beszámoló [koncert] 2010. december 1. szerda 16:10
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloImperial Never Say Die Tour (Parkway Drive, Comeback Kid, Bleeding Through, Emmure, War From A Harlot´s Mouth, Your Demise, We Came As Romans) 2010. november 15, Gasometer, Bécs
Rá kell döbbennünk, hogy lejárt lemez lett a „bezzeg Magyarországra nem jönnek el a legjobb turnék” című siralom, amelyet sokan olyan előszeretettel szoktak sulykolni. Meg kell nézni az idei/tavalyi/tavalyelőtti (metal) koncertnaptárat, és ez máris egyértelmű lesz. Csak a pénztárcának kell bírni a sok eseményt.
Néhány rendezvény miatt persze még most is előfordul, hogy külföldre kell utazni, de az általában biztos pontnak számító Bécs már egyáltalán nem számít távolságnak. Most a november 15-i utazás során jöttem rá, hogy egy magyarnak Bécsbe utazni koncertre ma már kb. annyit jelent, mint leugrani mondjuk Kecskemétre. Ezt nem árt figyelembe venni! Hogy ezúttal miért is kerekedtünk fel az osztrákokhoz? A zseniális metalcore csapat, a Parkway Drive koncertjét minden bizonnyal nem felejtette el az, aki 2008-ban ott volt az A38 hajón, ugyancsak a Never Say Die fesztivál keretében. A kanadai Comeback Kid egyre inkább meghatározó szereplővé válik a hardcore/punk színtéren, a Bleeding Through-t pedig Magyarországon is többször láthattuk már, szintén jó emlékekkel kísérve. Hozzájuk jött még az Emmure, War From A Harlot´s Mouth, Your Demise, We Came As Romans koncertje az Imperial Never Say Die turné keretében, amely most 2010-ben nem tartalmazott magyar állomást, ezért a cél a már jól ismert Gasometer komplexum volt Bécsben.
Pont kezdésre sikerült megérkezni, így nem maradtunk le a We Came As Romans zenekarról. Bár a rómaiak kétségtelenül nagy hódítók voltak, Michigan államig azért mégsem jutottak el (innen származik a csapat), szóval a zenekarnevet sem viccesnek, sem értelmesnek nem tartom. Magára a zenére is ugyanezt tudom elmondani sajnos, amolyan tipikus „tucatcore-t” kaptunk a srácoktól, ilyet már ezerszer hallottunk. Két énekessel dolgoznak, a rövidebb hajú fickó javarészt a hörgésekért, üvöltésekért felel, emós hajú társa pedig a tiszta énekért. Azért tisztességesen körbeugrálták a színpadot a tagok, a lelkesedés megvolt, csak magában a zenében nem találtam semmi izgalmasat. A ferde szemű dobosukat viszont érdemes kiemelni, ő tényleg ízesen és látványosan játszott, szinte minden ütés előtt pörgetett egyet az ütőjén.
Következett a Your Demise, amely már valamelyest érdekesebb volt. Ők is metalcore-t játszottak, a keményebb, hardcore-osabb vonalon, és már végre ütősebb nótákat hallhattunk. Kb. 30 percet játszottak, és sikerült is megmozgatniuk a népet: ment a kapálódzás, circle pit és a wall of death nagy üzemben. A Your Demise tagjai is rendesen bemozogták a színpadot, szóval jó előadást láthattunk tőlük, de ahhoz, hogy komoly tényező lehessenek a metalcore színtéren, még sokat kell dolgozniuk.
A Gasometer-ben nagyon precízen haladt a program, szigorú játékidők, elképesztően rövid (talán 10 perces!) átszerelési idők, és már jött is a színpadra a következő zenekar. Ezt a patentséget minden koncertszervező figyelmébe ajánlanám, a kényszeredetten megszokott félórás-órás átszerelési, beállási (vagy csak időhúzási) szöszmötöléseknek most alapos fricskát mutatott a Never Say Die legénysége: igen, mindezt 10 perc alatt is meg lehet csinálni! Szóval le a kalappal!
Az igencsak elvetemült nevű War From A Harlot´s Mouth volt a következő a sorban. Ők Németországból érkeztek, és a lehető legelborultabb prog/matek-metalt játszották. Engem már ettől a „matek-metal” szóösszetételtől is kiver a víz, a prog metalt pedig csak akkor szeretem, ha jól megszerkesztett, valódi DALOKról beszélhetünk (persze bőven tarkítva technikás, ötletes, progos témákkal), és nem csak valami öncélúan nyakatekert, kaotikus masszáról szól az egész. Sajnos a War From A Harlot´s Mouth zenéjét semmilyen módon nem tudtam befogadni. Mintha az lenne a koncepciója a csapatnak, hogy pakoljuk egymás mellé a lehető legelborultabb, leginkább egymáshoz nem illő témákat, lényeg hogy „nagyonmatek, nagyonprog” zenekar legyünk... Hát, ez nekem így nem jött be.
Persze szó sincs arról, hogy fakezű csapat lenne a War From A Harlot´s Mouth, csak nekem ezek a számok egyszerűen nem álltak össze. Mikor végre jött valami jó döngölős ritmus, amire már épp el lehet kezdeni bólogatni, a következő másodpercben beüt valami totál öncélú, oda nem illő ambient-es elszállás, aztán meg folytatódik a szerzemény egy visítozós, hörgős, kaotikus masszával. Szóval semmi kapaszkodópontot nem találtam, ami miatt számot tarthatna az érdeklődésemre a banda. Az énekes állhatatossága viszont tetszett, többször előre jött a kordonokhoz, minden módon biztatta a jelenlévőket a mozgásra, egymás hegyén-hátán történő szörfözésre, sőt ő maga is meghempergőzött a végén a közönségben. Talán a német nyelvű kommentárjait is értékelték az osztrákok. Jó hangulat uralkodott tehát a WFAHM koncertjén, mindössze a zenéjük nem nyert meg.
Érdemes pár szót ejteni a közönségről is. Hála Istennek, ma elmaradtak a labancföldön igen divatos söröspohár dobálós játékok, (talán?) azon egyszerű oknál fogva, hogy végre valakinek eszébe jutott a kuponos sör konstrukció. Szóval ma végre (viszonylag) kulturált körülmények között lehetett végigélvezni a koncerteket. A „core-zenék” környékén kialakult nevetséges mozgáskultúrákból persze dömping volt (nekem erről a szélmalomharc-szerű kalimpálásról mindig Don Quijote jut az eszembe, bocs...), de ha odafigyelt az ember, hogy ne nyomja orrba senki, akkor nem volt gond. Érdekes, hogy magától a metaltól mennyire elvált ez a színtér: magunkfajta derékig érő hajú, Machine Head pólós formából csak elvétve flangált néhány az egész csarnokban. Viszont tobzódtunk a felcsapott sildes sapkákból, fültágítókból, emós hajakból, sőt ez a közeg mindig meg tud lepni valamivel. Most például többször is előfordult olyan, hogy wall of death-szerűen szétnyíltak, majd hirtelen 10-20 ember leült középre a földre szorosan egymás mögé (NAGYON szorosan...), és evezőmozgást imitálva hajladoztak előre-hátra. Heteroszexuálisként ekkor már elég furán kezdtem érezni magam... Ugye ebből nem lesz valami újfajta „core-os” mozgáskultúra!?
De vissza a koncertekre, ugyanis még négy zenekar hátra volt az estéből. Az Emmure következett az Egyesült Államokból. Ők még az eddigieknél is súlyosabb irányzatban, a deathcore-ban alkotnak, de még ezen belül sem tartoznak az átlaghoz. Eleve minden egyes számuk gyakorlatilag elejétől végéig egy folyamatos breakdown, ami így élőben nem is olyan rossz, mint amilyennek hangzik. Legalább jól el lehetett kapni az ütemeket, és nagyokat bólogatni rájuk. Másrészt itt-ott még némi hip-hopos lüktetést, rappelés-szerűséget is észre lehetett venni, amely szintén nem is olyan rossz, mint amilyennek hangzik. Persze ez csak halvány elem, csúsztatás lenne komoly jellemzőként beállítani, mindenesetre nem tett rosszat a zenének, sőt. Az artikulátlanul acsarkodó éneket szokni kellett, de a közönség lelkesedésében nem volt hiba. Nem hinném, hogy rá tudnám venni magam, hogy lemezen Emmure-t hallgassak, de a bulijuk elnyerte a tetszésemet.
Az idei Never Say Die turné összeállításában az volt a jó, hogy bár mindegyik fellépő valahol a metalcore környékén tanyázik, de az összes banda más-más irányból közelíti meg, és különböző stílusjegyeket gyúr a műfajba. A Bleeding Through például a (melodic) death metal irányából jött, az ő koncertjük inkább a szigorú riffek, szólók, és az alapos zúzás köré épít, és csak másodsorban vannak jelen a breakdown-ok. Ennek megfelelően igencsak intenzív előadást láttunk az amerikaiaktól, szinte izzottak a deszkák alattuk. Brandan Schieppati félmeztelenül, magából kikelve üvöltözött a mikrofonba, úgy rohangált a színpadon fel-alá, mint a mérgezett egér. Különösen Dave Nassie és Marta Peterson voltak elemükben: előbbi elszánt arccal reszelte a riffeket és a szólókat, utóbbi pedig folyamatosan pörgette a haját, és eksztázisban tombolta végig a bulit a szinti mögött. A többi tag valamelyest kevésbé volt hiperaktív, de precízen játszották a részeiket. A hangcucc jól szólt (ez a többi bandára is igaz volt), alaposan megdörrentek a Bleeding Through dalok. Szinte mindegyik lemezükről játszottak egy kicsit, a Love Lost In A Hail Of Gunfire, For Love And Failing, Anti-Hero, Orange County Blonde And Blue, Rise, Kill To Believe szerzeményeket hallhattuk. A fellépés előtt és után a tagok végig kint voltak a merch pultoknál, szóval közvetlenségből is jeles nekik! Kiváló előadás volt, a közönség is vette a lapot, szóval a mai nap eddigi legjobb koncertje volt a Bleeding Through.
Következett a Comeback Kid Kanadából, akik már kvázi főzenekarnak számítottak a turnén. Nekik is megvan a bejáratott zenei világuk, de ők az eddigieknél jóval többet merítettek a „klasszikus”, régivágású hardcore-ból és a punkból, ezt toldották meg a modernebb, metalcore-os elemekkel. Szóval a Comeback Kid megint egy kicsit más szegmenst hozott lázba: akik az oldschool vonalért rajonganak. Jómagam is szeretem a régi hardcore csapatokat, de a Comeback Kid koncertje valahogy nem okozott maradandó élményt számomra. Lehet hogy azért, mert ezzel valamelyet kilógtak az alapvetően modern zenei világú turnéból, zenéjük kicsit „pőrének” hatott a többiek között. Ezzel lett volna a legkevesebb baj, de a másik ok talán az, hogy maguk a Comeback Kid dalok kissé szürkének tűnnek számomra: kevés az igazán fogós, slágernóta, amelyektől mindenki rögtön leejti az állát. Egyre-másra kaptuk a négy nagylemez punk/hardcore szerzeményeit kb. 1 órában, de szerintem az az igazán ütős koncert, amikor a buli után rohansz (rohannál) a pulthoz, csillogó szemekkel vennéd a merch cuccokat, és még több nap után is az adott bandát hallgatnád orrba-szájba. Nos, ez a Comeback Kid-nél esetemben nem történt meg.
Pedig a hangulattal semmi gond nem volt, Andrew Neufeld mint egy meghízott, dühös óvodás szaladgált a színpadon, és a társai is pattogtak, mint a gumilabdák. A közönségben sokan ismerték a kanadaiak életművét, számos jelenlévő énekelte/üvöltötte a szövegeket. Persze őrült tempóban ment a mosh-olás, circle-pit, meg minden ami kell (és nem kell), tehát a Comeback Kid is megteremtette a hangulatot. Ezután már mindannyian a turné főzenekarára, a Parkway Drive-ra vártunk, az este 6 óra óta tartó őrjöngés (ekkor már 11 óra felé járt!) még mindig nem akart kifulladni.
Számunkra egyértelműen a Parkway Drive volt az a banda, akik miatt megtettük az utat Bécsbe, tudtuk, hogy bennük nem csalódhatunk. Míg a többi zenekar egy egyszerű Imperial Never Say Die turnés háttérvászon előtt játszott, addig az ausztráloknak komolyabb színpadképet építettek fel. Némi várakozás után a Samsara csendült fel introként, majd pedig következett az Unrest, ahogy azt a Deep Blue albumon megírták a srácok. A hangzás talán egy árnyalatnyival gyengébb volt az eddigieknél, de ez senkit nem akadályozott meg abban, hogy őrültként vesse bele magát az iszonyatos tombolásba. Az agresszív, de olykor melodikus, breakdown-okkal tűzdelt Parkway Drive tételek tökéletesen alkalmasak a koncerthangulat megteremtéséhez.
Innentől már teljesen vegyesen válogattak az utolsó három album szerzeményei közül, a következő a Horizons lemezről az Idols And Anchors volt. Itt a melodikusabb oldalát mutatta meg a Parkway Drive, a tapping-es résznél a DVD-n látható módon mindenki feltartott ujjakkal csápolt, ez gyönyörű látvány volt. Winston McCall megszállottan bömbölt a mikrofonjába, és minden egyes dal előtt/után/közben biztatta a megjelenteket. Nem kellett kétszer mondani, forgott a circle-pit rendesen a The Sirens´ Song-ra, majd pedig jött a zenekar legújabb slágere, a zseniális Sleepwalker.
Nem csak a közönség, a csapat is maximum fordulatszámon pörgött. Ben Gordon észveszejtő módon szegelt a doboknál, a cucca talán még egy kicsit túl hangosan is szólt. Sok szem függött a gitáros Jeff Ling-en is, aki azon kívül, hogy ugrált, mint a gumibolha, mesterien szállította mind a gitárszólókat, mind a vaskos riffeket. Luke Kilpatrick szokás szerint rövidgatyában, lazán gitározott, míg a basszusgitárral Jia O´Connor ugrált a maga esetlen módján.
Főbandaként volt lehetőségük válogatni a három nagylemeznyi (+egy EP) termésből, egyértelmű közönségkedvenc, és kevésbé magától értetődő nóták egyaránt terítékre kerültek. Az ultrasúlyos Dead Man´s Chest után a csapat durvulós és melodikus énjét egyaránt magába foglaló Deliver Me következett, majd pedig egy kis szusszanás. Itt, a koncert felénél a személyzet gyorsan kicserélte a hátteret naplementés, tengerhullámos vásznakra, és felfújható gumi pálmafákat helyezett el a színpadon. Hopp, egy pillanat alatt átvedlettünk a szigorú brutalitásból önfeledt „szörf-metállá”, amely olyannyira jellemző a Parkway Drive-ra. Zeneileg ez persze semmi változást nem jelentett, folytatódtak a breakdown-os, acsarkodós nóták, de máris közvetlenebb, lazább hangulata lett a bulinak.
Winston McCall még azzal is elszórakozott, hogy egy rögbi labdát dobott a szétválasztott közönség közepébe, mondván hogy a labdát a merch pulthoz eljuttató egyén markát 15 euró üti (ennyibe került egy póló is amúgy). Máskor pedig egy gumicsónakot hajítottak be a nézőtérre, hogy a rajongók feje tetején is elcsónakázgathasson egy jóember. Szóval a hangulat fenomenális volt, ezek a vicces momentumok sokat hozzátettek az amúgy is jó élményekhez. A folytatásban előkerült még a Home Is For The Heartless, ahol a nép természetesen egetverő „óóóó-zásban” tört ki, a Killing With A Smile albumról a kiváló Guns For Show, Knives For A Pro és az ugyancsak slágerré vált, tapping-es csilingelést tartalmazó Romance Is Dead, valamint az új lemezt záró zúzós Set To Destroy. Ráadás nélkül persze nem engedte le a zenekart a tömeg, így a show végére még két igazi közönségkedvenc nóta maradt: az együtténeklős Carrion, és az abszolút tökéletes, még utoljára kaotikus zúzdát eredményező Boneyards.
A Parkway Drive is kb. egy órát játszott, a végére, illetve az este 6 óta tartó folyamatos tombolás hatására már meglehetősen kifáradt a nép, de az élénk hangú sztorizgatások és a csillogó szemek mind azt mutatták, hogy tökéletesen elégedett volt mindenki a mai estével. Ahogy a (pont ugyanitt, másnapra időzített) Four Years Strong beszámolójában Toki kolléga is megemlítette, ezen a bulin is elképesztő mennyiségű magyar volt jelen, valóban nem számít már manapság különösebb extremitásnak Bécsbe kiutazni egy koncertre. Valószínűleg a magyarok, és egyéb külföldiek komoly szerepet játszottak a hangulat és a őrjöngés megteremtésében is, ebben a legendásan halvérű osztrákok általában nem jeleskednek. Toki barátunk arra is rácsodálkozott, hogy igen, ezek a labancok tényleg képtelenek bulizni, hiszen a koncert után most is mindenki húzta a belét hazafelé, semmiféle afterparty, de még egy rohadt rock klub vagy pub sincs nyitva sehol. Nem hogy az iparterületnek számító Gasometer környékén, de egész Bécsben, a belvárosban sincs semmi, nulla. Szóval a reggeli hazaindulást más módon kellett kibekkelnünk, de ez már másodlagos, hiszen a koncert kedvéért utaztunk oda, és ez tökéletes élménynek bizonyult.
16:10
