beszámoló [fesztivál] 2010. szeptember 20. hétfő 15:40
nincsen hozzászólás
szerző: TokiSziget 2010: 3. és 4. nap 2010. augusztus 11-16. Hajógyári-Sziget - Budapest
3. nap
Nem akármilyen felhozatalt varázsoltak össze a szervezők a Sziget harmadik napjára, hiszen láthattuk a 2000-es évek kezdetén meghatározónak számító nu metal nagyágyú Papa Roach-ot, a pop legújabb kishercegét, Mikat, az elektro hardcore-ral nyomuló Enter Shikarit, na és a 30 Seconds To Mars-t is, ami élőben nem túl jó, de legalább van benne egy Jared Leto.
Igazán pörgősre és lendületesre sikerült a Lyapis Trubetskoy első magyarországi koncertje a Sziget Nagyszínpadán, amely a délutáni órákban szláv világkongresszusnak adott helyet. A küzdőtéren szláv testvéreink hazájuk zászlóit lobogtatva köszöntötték a fehérorosz ska-punk kollektívát, akik több mint egy órán keresztül pattogtak a Nagyszínpadon. Ugyan mi a Lyapis Trubetskoy profilját ismerve egy szovjet giccsben uszó underground show-ra számítottunk, de ez nem így történt, a Szovjetúnió összeomlását követően megalakult zenekar inkább egy igazán nagyszabású, minden ska, punk és rock zenéért rajongó igényét kielégítő koncertben gondolkodott.
A Jacoby Shaddix vezette Papa Roach immáron 17 éve létezik, de csak most jutottunk el odáig, hogy végre Budapesten is élőben nézhessük meg őket. A legnagyobb őrjöngés persze nem mostanában kísérte zenéjüket, lassan tíz éve már annak, hogy igazán a csúcson voltak az akkor virágzó nu metal korszak kellős közepén. Az idő múlásával aztán persze azért ők is váltottak, ahogy az említett műfaj hullámai lecsengtek, így most hozzánk is egy szimpla rock lemezzel a hátuk mögött érkeztek. Valahogy már előzetesen érezni lehetett, hogy így vagy úgy, de ez egy jó buli lesz.
Lényegtelen, hogy Jacoby Shaddix nevét a legtöbben ma már csak az MTV-n futó Összetörve című műsorból ismerik, az viszont annál lényegesebb, hogy egy nagyszerű frontembert ismerhettünk meg benne. A Metamorphosis album dalai nem durrantak ugyan akkorát, mint egy Last Resort, de így is mindenki maximálisan átvette a buli hangulatát. Sokan talán legyintettek rájuk előzetesen, mikor bejelentették, hogy a Sziget Nagyszínpadán játszhatnak, de ez az egy óra bizonyította, hogy a Papa Roach még ma is nagyon él.
Nem kis hanyatlást okozott a hangulatban, hogy a Gentleman néven futó német reggae fanatikus úriember vette át a terepet a Papa Roach után, úgyhogy menekültünk is rohamléptekben a Headbangers Ball sátorhoz, ahol a Blind Myself után az Enter Shikari vette kezelésbe a tömeget. Ők már tavaly az Azfeszten is bizonyítottak, nagy különbség, hogy most közel telt ház fogadta a bandát, szemben az akkori pár száz emberrel. Mivel én először csíptem el őket, így meglepett, hogy mennyire jól működik élőben ez a technóval átitatott post-hardcore cucc, úgyhogy remélem, minden évre jut mostantól egy magyar Enter Shikari buli.
Metal sátor után visszavezetett az út a Nagyszínpadhoz, ahol épp Mika bolondította meg a lányokat (és fiúkat). A vállaltan biszexuális énekes nem igazán akarta belopni magát az újságírók szívébe a fellépése előtt, hiszen interjút se volt hajlandó adni, valamint minden egyéb dologtól (pl. fotózás) is elzárkózott. Ettől függetlenül élvezetes bulit nyomott, ahol azért jóval szerethetőbbek voltak az olyan slágerek, mint például a We Are Golden is, amit egy valódi zenekar kíséretében élmény volt hallgatni. A végére még egy Sweet Dreams feldolgozás is belefért, de e nélkül is kellemes csalódást okozott Mika. Már csak egy kis közvetlenség hiányzik belőle, de majd belejön.
A nap fő attrakciója a 30 Seconds To Mars koncertje volt (papíron). Számomra már a lemezekről sem igazán jön át, hogy mit is akar csinálni ez a banda. Azt pedig, hogy nem Jared Leto személye miatt lettek ennyire agyonsztárolva, hanem a zenéjük miatt, az egyenesen vicc. Leto már koncert előtt elég egykedvűen bóklászott a backstage-ben, de ahogy kifutottak a színpadra, akkor sem tűnt sokkal motiváltabbnak. A küzdőtéren volt egy kisebbfajta megőrülés az első negyed órában, aztán szépen elkezdtek elszállingózni az emberek. Leszűrtük a magunk kis konzekvenciáját, mégpedig hogy élőben sem turbózza fel a 30STM az adrenalin szintet. Mindenesetre köszönjük, ez is meg volt, Jared pedig inkább maradjon meg a filmezésnél.
Ahogy véget ért a Nagyszínpad programja, megérkezett a vihar a Sziget fölé, elmosva minden szabadtéri programot, sátrakat, embereket. De ez sem állíthat meg minket abban, hogy másnap este az Iron Maiden harminc éves munkásságára ördögvillázunk.
4. nap
Egy sima, egy fordított. Eddig így álltunk a Sziget fesztivállal, ugyanis az erős szerdai nap után a csütörtöki kissé visszafogottabbra sikerült, majd egy emlékezetes pénteket követően megint csak zuhant egy keveset a hangulat. A legrosszabb érzés talán az volt, mikor végre be kellett látnunk, hogy az Iron Maiden messze van a csúcstól, mint dobostorta az ütőtől.
Nagy valószínűséggel a zérus felé közelít azon magyarok száma, akik ismerik az olasz Subsonica együttes munkásságát - ezt alátámasztandó a Nagyszínpad előtti tér olasz tagozattá változott az első zenekar fellépésekor és az odatévedő hazaiaknak végre leeshetett a tantusz, van élet Adriano Celentanón és Jovanottin túl is. Ez pedig okosan adagolt prog- és rock elemekből adagolt gumipop, ahol adott egy meggyőző frontember, egy óriásrugón drámaian szintit billegtető billentyűs és olyan kiváló slágerek egymásutánja, amelyekért érdemes futni egy kört az internet csodálatos világában, hogy meghallgassuk és beszerezzük a Subsonica eddigi munkáit.
Aki szombat délután kicsit sokat állt a napon és utána a Nagyszínpad felé tévedt, egy pillanatra azt hihette, hogy a Smiths újraalakulásának lehet szemtanúja. Olyan nagyot nem tévedett, persze nem Morrissey állt a mikrofon mögött, de Johnny Marr tartott éppen gitárórát a Cribs koncertjén. A 2001-ben alakult wakefieldi zenekar 2008-ban járt legutóbb a Sziget Fesztiválon és már akkor is rengetegen voltak rájuk kíváncsiak. Azóta megjelent negyedik lemezük is, az Ignore the Ignorant, amit most a szigetlakóknak is bemutathattak. Rögtön a koncert elején ellőtték a Hey Scenesters! című slágerüket, de jól tették, mert a hangulat ezután csak még jobban felforrósodott, annyira, hogy muszáj volt hideg vízzel locsolni a közönséget, nehogy túlmelegedjenek. A Be Safe alatt feltűnt a kivetítőkön az amerikai Lee Ranaldo, a Sonic Youth egyik alapító tagja és nem maradt el a Mens Needs sem, ami után megígérték, hogy jönnek még!
Utánuk a Tankcsapda jött, akik néhány év kihagyás után kerültek fel újra a Nagyszínpadra (a fesztivál hivatalos öt napja alatt). Évekkel ezelőtt mindig nagyon jó hangulatot varázsoltak, de most valószínűleg csak az mentette meg őket, hogy hála az Iron Maidennek rengeteg öreg rocker is kilátogatott a Szigetre. Lukács Laci szemmel láthatóan nem nagyon akart rögtönözni, mert nagyon úgy tűnt, hogy az összes átvezető szöveget jól betanulta. Ennek ellenére a tömeg kellőképpen megmozdult a kisebb-nagyobb slágerekre. Én magam talán a koncert feléig bírtam ezt hallgatni, aztán inkább beiktattam egy kis hidratálást az italpultnál.
A nap legnagyobb sztárja az Iron Maiden volt. Két évvel ezelőtt, az akkori Sziget nulladik napján egy közel három órás monstre, emlékezetes koncertet kaptunk Bruce Dickinson zenekarától. Ezúttal azonban a legutóbbi három, valamint a Final Frontier című legfrissebb lemez szerzeményeit helyezték előtérbe. Így hát sem The Trooper, sem Run To The Hills, sem Heaven Can Wait nem volt, ám a Wicker Man, a Brave New World vagy a Dance Of Death szerzeményeit is hasonló ujjongás fogadta. Nekem például eszembe sem jut meghallgatni a nemrég kijött The Final Frontier lemezt, mely egyébként már tizenötödik a sorban. Persze nem azért mert hidegen hagyna a zenéjük, sokkal inkább azon szempontok alapján, hogy az előző két lemez is csak rontotta a megítélésüket, így nem tervezem tovább süllyeszteni a kapcsolatot. Tegnap este sorban jöttek a nagy slágerek, csak valahogy már nem okoznak akkora extázist, mint korábban. A díszletek közötti bohóckodás is inkább csak kínos volt, mint látványos. Sajnos az Iron Maiden nem egy Rolling Stones, mármint teherbírás szempontjából, így nem hiszem, hogy nekik is addig kéne húzni karrierjüket, amíg össze nem esnek egy koncert közben. A csúcson már régen túl vannak, kár, hogy nem látják be. Úgyhogy ezek alapján én őszintén remélem, hogy a Szigeten ez volt az utolsó látogatásuk.
Az Iron Maiden csak leültette a hangulatot és nem fokozta, de kétség nem fért hozzá, hogy az utolsó, vasárnapi napon a Billy Talent/Kasabian/Muse trió ne alkotna valami olyat, amitől örökké emlékezetes marad a 2010-es Sziget.