (The End Of Innocence, Heretic) a koncerten. A jó egy órás produkció amúgy a 4 évvel ezelőtti Paradise Lost-ra összpontosított, 4 szám (Set The World On Fire (The Lie Of Lies), Domination, Serpents Kiss, Paradise Lost) is elhangzott róla. A kedvencemként számon tartott The Divine Wings Of Tragedy-ről csak a koncertet nyitó Of Sins And Shadows-t játszották (a más állomásokon feltűnő Sea Of Lies sajnos itt kimaradt), de a Twilight In Olympus-ról a ráadásban felcsendülő Smoke And Mirrors azért némileg kárpótolt. Az Inferno (Unleash The Fire) és az Evolution (The Grand Design) tették teljessé az elég rövidnek tűnő setlistet. A koncert egyből érzékelhető negatív pontja a gyengén belőtt hangzás volt; érthetetlen, hogyan lehetett az izmosan megszólaló Nevermore után egy ennyire aránytalan megszólalást biztosítani. Ugyan Romeo mester zseni riffjeit és szólóit tisztán lehetett hallani, de például Michael Pinnella szinti játékát gondolatban lehetett csak hozzátenni a dalokhoz. A muzsikusokon persze semmi sem múlt, nagy beleéléssel, vidáman játszották a technikás témákat. Russell Allen ezúttal is leénekelte a csillagokat az égről, hihetetlenül erőteljes és tiszta hangja van a köpcös figurának. A hangulata is nagyon vidám volt, köszönhetően az oldalról figyelgető Nevermore muzsikusoknak, és főképp a nóták közben ledöntött Jack Daniels-eknek köszönhetően. Egy röpke magyar nyelvoktatásra is történt kísérlet, de Russell nem rendelkezik olyan nyelvérzékkel, mint Warrel barátunk. Ugyan a közönség nem tombolt olyan mértékben, mint a Nevermore-on, a Symphony X koncertje alatt is kellemes atmoszféra uralkodott. Remek koncert volt ez is, de a hangzásra jobban oda kellett volna figyelni, valamint én hosszabb műsoridőt vártam volna el a főzenekari státuszban fellépő bandától.
Egy bőséges power metal adagot kaptak a rajongók ezen a jól sikerült koncertesten, ahol a fellépések minőségére sem lehetett panaszunk. A Psychotic Waltz, a Nevermore és a Symphony X az előzetes várakozásoknak megfelelően egyaránt maradandót alkotott, szívesen látjuk őket legközelebb is a hazai színpadokon!
06:00
