beszámoló [fesztivál] 2010. augusztus 6. péntek 10:29
nincsen hozzászólás
szerző: BarnaKaltenbach Open Air 2010 2010. július 15-17., Ausztria, Spital Am Semmering
0.nap
Az ausztriai fesztiválélet egyik jelentős eseményeként kerül megrendezésre évről évre a Semmering hegyekben a Kaltenbach Open Air. 2010-ben már a nyolcadik alkalommal gyűlt össze a black/death/thrash metalra kiéhezett közönség, jómagam pedig negyedik alkalommal autóztam fel a Spital Am Semmering apró falva mellett helyet kapó rendezvényre.
Ezúttal már a 0.napra kiutazott lelkes háromfős különítményünk, ugyanis az amúgy teljesen ingyenes csütörtök esti program tartogatott pár gyöngyszemet (a tavalyi 0.napi Paragon Belial, Hellsaw és Hackneyed fémjelezte felhozatallal ellentétben). A fesztivál helyszíne szerencsére visszakerült a korábbi lankás hegyoldalon kialakított terepre. A tavalyi vízelárasztós fiaskó bizony megmutatta, hogy nem célszerű egy mélyebben fekvő területre, sőt éppen egy patak mellé szervezni a fesztivált. Tehát régi ismerősként üdvözölhettem a meredek terepen helyet kapó kempingrészt, a régi helyen kialakított színpadot és merch sátrakat. Sajnos a hiányos infrastruktúra is visszaköszönt, bár a kevés Toi Toi WC-t legalább rendszeresen tisztították. Mondjuk szokásosan a jóemberek nagy része folyó ügyeit úgyis ott végezte el, ahol éppen rájött a szükség. Idén már volt zuhanyzási lehetőség is, de a hegytetőn lévő fogadóban csak 2 darab zuhanyzó volt, ami óriási várakozási időket okozott. Persze ebben a csigalassúsággal tisztálkodó fesztiválozók is közrejátszottak, de az elég gáz, hogy a szombat reggeli zuhanyt nettó 2 órás várakozási idővel tudtuk abszolválni. Tanulság: fesztiválon nem kell zuhanyozni A merch kínálat szerintem korrekt volt, de kajáldából és italozókból elég szegényes volt a kínálat (na és az árak meg nagyon magasak, bár ez szerintem csak szegény kelet európaiként szúrt szemet). Amúgy most nem lehetett kocsival feljönni a kempinghez, hanem a Spital am Semmering szélén lévő parkolóban kellett hagyni a járgányokat. Onnan azonban shuttle buszok vitték fel a népet a fesztiválterületig, és vissza, teljesen ingyen. Sőt, a falu boltjáig is simán fuvarozták a népet a jómunkásemberek (akik között nagy figurák voltak, különösen a Bundesliga sérós, érthetetlen tájszólású mókus volt emlékezetes arc). Szóval ez a szolgáltatás nagyon szimpatikus, tetszetős húzás volt, különösen a 32 fokos hőségben örült az ember, hogy nem kell hegyet másznia.
A sátraink felverése, és egy rövid eső kivárása után a fesztiválterület felé vettük az irányt, ahol éppen az osztrák viking metal Heathen Foray muzsikált. Számunkra csak a merch sátrakban turkálás háttérzenéjeként funkcionált a banda, bár nem játszottak rossz zenét a sógorok, kellemesen simogató ikergitáros heavy metal témák szűrődtek ki a tipikus vikinges metal riffek mellett.
A szintén osztrák Mastic Scum-ra már bementünk, és nem is kellett csalódnunk a kissé Napalm Death-es muzsikát toló brigádban. Egészséges erővel dörrentek meg a szikár death metal témák: tisztán döngöltek a gitárok, a dob és a basszus, valamint az énekes Maggo Wenzel is magabiztosan süvöltötte a vokáltémákat. Amúgy már elég nagy múltra tekint vissza a zenekar, ugyanis az 1992-ben alakult Mastic Scum már 4 nagylemezt adott ki, a legutóbbit tavaly Dust címmel. Egy feszes, jól megszólaló fellépést adtak a srácok, ami bizonyítja, hogy azért vannak jó osztrák metal bandák is.
Az utánuk következő holland Infinity sem egy kezdő bagázs, 1995-ös megalakulásuk óta négy albumot tettek le az asztalra. Mondjuk amint pandamaci arcfestéssel feljöttek a színpadra a true arcok, és belekezdtek a sallangmentes black metalba, rám az izgatottság helyett inkább középszerűség által okozott unalom telepedett, így a távozás mellett döntöttem.
Az amerikai Funerus előadására visszatértem, és nem is bántam meg az Incantation gitáros John McEntee és Jill felesége (valamint Sam Inzerra dobos) által működtetett death metal alakulat megtekintését. A még 1990-ben alapított banda a korai időkben csak pár demót adott ki, a debütáló és ezidáig egyetlen lemezük 2003-ban látott napvilágot Festering Earth címmel. A bandával kapcsolatban érdekesség, hogy Jill a basszusgitár mellett a hörgésért is felel. Jó brutális hangja van amúgy a hölgyeménynek, de most a hangulata sajnos nem volt túl rózsás a többnyire doomosan lassú death metal dalok prezentálásakor. Tényleg nem volt közönség, és az alig lézengő tagok is sült hal módjára révedeztek a színpad előtt, de akkor sem kéne ennyit panaszkodni, hanem csak tolni ezerrel a koncertet. És ezáltal ha hangulatilag nem is volt túl fényes a Funerus koncert, de zeneileg azért ott voltak a koszosan megszólaló, súlyos, gonosz death metal szerzemények.
A görög Suicidal Angels a retro thrash stílus feltörekvő bandáihoz tartozik. A múltidéző mediterrán thrash harcosok zenekara még 2001-ben alakult, és pár demót valamint kislemezt követően 2007-ben jutottak el az Eternal Domination címmel ellátott nagylemez kiadásáig. Tavaly pedig érkezett a második lemez, a Sanctify The Darkness. Látszott, hogy az osztrák nép vevő a thrash metalra, egyből megtelt a nézőtér, amint belecsaptak a műsorukba a görög fiatalemberek. Erőteljes hangzással zúzták el a főleg az új albumra támaszkodó programjukat, többek között elhangzott a Bloodthirsty, a The Pestilence Of Saints, az Inquisition, a Mourning Of The Cursed és az Apokathilosis. Intenzív előadásmódban sem volt hiány, így egy jó koncertet kaptunk az amúgy zéró egyéni ötletet felhasználó, szigorúan a régi nagy thrash brigádok által kitaposott úton haladó zenekartól.
A holland God Dethroned még 1991-ben alakult, és tavaly adták ki nyolcadik nagylemezüket Passiondale címmel. A banda korai szikár black/death metalja finomodott az évek alatt, ma már kellemesen melodikus gitártémák is hallhatóak az alapvetően dallamos death metal zenében. Osztrák barátaink részéről nagy érdeklődés övezte a koncertet, teljesen megtelt a nézőtér a God Dethroned-ra. A zenészek meg is hálálták a közönség lelkesedését, és egy remek fellépést adtak. Arányosan, szépen szólaltak meg a változatos nóták, valamint az előadásban sem volt hiba. Henri Sattler énekes/gitáros vezetésével szuggesztíven prezentálták az olyan remek dalokat, mint az új lemezes Under A Darkening Sky, Poison Fog, és No Mans Land, vagy a régi klasszikus Boiling Blood, The Warcult, Nihilism, Soul Sweeper és a koncertet záró Villa Vampiria. Tehát egy kifogástalan fellépésnek lehettünk tanúi a holland banda előadásában.
A death metalt játszó amerikai Incantation zárta a 0.nap programját. Az 1989-ben alakult négytagú alakulat motorja a nap folyamán már fellépett Funerus kapcsán is emlegetett John McEntee. Itt John a felesége nélkül zenél, de a muzsika a Funerus-hoz hasonlóan ugyanúgy lassú, komor hangulatú old-school death metal. A zenekar nyolcadik albuma 2006-ban jelent meg Primoridal Domination címmel, azóta csak két kislemezzel jelentkeztek. A közönség száma sajnos erőteljesen megcsappant a fellépésükre, ami rányomta a bélyegét a hangulatra. Így elég egykedvűen, bár becsülettel aprították végig a programjukat a muzsikusok. Kicsit kásás, de még bőven élvezhető hangzással hangzottak el az olyan dalok, mint az új szerzemény Scapegoat, vagy a régebbi The Ibex Moon, Impending Diabolical Conquest, Primordial Domination, Horns Of Eradication, A Once Holy Throne és Anonint The Chosen. Már fáradtan, félálomban néztem végig a koncertet, így csak a zenészek levonulásakor az órámra pillantva tűnt fel, hogy még lett volna egy jó 10 percnyi műsoridejük. A kicsit rövidebb program és a nézők részéről nagy érdektelenség ellenére egy korrekt koncertet adott az Incantation.
1.nap
A pénteki napon rekkenő hőség kergetett ki sátrainkból, és a kánikula meg is maradt az egész napra. A délelőtt és kora délután fellépő osztrák bandák minősége sajnos szinte kivétel nélkül a hitvány kategóriába tartozott, így árnyékról árnyékra kommandózva próbáltuk átvészelni a brutális meleget és kivárni a vállalhatóbb zenekarokat.
Kora délután előzetesen érdemesnek tartottuk megtekintésre a régebben még jó kis slam death metalt játszó osztrák Distorted Impalement brigádját. Bár ne tettük volna! Itt egy olyan tré fellépést adtak, hogy a színpadon látható szenvedést tapasztalva nem tudtuk eldönteni, hogy sírnunk vagy röhögnünk kellene. Az egy dolog, hogy már deathcore image és zene lett a trendnek megfelelően a zenekar irányvonala, de a folyamatos pózolás sajnos hipergyenge zenészi teljesítményekkel is párosult. Andreas énekes/gitáros hangszere gyakorlatilag kétpercenként felmondta a szolgálatot, és amíg ő hátul molyolt, a basszer és a dobos figura próbálták fenntartani a nézők figyelmét, kevés sikerrel. Továbbá felhívtak a színpadra egy nagyon gáz vendégénekest, aki égő hip-hop style-ban adta elő magát, valamint harmat gyenge pig squeel-ekkel rombolta az amúgy is kritikán aluli színpadi vergődést.
A Distorted Impalement produkcióját muszáj volt kipihenni, így csak a délutáni Sanatorium koncertre tértünk vissza a színpad elé. A szlovák death metalosok a középmezőny megbízható képviselői, 1994-es megalakulásuk óta 4 nagylemezt adtak ki. Igazából középszerűségük okán otthon sohasem hallgatom a muzsikájukat, de élőben kellemes fellépéseket tudnak produkálni. Ezúttal is egy korrekt, bár korántsem eget rengető fél órás death metal koncertet adtak a kerek fejű énekes (amúgy Forensick Music kiadó főnök) Martin vezetésével. A koncert zárása pedig mi más lehetett volna, mint a beszédes című, örökzöld Oral Fistfuck.
Az osztrák Hollenthon szimfonikus, folkos, melodikus death metal zenéje nagy népszerűségnek örvendett a hazai pálya révén. Az 1994-ben alakult banda jól el is szórakoztatta a közönséget az eddig megjelent három nagylemezük és a tavalyi kislemezük jól megszólaló nótáival, de számomra túl eklektikus és szétfolyó volt a végeredmény. Tipikusan a sokat akarnak markolni, de keveset fognak kategória számomra a Hollenthon, és bár voltak fogós, jó részek a muzsikában, de többnyire elvesztek a szimfonikus, emelkedett hangulatú, samplerekkel dúsított hangerdőben. Szóval nekem hiányoztak a kerek szerzemények, így továbbra sem tudtam megkedvelni a zenekart.
Az 1995-ben alakult svéd Manegarm a viking/folk metal stílus képviselői közé tartozik. Az öttagú banda eddig már 6 nagylemezzel ajándékozta meg a rajongóit, amelyek mind ékes svéd nyelven íródtak. A muzsikusok elég nagy érdeklődés közepette vezették elő folkos metal nótáikat a délutáni napsütésben, amelyben külön látványosság volt a torzonborz Einstein-re hasonlító Janne hegedű játéka. Egész kellemes volt a viking témákon alapuló folk metal zenéjük, de kiemelkedőnek nem nevezném a produkciójukat.
A német Holy Moses a thrash metal nagy öregjeihez tartozik. Az 1980-ban alakult banda neve egybeforrt a jellegzetesen rikácsoló hangú, markáns kiállású Sabina Classen énekesnővel. A 10 nagylemezt kiadó Holy Moses ugyan soha nem tartozott a thrash metal élvonalába, de a kezdetektől fogva egy megbízható, erős képviselője a stílus európai ágának. A 80-as évek végén, 90-es évek elején több kiváló lemezt alkottak, de a 2000-es esztendőkben született műveikkel sem vallottak szégyent. És élőben is meggyőzően, lelkesen, energikusan játszanak. Több ízben volt szerencsém látni őket, és akár az A38 hajós buliról, akár a maréknyi embert megmozgató Avalon-os koncertről beszélünk, Sabina-ék mindig odatették magukat. Az 50 felé közeledő Sabina abszolút jól tartja magát, és kellemes kinézete mellett folyamatos mozgással, hergeléssel, hozzászólásokkal alakítja ki a közönséggel a közvetlen hangulatot. A többi zenész is vidáman, odaadással, élvezettel játszik, így tényleg könnyen átragad a nézőkre a jó hangulat. Az oldott hangulat mellett a zenészi teljesítményekkel, a hangzással és a kiválogatott dalokkal sem volt gond. Több régi, klasszikus thrash nóta került a dallistába, így olyan számokra zúzhattunk, mint a Finished With The Dogs, a Life Destroyer, az In The Slaughterhouse, a Master Of Disaster, a Defcon II vagy a Lost In The Maze. Egy remek koncertet adott a veterán Holy Moses, látszott, hogy jó formában vannak.
A svéd Shining black metal stílusban fejezi ki mondanivalóját. A színpadon a frontember Kvarforth a meghatározó eleme az 1996-ban alakult bandának. Sajátos performanszával megbotránkozásra akar késztetni, és ez legtöbbször sikerül is a nem kicsit elmeháborodott tagnak. Ezúttal a szokásos alkar pengevagdosás mellett a színpadra és a fotósárokba kivitelezett önhánytatással tette teljessé művészi előadását. Hát szerintem inkább gusztustalan és szánalmas volt a fejkendős énekes produkciója, de hát valamivel el kell adni az amúgy elég jellegtelen, középszerű, néhol lassú hangulatkeltő részekkel azért színezett black metal zenét. A többi zenész elég egykedvűen, komor arccal játszotta végig a fellépést, különösen a végig fekete napszemüvegben pózoló gitáros mókus volt unszimpatikus. Ezután biztosan igyekszem elkerülni az eddig hat nagylemezzel bíró alakulatot, az itt látottak és hallottak alapján ugyanis egy teljességgel öncélú, kevés értéket hordozó zenekarról beszélhetünk.
A szintén black metalos svéd Dark Funeral a műfaj legtrúbb képviselői közé tartozik, a pandamaci arcfestés és a szöges lemezvért kötelező kellékek a fellépéseiken. 1993-as megalakulásuk óta jottányit sem tértek el az előre kitűzött cséplő, süvöltő black metal zenei irányvonaltól. Kevés ötletet és középszerű megoldásokat tartalmazó zenéjük eddig öt nagylemezen hallgatható, a legutóbbi tavaly látott napvilágot Angelus Exuro Pro Eternus címmel. Párszor már láttam színpadon Lord Ahriman-ékat, de egyszer sem sikerült megnyerniük. Pár nóta után ezúttal is a távozást tartottam a legjobb megoldásnak, ugyanis a szokásosan rossz minőségű megszólalásban tálalva még kevésbé élvezetesek az olyan elcsépelt nóták, mint a 666 Voices Inside, a The Arrival Of Satans Empire vagy az An Apprentice Of Satan. Friss hír egyébként, hogy a koncertet követően nem sokkal az énekes Emperor Magus Caligula kilépett a bandából, hogy a családjára koncentráljon.
A pénteki nap főzenekara az általam már nagyon várt holland ős-death metal legenda Asphyx volt. Az extrém torok Martin Van Drunen és a dobos Bob Bagchus által fémjelezett brigád még 1987-ben alakult, és óriási hatással voltak a 80-as évek végének és a 90-es évek elejének death metal irányzatára. Az 1991-es The Rack című mesterművük sok helyen emlegetett alkotás, ott van a helye a legjobb death metal lemezek között. A doomos lassúságú, komor death metal zenét játszó banda a 2000-es On The Wings Of Inferno után feloszlott, de 2007-ben ereje teljében tért vissza. Csúcsformájukat mutatja a tavalyi DeathThe Brutal Way című nagyszerű album. Élőben is remek formát mutattak, egyből lezúzták a hallgatóságot az ízes, lassan vonszoló death/doom riffek. Az őszülő Van Drunen mester ezer közül is felismerhető torokkínzással prezentálta a főként klasszikus nótákból felépülő programot. Energikusan, feszesen játszottak a zenészek: Paul Baayens gitáros zúzós riffjeit heves fejrázás közepette pengette, és Alwin Zuur basszer valamint az őstag Bob Bagchus dobos is kitett magáért. Az osztrák közönség ugyan szokás szerint nem nagyon mozdult be az amúgy elég kásásan, de még bőven élvezhető hangzással megdördülő nótákra, a hangulat így is remek volt. Az olyan dalokkal, mint a The Rack-ről a Vermin, a Wasteland Of Terror, a Pages In Blood és a monumentális címadó, vagy a Last One On Earth-ről az M.S. Bismarck, a The Krusher, a Serenade In Lead, a Food For The Ignorant, az Asphyx (Forgotten War) valamint a ráadásban eljátszott címadó, egyszerűen nem lehet hibázni. Ezen két korai mestermű mellett csak a legújabb albumot idézték meg a Scorbutics-al, a Bloodswamp-el, az Eisenbahnmörser-el és a címadóval, a Martin nélküli albumokról egyetlen nóta sem hangzott el. Ugyan a koncert végén a színpadra invitált rajongók össznépi örömködése abszolút nem illett ehhez a komor, gonosz death/doom metal zenéhez, és a hangzás sem volt tökéletes, összességében egy remek koncerttel örvendeztette meg a közönséget az Asphyx.
2.nap
Az utolsó, szombati nap is nagy kánikulával kezdődött. Előzetesen az időjárás előrejelzés nagy vihart és esőzést jósolt késő délutántól, így inkább még délelőtt sátrat bontottunk és levittük a cuccainkat a kocsiba. Napközben megint az árnyékban pihengetés és az apró, hűs hegyi patakban történő lábáztatás volt a program, és egészen délután 3-ig kellett várni az első hallgatható zenekarra.
Az 1993-ban alakult cseh Fleshless death metal muzsikát játszik, és eddig hat nagylemezzel kényeztették el a stílus híveit. Ők is inkább a másodligába tartoznak, de egész fogós, változatos nótákat is írtak már a cseh brutalizátorok. Ezúttal is egy jó számokkal, és korrekt hangzással megtámogatott fél órát hallhattunk tőlük. Az énekes Vladimir szuggesztíven fröcsögte a dalszövegeket a mikrofonba, valamint a hangszeres szekció precízen szállította a tetszetős death metal témákat. Egy jó koncertet hallhattunk a délutáni napsütésben.
Az utánuk következő melodikus death/thrash Darkfall már kevésbé nyerte el a tetszésemet. Ugyan minden tiszteletem a Kaltenbach fesztivált kezdetek óta szervező Thomas Spiwak-é, ugyanis egy nagyon közvetlen, rendes arc, de a zenekaruk az elég felejthető kategóriába tartozik. Vidáman, felszabadultan tolták egymás után a deaht/thrash nótákat, az énekes Thomas barátunk neki is vetkőzött, és méretes pocakja is rengett a nagy fejrázásban. Azonban az eddig egy nagylemezzel rendelkező banda által prezentált zene elég szürke, kevés megkapó momentummal és egyéniséggel. A koncertjükön nem segített, sőt inkább rontott a Lady Gaga művésznő Poker Face című slágerének metalosított verziója, amely elsőre még viccesnek tűnt, de végig eljátszva már inkább fárasztó volt meghallgatni.
A lettországi Skyforger pagan/folk black metalban utazik, de ők még jóval a divathullám előtt kezdték el játszani ezt a zenei stílust. Az 1995-ben alakult zenekar így nem a lakodalmas bohóc irányzatot műveli, hanem a komolyabban vehető, valóban metal zenének nevezhető pagan/folk stílust. Az eddig 5 lemezt kiadó banda tagjai őseiket megidéző népviseletben léptek színpadra, és népi hangszerek (pl. furulya, skót duda) is megszólaltatásra kerültek a Kaspars nevű tag révén. Erőteljes hangzással adták elő a kimunkált dalaikat az érdeklődő közönségnek. Főleg a színpadi viselet és a változatos hangszerek révén volt érdekes a fellépésük, de zeneileg sem rossz, amit művelnek.
A 2006-ban alakult holland Hail Of Bullets egy ismert zenészeket tömörítő death metal formációt takar. A második világháborús témákat boncolgató banda élén (az Asphyx után) immár másodszor állt színpadra a fesztiválon a legendás Martin Van Drunen. Az eddig egy csúcsminőségű nagylemezt (és EP-t) kiadó zenekar még jobb koncertet adott, mint az előző napi Asphyx. A hasonlóan minőségi death/doom zene vonszolós, brutális riffjei kíméletlen lánctalpakként csikordultak végig hallójáratainkon, és igázták le a kicsit megszeppenten álldogáló nézőket. A tisztán, erőteljesen megdörrenő hangszerek még élvezetesebbé tették a kiváló nótákat. Természetesen a zenészek is precízen mészároltak, de mi mást is várhatnánk az olyan harcedzett veteránoktól, mint Ed Warby dobos, Paul Baayens és Stephan Gebédi gitárosok, valamint Theo Van Eekelen basszer. Egy golyószóró erejével és hatásossággal kaszáltak az olyan dalok, mint az Advancing Once More, a General Winter, a The Lake Ladoga Massacre, a Red Wolves Of Stalin, a Nachthexen, a The Crucial Offensive, a Berlin, a Warsaw Rising vagy az Ordered Eastward. A Hail Of Bullets ezt a csatát is megnyerte, játszi könnyedséggel vette be a Kaltenbach fesztivál erdővel borított csúcsát.
A Darkane modern, technikás thrash metalt játszik, és 1998-as megalakulása óta öt nagylemezt adott ki a svéd gárda. Tagcseréket illetően énekesből fogyasztottak többet, a Jens Broman nevű figura három évvel ezelőtt csatlakozott a komplex témákkal dolgozó Darkane-be. Lemezen kedvelem a brigádot, különösen a 2001-es Insanity és a 2002-es Expanding Senses talált be nálam. Élőben tavaly láttam őket először a Brutal Assault-on, és azon koncerthez hasonlóan ezúttal is egy kellemes fellépéssel örvendeztettek meg. Bár az osztrák hallgatóság elég érdektelennek bizonyult, egészséges hangzással és egyúttal jó hangulatban vezették elő a srácok a thrash nótáikat. Különösen a folyamatosan bohóckodó, grimaszoló kopasz Christofer Malmström gitáros szórakoztatta a nézőket. Mellette a kismillió bandában tevékenykedő Peter Wildoer dobolását volt érdemes figyelni, nem semmi, amit leművel a csóka. A setlistet illetően sem lehetett okunk a panaszra, elhangzott a Chaos Vs. Order, a Secondary Effects, a Convicted, a Leaving Existence, a Fading Dimensions, a Rape Of Mankind, a Distress és a koncertet záró Innocence Gone. Remek fellépésnek lehettünk tanúi.
Az 1993-ban alakult Keep Of Kalessin egyre inkább eltávolodik a kezdeti időkben játszott black metaltól. Ezen változást mutatja a Reptilian című új lemez és az Eurovíziós dalfesztiválra való benevezés is a The Dragontower című nótával. Ez még nem jelent egyből rosszat, mert továbbra is színvonalas, és meggyőző technikai tudással felvértezett muzsikát játszik Obsidian C. bandája. Azonban ez a koncert abszolút nem volt meggyőző, ugyanis a kifejezetten gyenge hangzással megszólaló fellépésen a túlzásba vitt pózolás a háttérbe szorította a zenét. A más hangszereket elnyomó dobok mögött ugyan tényleg technikásan játszott Vyl, de a több perces dobszólója teljesen felesleges volt, ahogyan Obsidian barátunk fej mögött elpengetett hosszú gitárszólója is. Így számomra negatív összképpel zárult a Dragon Iconography, Crown Of The Kings, Judgement, The Awakening, Kolossus és Ascendant című nótákból álló program.
A belga Aborted aztán rögtön felpörgette a hangulatot, és az 1995-ben alakult death metal alakulat számomra egyenesen az idei Kaltenbach legjobb koncertjét adta. Sven Svencho De Caluwé énekes/zenekarvezető tavaly az egész bagázst lecserélte maga körül, mert úgy érezte az utóbbi lemezekkel rossz irányba haladt a banda, és vissza akart térni a 2003-as Goremageddon lemez zenei világához. Hogy ez jó döntés volt, azt a nemrég kijött Coronary Reconstruction kislemez is példázza, valamint ez a szenzációsan sikerült koncert. Olyan eszeveszett energiákat szabadítottak fel Svencho-ék a bombasztikus formában előadott brutális death metal nótáikkal, hogy kő kövön nem maradt. Svencho tökéletesen elsajátította a Suffocation-os Frank Mullen-féle mozgásiskolát, a karszeleteléstől kezdve a grimaszokon át a fejcsapkodásig. Eran Segal és Ken Sorceron gitárosok is vadul rázták a fejüket, és persze Cole Martinez basszer és Dirk Verbeuren dobos is rendesen kivette a részét az aprításból. Még a halvérű osztrák közönség is beindult, és olyan circle pitek és moshpitek alakultak ki, hogy öröm volt nézni. A hangzásra sem lehetett panasz, irgalmatlan erővel zúztak szét a közönséget a remekül megszerkesztett Aborted nóták. Az eljátszott számok pedig külön okot adtak az örömujjongásra és az ész nélküli tombolásra, ugyanis az új EP két dala (Coronary Reconstruction, From A Tepid Whiff) mellett csak 2005-nél régebbi szerzeményeket prezentáltak. Így kaszabolhattunk a The Archaic Abattoir-ról elhangzott Dead Wreckoning-re, Blood Fixing The Bled-re, Gestrated Rabidity-re és Hecatomb-ra, valamint a Goremageddon lemezes Meticulous Invagination-ra, Charted Carnal Effigy-re, Sanguine Verses (of Extirpation)-ra és a The Saw and The Carnage Done-ra. Sőt, még két régebbi nóta is elhangzott a kiváló Nailed Through Her Cunt és a The Holocaust Incarnate képében az Engineering The Dead lemezről. Így kell egy hibátlan death metal koncertet adni!
Az Aborted energiabombája után a pagan black metalt játszó ír Primordial jóval kimértebb muzsikája következett. Az 1987-ben alakult zenekar olyan érzelmi, hangulati többlettel képes megjeleníteni népének véres és sok keserűséget hordozó történelmét, hogy nézőként is könnyen át tudjuk érezni annak minden egyes szenvedéssel teli pillanatát. A zenekar motorja, Alan Nemtheanga Averill pedig minden egyes fellépésen átéli, és előadja nekünk a felkorbácsoló érzelmeket közvetítő dalokat. A fehérre mázolt, művérrel leöntött Alan ezúttal is maga volt a megtestesült ír történelem, a tökéletes mediátor, aki egyedülálló frontemberi tevékenységével megelevenítette előttünk az összetett, epikus Primordial szerzeményeket. Kijött a kontroll ládákra, fürkészte a nézők tekintetét, kapcsolatot teremtve annak minden egyes fogékony tagjával. Markáns gesztikulációjával és erőteljes hangján énekelt soraival utaztatott el minket Írországba, sőt egyfajta hírnökként a közelgő vihart is megjósolta. A zenekar többi tagja is hozzájárult a magával ragadó hangulat megteremtéséhez: Ciáran MacUlliam és Michael OFloinn sodró gitártémái, valamint Pól „Paul” MacAmlaigh basszustémái és az új dobos is egyként vettek részt a letaglózó dalfolyam megteremtésében. A közönség szemében égett a tűz, és egy emberként éltük át az erőteljes hangzással megtámogatott epikus számokat felvonultató fellépést. A nemzeti tragédiát megörökítő The Coffin Ships-et a Manegarm-ból vendégszereplő Janne hegedűjátéka tette még magasztosabbá. Ezen kívül az Empire Falls, a The Golden Spiral, a No Nation On This Earth, az As Rome Burns, a Sons Of The Morrigan és a Heathen Tribes tette teljessé az eljátszott számok listáját. A Primordial mindig magával ragadó koncerteket ad, ezúttal is remekeltek a deszkákon.
Alan jóslata be is teljesedett, koncertjük végeztével teljes erejével és haragjával zúdult a vihar a Kaltenbach fesztivál területére. Szerencsére felkészülten vártuk az égi áldást, így esőkabátban viszonylagos biztonságban tudtuk végignézni a tomboló elemek alatt a fesztivál utolsó bandájaként fellépő amerikai Dying Fetus-t. A mindig elsöprő erejű koncerteket produkáló precíziós amerikai death metal gépezetet idén már negyedszerre láthattam színpadon, így nem volt kérdéses, hogy mit fognak játszani, ahogy az sem, hogy ezúttal is elsőrangú fellépést fogunk kapni. A locsogó esőben kitartóan tomboló rajongóknak többször is megköszönve, precízen darálta el nótáit a John Gallagher énekes/gitáros vezette trió. Az elején ugyan kicsit kásás, aránytalan volt a megszólalás, de pár számot követően már a szokásos elemi, lehengerlő erővel szólaltak meg az olyan szerzemények, mint a Praise The Lord (Opium Of The Masses), az Epidemic Of Hate, a Killing On Adrenaline, az Absoulte Defiance, a Skull Fucked, az Eviscerated Offspring, a Your Blood Is My Wine, a Grotesque Impalement és a One Shot, One Kill. A három évvel ezelőtti War Of Attrition lemezt a Homicidal Retribution képviselte, míg a tavalyi Descend Into Depravity-ről a Your Treachery Wil Die With You és a Conceived Into Enslavement hangzottak el. Az esőben ázó fellépést végül a Pissing In The Mainstream és a Kill Your Mother, Rape Your Dog gyors támadásai zárták le. Méltó befejezést nyújtott a Dying Fetus az idei Kaltenbach fesztiválnak.
Az idei Kaltenbach fesztivál sokkal jobban sikerült, mint a tavalyi kiadás. Ebben persze szerepe volt annak, hogy tavaly a második napi özönvíz és hidegfront teljesen tropára vágta a hangulatot. Idén végre a régi területen nézhettük a koncerteket, és nekem kedvezőbb volt a zenekari felhozatal is. Bár mintha ezúttal kevesebb látogató vett volna részt, ez amúgy is egy családias hangulatú rendezvény. Így legalább általában könnyen közel lehet férkőzni a színpadhoz, ami nagy előny. A Kaltenbach hátránya továbbra is a hiányos infrastruktúra, valamint a sok tré osztrák bandával felhígított zenei kínálat. Ettől eltekintve nagyon kellemes a hegyekben megrendezett fesztivál, és a mi kis csapatunk is abszolút elégedetten távozott a 2010-es Kaltenbach Open Air-ről.
10:29
