szerző: TokiÉlek és szeretek – a tolerancia visszavág Corner Film
A számtalan magunkról fenntartott és gondosan ápolgatott illúziók egyike, hogy toleránsak vagyunk. Toleránsak a faji, nemi, etnikai vagy szexuális megkülönböztetést illetően. Legalábbis így hisszük, egészen addig a pontig, amíg el nem megyünk a moziba, és meg nem nézzük, Álvaro Pastor és Antonio Naharro elgondolkodtató filmjét az Élek és szeretek-et.
Eddig a spanyol filmekkel kapcsolatosan mindig Almodóvar és az ő szexuális devianciái (na tessék, megint csak egy intoleráns kifejezés) jutottak eszünkbe. De Pastor ás Naharro egy olyan témát dolgoznak fel, amely valljuk be a sajnálkozó és kissé iszonyodó tekinteteken kívül nagy általánosságban nem érinti meg túlságosan az embereket. Ez pedig a Down-kórosok mindennapi élete, vagy, a kérdéskört kitágítva, a fogyatékossággal küzdő emberek megítélése a mai társadalomban.
A két filmes szerencsére volt annyira intelligens, hogy nem ügyetlenkedő, vicces, gyermeteg lényekként ábrázolja a Down-kórosokat, akik esetlenségük folytán válnak a néző számára szerethetővé, hanem olyan különös fizikai és mentális jegyekbe zárt embereknek, akik számára minden emberi érzés ugyanolyan fontos és lényeges, mint az átlag számára. Barátokat keresnek, szerelmesek lesznek, meg akarják tapasztalni, milyen szeretkezni azzal, akit szeretnek. És mindehhez persze adott egy olyan társadalom, amely a Down-kórosat önmaguktól is megvédendő gyermekeknek ítéli meg, akiknek nincsenek igényei effajta felnőtt érzésekre, csupán biológiai jelzéseiket tévesztik össze a valódi emóciókkal.
A főhőst, Danielt alakító Pablo Pineda nemcsak remek alakításával nyerheti el a filmnézők elismerését, de azzal is, hogy Down-kórosként egyedülálló módon főszerepet tölt be a filmben, és olyan jól alakítja karakterét, hogy azt még a sokat próbált hollywoodi celebek is megirigyelhetnék. Fizikai eszköztára mind a főhősnek, mint az alkotóknak jóval korlátozottabb egy ilyen film esetében, mint a nagy, hollywoodi avatároknak és arcunkba terpeszkedő 3D-s melleknek, mégis, a film annak egésze alatt a székhez szögezi a nézőt. A betegség minden vonulata terítékre kerül, és nem mentes a szexuális felhangoktól sem, amit a moziban néhány néző a mozi elhagyásával nyugtázott. És valóban, akik a filmtől édes-aranyos kis mesét várnak egy ügyefogyott down-kóros fiúról, azok jobb, ha be sem teszik a lábukat erre a moziterembe. Itt nem a Down-kór a lényeg, hanem az ember, annak minden vágyával, esendőségével és érzésével együtt.
Nem szabad megfeledkeznünk a Daniel szerelmét alakító Lola Duenasról sem, akit már számtalan nagysikerű spanyol alkotásban láthatott eddig is a közönség (A belső tenger, Volver, Melegkonyha). Ebben a filmben ő is a maximumot alakítja az esendő, lelkileg megtört Laura szerepében, és teljes természetességgel hozza a tőle elvárt karaktert.
Miután kijöttünk a moziból, ahová mindent átható toleranciák teljes tudatában mentünk be, a pár perces hallgatás után beszélgetni kezdtünk. Beszélgettünk arról, hogy vajon el tudnák-e képzelni szerelmet egy Down-kórossal.A válasz egyértelmű nem volt. Más fogyatékosságok is szóba jöttek, és bizony a legtöbbnél a válasz kategorikus nem volt. Ez bennünket is megdöbbentettMiért ne? Miért nem? Miért vagyunk ilyen vakok, hogy nem látjuk az emberek mögött AZ embert? És lehet, hogy némi bűntudattal és szemlesütve sétáltunk tovább a Nagykörúton, de azt hiszem, mi sem bizonyítja jobban, hogy a film elérte célját.
12:37
