beszámoló [fesztivál] 2010. augusztus 4. szerda 12:11
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloMetalcamp 2010 2010. július 5-11, Tolmin, Szlovénia
Minden évben nagy eseménynek számít a szlovéniai Metalcamp fesztivál, amely talán az egyik legkülönlegesebb metal fesztivál Európában. Ugyanis nem csak a zenei felhozatal, hanem a csodálatos, hangulatos környezet is ideális alkalmat biztosít arra, hogy kényelmesen kipihenhessük az előző este széjjelheadbang-elt nyakak és rekedtre üvöltött torkok okozta amortizációt. Ehhez minden adott: az Alpok legszebb vidékén fekvő, csodaszép Tolmin városka (ahol a fesztivál ideje alatt szinte minden kedves kis kávézóból és pizzeriából a Metallica és a Pantera bömböl), a gyönyörű környezet és túraútvonalak (ahol kedvezményre jogosít fel a Metalcamp karszalag), a jéghideg de rendkívül felüdítő Tolminka és Soca folyócska (ahol egész napközben heverésznek és pancsolnak a metal arcok, és ahol rendszeresen a legválogatottabb őrültségek történnek).
Szóval az az izgalmas az egészben, mintha „Metáliába” érkezne az ember, ahol a helyszín adottságait és báját megtartva mégis minden a rock/metal körül forog erre a pár napra. Számomra azért kihagyhatatlan esemény minden egyes évben a szlovéniai Metalcamp, mert semmilyen más fesztiválon nem éreztem még ezt a bizonyos „nyaralás” jelleget, ahol a zenei programok mellett még annyi mindennel el lehet ütni az időt. Idén korábban, pár nappal „nyitás” előtt érkeztünk meg a helyszínre, ami ideális volt arra, hogy kicsit rá lehessen hangolódni a fesztiválra, illetve lazulni valamelyest az egész heti metálkodás előtt. Már ekkor, július 3-án is viszonylag sokan voltak ott a kempingben, szóval szemmel láthatóan mások is kihasználták az időt egy kis pancsolásra, túrázásra, vagy esti mulatozásra. Sőt, idén paintball lehetőség is volt, valamint a foci vb szerelmeseinek lehetőséget biztosítottak a meccsek követésére.
A Metalcamp-en mindenféle népség összegyülekezik: a házigazda szlovénok mellett sokan vannak a friccek (németek és osztrákok az idegesítő mulatozási szokásaikat tekintve egykutya...), de akadnak szép számmal svájciak, olaszok, franciák, hollandok, sőt még mexikóiak és izraeliek is. Mi két kocsival mentünk Magyarhonból, de persze rajtunk kívül is érkeztek még magyarok, bár összességében nem lehetett sok hazai hangot hallani. Általánosságban is el lehet mondani, hogy mintha kevesebben lettek volna az idei Metalcamp-en, mint mondjuk az utóbbi 1-2 év alapján előzetesen várni lehetett volna. Pedig a programra (és az időjárásra végre) nem lehetett panasz, jó felhozatalt ígért most 2010-ben is a fesztivál, valamint csak az első 2-3 napon kaptunk némi esőt és szélvihart, utána már végig a gatyarohasztó hőséggel kellett szembesülniük a jelenlévőknek. Épp ezért (ahogy mindenki más is,) az idő nagy részét a parton múlattuk, és a számunkra érdekesebb koncertek kezdésére slattyogtunk vissza a koncerttérre.
Július 6. - kedd
Az első fellépő, akit megnéztünk a Metalcamp-en, a Crowbar volt. A magyar közönség épp 2 nappal korábban láthatta már őket otthon, nekünk viszont ez az alkalom adatott meg a luisianai csapattal való megismerkedésre. Csalódásról szó sem lehetett, szép komótosan szállították nekünk az újabb és újabb mocsárszagú, málházós sludge nótákat. Kirk Windstein mondjuk úgy néz ki, mintha egy különösen alkoholgőzös éjszaka során egymásba gabalyodott Télapó és a Gyűrűk urás törp szerelemgyereke lenne, mégis ő a banda arca és motorja. Nem tudom, hogy csak a mai nap volt rossz kedve, vagy ez az alap hozzáállása, de mindvégig morcosan, a legtöbb kommunikációt mellőzve pengetett és kiabált rekedt hangján a mikrofonba. Windstein a számok között is legtöbbször szó nélkül hátravonult, gerjesztette a gitárját, legurított némi seritalt, és csak utána csaptak bele az újabb tételbe. Azonban mégis illett ezekhez a nótákhoz a „beleszarós” stílus, a Crowbar-féle sludge metal sosem a bohóckodásról volt híres, szóval a hangulat mégis átjött. A B-betűs társak (Matthew Brunson, Patrick Bruders, Tommy Buckley) különösebb felhajtás nélkül, de profi módon zenéltek: kényelmesen megvárták, amíg Kirk újra előrejön belekezdeni a következő dalba, addig ők is szusszantak egyet. Nem voltam, és nem is leszek a sludge metal rajongója, de a Crowbar koncertje mindenképpen élményszámba ment.
Következett a Nevermore, akiknek ugyebár Vörös Attila miatt most már magyar vonatkozása is van. Vörös volt azonban Warrel Dane és Jim Sheppard is (a Metalcamp szinte minden fellépőjével egyetemben), a tüzesen sütő nyári nap sugára megtette a hatását. Warrel sajnos egyéb gondokkal is küszködött: folyamatosan köhécselt és krákogott, amikor épp nem énekelt, valamint a dalokban a magasakat is inkább megspórolta vagy a közönségre bízta. Szóval látszott, hogy nem volt egészséges, reméljük nincsen komolyabb baja, mert már máskor is láttunk tőle hasonló kínlódást. Ez valamelyest levont a koncert értékéből, pedig a nótákban igyekezett Warrel Dane a lehető legjobban teljesíteni. A többiek jókedvvel játszottak, Van Williams szokás szerint elképesztően lazán, Loomis nagy átéléssel és koncentrációval, Sheppard széles mosollyal, Vörös Attila pedig szintén jól beilleszkedett a társulatba, vidáman játszott, és akármennyire is meg kell izzadnia Jeff Loomis mellett, a gitármunkájára nem lehetett panasz. Fantasztikus teljesítmény és hazánknak is büszkeség, hogy a power/thrash/progresszív metal legütősebb bandájának a tagja lehet. Nagyjából ugyanazokat a számokat játszották, mint nálunk a Metalfest-en Csillebércen, tehát a Beyond Within, The River Dragon Has Come, Your Poison Throne, Born, The Termination Proclamation, Inside Four Walls, This Godless Endeavor, The Heart Collector, The Obsidian Conspiracy, Enemies Of Reality dalokat élvezhettük végig. Warrel a The Obsidian Conspiracy-nál rendesen belesült a setlist-be, valamint a korai időpont és a tűző nap is rontotta a bulira való ráhangolódást. Nevermore szinten ez egy jó koncert volt, de a kiváló minősítéshez egy kicsit még össze kellene kapniuk magukat: tőlük csakis egy hibátlan, precíziós gépezetként működő előadás üti meg ezt a szintet.
A Six Feet Under szintén a világosban kényszerült játszani, Chris Barnes ugyancsak úgy nézett ki, mint aki a ketchup-os hordóból kászálódott elő. Szokás szerint nem Armani öltönyben jelent meg (azért megnéznék úgy egy koncertet vele, hehe...), hanem abban a szakadt mackónadrágban és pulóverben (a 40 fokban!), amiben már vagy 10 éve parádézik. A koncertbe azonban nem lehetett belekötni, kegyetlenül végigdarálták azt a kb. 1 órát, ami a rendelkezésükre állt. Barnes akárcsak 2008-ban, most is segítségére volt a színpad-takarító személyzetnek, és többször is fényesre polírozta a deszkákat méteres rasztáinak pörgetésével. A társak leszegett fejjel reszelték a vérgőzös death metalt, nagyon átjött a hangulat. Az utolsóként elhangzó TNT különösen megmozgatta a népet. Jómagam sosem voltam a banda, és ez a fajta pőre floridai death metal rajongója, de az eddigi találkozásaink közül a mostani Metalcamp-es előadásuk tetszett a legjobban. Noha Barnes visításaira ösztönösen vigyorba rándul az arcom, sajnos számomra ez sokat levon a produkció komolyságából.
A Six Feet Under után mi jöhetett volna más, mint egy hasonló gyilkos gépezet, Barnes ex-bandája, a Cannibal Corpse. Hasonlóan floridai death metal, hasonlóan nem az én stílusom, de ugyancsak nem érheti rossz szó George Fischer-éket. Az a tömény brutalitás, amely még Six Feet-éket is túlszárnyalta, valóban letaglózó volt itt a Metalcamp-en. A banda szokás szerint kőkeményen odatette magát: a bikanyakú George Fischer megállás nélkül pörgette a haját, amikor épp nem a mikrofonba bugyborékolt, Alex Webster pedig ugyancsak fel se nézett a folyamatos headbang-ből. A két gitáros, Pat O´Brien és Rob Barrett összeszokott párosként nyűtték a húrokat, Pat ujjai még a riffelősebb részeknél is észveszejtő módon jártak fel-alá a gitárnyakon. Paul Mazurkiewicz dobmunkájára elsőrangú volt, a vaskosabb ütemeket és az őrült szegeléseket egyaránt kiválóan hozta. A program felölelte a teljes Cannibal Corpse életművet, minden albumról 1-2 szám, persze a legfrissebb Evisceration Plague-et is beleértve. A közönség értékelte a produkciót, folyamatosan ment a headbang az első soroktól a domboldalon ülőkig. A Scalding Hail, Unleashing The Bloodthirsty, Savage Butchery, Sentenced To Burn, The Wretched Spawn, I Will Kill You, Scattered Remains, Splattered Brains, Make Them Suffer, Priests Of Sodom, Staring Through The Eyes Of The Dead, Devoured By Vermin, Pounded Into Dust, A Skull Full Of Maggots, Hammer Smashed Face, és a Stripped, Raped And Strangled opuszokból állt a program, tehát komoly panasza senkinek sem lehet. A hangzás kiváló volt, a banda ennyi év után is óriási lelkesedéssel és beleéléssel játszott, tehát a Corpse jött, látott és belezett.
Nagy várakozással tekintettem a Soulfly koncert elé, ugyanis Max Cavalera bandája már jópárszor megtornáztatta a nyakamat az utóbbi években. Ráadásul a 2005-ös Dark Ages lemez óta, vagyis a Conquer és a most megjelent Omen albumokat is beleértve, Max bácsi újra rálépett a régi Sepultura által kitaposott thrash-es ösvényére, ami mindenképpen örö, bódottá. Persze a korábbi nagylemezek sulykolós, ugrálós, törzsi ritmusos, nu-metalos nótái is nagy koncertkedvencek, tehát minden azon múlt ma este, hogy Max formában van-e, jókedvvel játszik-e, vagy csak elkamuzza az egészet (ilyenre is van példa). Bár a frontember olyan állapotban és elpilledt tekintettel mászkált a színpadon, mint aki egy teljes focipályát szívott el az imént, mindez nem jelentett gondot a koncert élvezhetősége szempontjából. Viszont ebben nélkülözhetetlen pillérek Marc Rizzo, Joe Nunez és Bobby Burns, akik akkor is képesek lennének elvinni a hátukon a bulit, ha Max történetesen elszunyókálna hátul a hangládák mögött... Hihetetlen képességű zenészek, akik rengeteget hozzátesznek ahhoz, hogy a Soulfly-t kiváló koncert- (és stúdió)bandaként tartsa számon a világ.
A Blood, Fire, War, Hate skandálást követően mégsem a Conquer album nyitódalával, hanem a Prophecy lemez címadó nótájával indítottak. A hangzás nem volt ekkor igazán tökéletes, de pár szám múlva már sikerült megfelelő szintre beállítani mindent. Innentől nem volt megállás sem a nézőtéren, sem a színpadon, mindenki átadta magát a zúzós, tombolós, ugrálós zenének. Több korábbi nóta is előkerült a koncerten, mint a Back To The Primitive, Seek ´N´ Strike, Jumpdafuckup, Eye For An Eye, de a program alapvetően a Dark Ages és azutáni lemezek terméséről szólt. Tehát hallhattuk a Kingdom, Babylon, Bloodbath & Beyond, Carved Inside, Frontlines, Unleash nótákat Max-ék előadásában. Néhány számnál Max mostohafia, Richie Cavalera (Incite) is a színpadra került üvöltözni egy kicsit, valamint az Attitude-ot kisebb fia dobolta végig. Jó meglepetés volt ez a ritka Sepultura nóta, ezen kívül még a Refuse/Resist, Territory, Arise, és persze a Roots Bloody Roots is előkerült. Ezen nóták nagy részét (sőt, több saját Soulfly számot) nem teljes terjedelmében játszottak le, hanem csak úgy „felibe-harmadába”. Némi közös dobolást is elővezettek, de ezért a 2 percért fölösleges volt hurcolászni a dobokat. Látszik, hogy a banda abszolút Max kénye-kedve szerint működik, amilyen kedve van, annyit játszanak. A többi tagot azonban ez mit sem zavarta, elnyomtak ők bármit nagy kedvvel. Marc Rizzo egy igazi energiabomba, úgy pörgött a színpadon, mint egy búgócsiga. Ő igazán átélte a dalokat, biztatta a közönséget, a gitárszólókat is mindig feldobta valamivel. Joe Nunez iszonyat energikusan csépelte a dobcuccot, erőtől duzzadó játéka a Soulfly egy nagy erőssége. Élmény volt figyelni Joe munkáját, még egy dobszóló lehetőséget is kapott, ahol kedvére hergelhette a közönséget. Bobby Burns kevésbé pörgött ma, lehet hogy benne volt már a levegőben a kiszállása a bandából, ami nem sokkal a Metalcamp után meg is történt. Mindenesetre kiváló és meglehetősen hosszú előadást kaptunk a Soulfly-tól, a koncert után még sokáig visszhangzott a kempingben erre is, arra is a Soulfly skandálás.
A Korpiklaani egy igazi trúúúú csapat. Ők nem csak vizet prédikálnak vodkáról meg sörről, hanem bizony egy hajtásra ki is isszák azt. Jonne Järvelä-nak mindez túl jól is sikerült, és ez meglátszott a koncertes teljesítményén. Ez azt jelenti, hogy nem nagyon jutott el a tudatáig, hogy pontosan hol van, és mi történik össze-vissza énekelt, a szöveggel kapcsolatban nem mindig volt képben. Ezáltal a magyar honfiaknak valószínűleg rögtön egy bizonyos debreceni koncertfelvétel emléke kezdett felderengeni (”ha be vagy b.va, ne énekejjé´ b.meg!”), szóval a Korpiklaani alapvetően mókás folk metalja így még mókásabbá vált. Más kérdés, hogy az a bizonyos „nem veled nevetünk, hanem rajtad” című történet okozta a mulatságot a nézőtéren. Pedig jó számokat válogattak össze, számos dal elhangzott a kiváló első három lemezről, amikor még tényleg megvolt a varázs a Korpiklaani-ban. Azóta már meglehetősen önismétlésbe fulladt a zenekar, és a frissebb nóták eléggé unalmasra sikerültek. A Vodka, Journey Man, Korpiklaani, Cottages & Saunas, Tuli Kokko, Pellonpekko, Wooden Pints, Happy Little Boozer dalokra azért rendesen beindult a nép, de az újabb számok, mint az Erämaan Ärjyt, Kipumylly, Huppiaan Aarre, Metsämies is sikert arattak. Volt itt táncikálás, headbang-elés, ugrálás, vonatozás, és ezeknek mindenféle kombinációja. Ehhez viszont az kellett, hogy Jonne-n kívül a társaság többi része azért állja a sarat. Ők meg is tettek mindent, zeneileg nem is lehetett sok mindent a szemükre vetni. Szegény Cane még az éneklésbe is próbált itt-ott besegíteni, amikor Jonne épp valahol máshol járt.
Szóval emlékezetes maradt a Korpiklaani koncertje, de azért elég ciki (sőt mi több, szégyen!), hogy egy ilyen világhírnevet szerzett zenekar ennyire katasztrofális állapotban lépjen színpadra. A záró Beer Beer alatt Jonne persze amerre állt, arra locsolta a sört, a mikrofonkábelével húzta-vonta maga után az egyik színpadi ventilátort (demicsináááász...!?), és mikor már rég levonult a banda a színpadról és a személyzet a cuccok szétszerelésébe kezdett, még akkor is percekig zagyválta a mikrofonba a hülyeségeket (”you are immortal people!!”), de már mindenki csak legyintett rá. Nem mondom, hogy a Korpiklaani-hoz nem illik ez az imidzs, pláne a zenéjük hangulatához, de azért méltóztassék már normálisan előadni ezeket a nótákat! Köszi!
Július 7. - szerda
Ezen a napon is kihasználtuk az időt a lazulásra, az Arkona volt az első banda, akiket igazán meg akartunk nézni. Még a sátraktól hallani lehetett a Trail Of Tears hangjait. Különösebben nem vagyok ismerője a zenekarnak, de a hallottak alapján tetszett a gothic metalnak ez az erőteljes válfaja. Az érfelvágós kínlódásokkal, meg a csöpögős gagyikkal ki lehet üldözni a világból, de a Trail Of Tears-et szívesen megnézném legközelebb. Ekkor már kicsit sajnáltam is, hogy nem voltam bent a koncertjükön. Az Arkona viszont nagyon megteremtette a hangulatot. Láthattuk őket Budapesten a Metalfest-en, de ez a szlovéniai buli talán még hangulatosabb, még élvezetesebb volt. Nekem ez volt a harmadik találkozásom az Arkonával, és egyértelműen a mostani tetszett a legjobban. A korai időpont ellenére egész sokan gyűltek össze, és Masha-ék alaposan meg is mozgatták a jelenlévőket. Ahogy a Metalfest-es beszámolóban is írtam, nagyon jól kombinálják a jellegzetes szláv dallamvilágot a kemény metal riffekkel. Masha ha kell üvölt, ha kell kántál, ha kell táncra perdül a csörgődobjával, a közönséget pedig remekül kommandírozza. Még a Metalcamp idei slágerévé vált sárga, felfújható sörtálcával is eljátszogatott csörgődobként, mielőtt visszahajította a tömegbe (ebben az évben az volt a tisztelt egybegyűltek fő szórakozási formája, hogy ezekkel a sárga vackokkal frizbiztek a koncertek alatt. A színpadon landoló „frizbiket” a jobbfej zenészek vigyorogva visszadobták, a rosszabb fejeket vagy az imidzsüket túlságosan trúúúnak gondolókat inkább idegesítette mindez). A gitáros Lazar szintén nagy jókedvvel ugrált a deszkákon, mindenki nagyon élvezte a koncertet. Csak a basszusgitáros Kniaz kiállása volt meglehetősen statikus, no és a színpad szélén kisegítő jelleggel jelenlévő nagybőgös emberé. Ja, és persze a doboknál Sokolov-nak sem volt sok lehetősége ide-oda rohangálni... Továbbra is hiányolom a billentyűst a zenekarból, de ettől függetlenül ma mindenkit megvett kilóra az Arkona szláv folk metalja.
A Leaves Eyes-t inkább kihagytuk, utánuk pedig a DevilDriver következett. Ugyanis a program szerinti Equilibrium a lista végére került, így Dez Fafaráék készülődhettek. Épp a Sonisphere beszámolómban keseregtem kicsit, hogy a DevilDriver talán nem elég érett egy ilyen nagy színpadhoz, nem tudják annyira „belakni” a deszkákat, mint egy klubbuliban. Nos, ma meggyőzően bizonyítottak, ugyanis a DevilDriver koncertje óriásit ütött! Szó sem volt bizonytalanságról, Fafara hangja is rendben volt most, csúcsformában pörgött a csapat. Olyan intenzitással szállították az újabb és újabb csapásokat, hogy a dalokból sugárzó agresszió mindenkit magával ragadott. Ekkorra már besötétedett, ez is nagyban hozzájárult a DevilDriver sikeréhez. Egész sok időt kaptak, így jó pár durvulat belefért az újabb és korábbi lemezek terméseiből. Az End Of The Line, I Could Care Less, Clouds Over California, Pray For Villains, These Fighting Words, The Mountain, Meet The Wretched, Not All Who Wander Are Lost dalokra emlékszem. A szénné tetovált Fafara rendkívül nagyra értékelte a fogadtatást és a csodálatos helyszínt, a közönséget pedig nem kellett kétszer felszólítani némi tombolásra. A DevilDriver koncertjeihez kötődő gigantikus circle-pit és wall of death is megvolt természetesen, a brutálisan jó koncert után adrenalinnal felvértezve vártuk az Overkill buliját.
Az élvezetekre a New Jersey-ből származó csapat rátett még egy lapáttal. Pedig kicsit furcsán indult a koncert: eléggé amorf hangzással robbantak be a The Green And Black című számra, Blitz-nek sikerült pár másodpercet késnie, és csak menet közben kapcsolódott be a nótába. Derek Tailer gitárost pedig valaki bosszanthatta az első sorokból, mert néhány percig folyamatosan mutogatta a középső ujját és idegesen szövegelt valakinek a közönségben. Hogy lesz ebből jó koncert...? Szerencsére az 1980-ban alakult Overkill tagjai vannak már olyan öreg rókák, hogy pillanatok alatt össze tudják kapni magukat. A hangzást is sikerült kijavítani, innentől brutális erővel, kőkeményen gyomrozó lábdobbal szólaltak meg a nóták. A csapatra szintén nem lehetett innentől egy rossz szót sem szólni. Nem volt megállás, az Overkill játszhatott bármit, abban hiba nem lehetett, hiszen történetük során csakis egyenletesen magas színvonalú albumokat gyártottak. Persze náluk is a ´80-as évek volt a csúcskorszak, de az új dalok ugyanakkora sikert és tombolást, együtténeklést váltottak ki, mint a régiek. A közönség tehát képben volt az Overkill életművel kapcsolatban.
A Rotten To The Core, Wrecking Crew, Hello From The Gutter, Ironbound, In Union We Stand, Bring Me The Night, Elimination, Fuck You nótákra emlékszem még, fellépése során az Overkill pedig Szlovéniának is bebizonyította (amit én a korábbi találkozónk alkalmával már tudtam), hogy még mindig bombaerős a csapat. Blitz-ből, ebből a sovány, szikár emberből senki sem nézett volna ki ennyi energiát, ahogy keresztbe-kasul rohangált a színpadon, éles hangja pedig bejárta mindenkinek a hallójáratát. A csapat másik agya, DD Verni szintén nagy átéléssel és vidám hangulatban pengette a basszusát, ami jó vaskosan, keményen szólt, ami nagy hatással volt a koncertre. Ron Lipnicki dobmunkája ámulatba ejtő, a brutális megszólalás az ő játékát is alaposan kiemelte. A két gitáros, Derek Tailer és Dave Linsk úgyszintén kiválóan teljesítettek, utóbbinak a szólómunkája is dicséretet érdekel. Ráadás nem volt, a Fuck You nóta mintegy pörölycsapásként zárta le a koncertet, ez után már egyszerűen értelmetlen lett volna bármit is játszani. Az Overkill bombasztikus koncertet adott, a DevilDriver zúzdájával kombinálva pedig különösképpen két vállra fektettek minden thrash metal kedvelőt. Nem csak a régi albumok, hanem valószínűleg az Ironbound is klasszikussá fog érni, Blitz-éket pedig mindenképp el kell csípni koncerten, ha újra errefelé járnak. A DevilDriver-Overkill kombó után szegény Equilibrium eleve vert helyzetből indult, lehetőségük sem volt ráduplázni az eddigi hangulatra. Tisztességből végighallgattuk ugyan, de menet közben is folyamatosan Fafaráék és Blitz-ék koncertjének eseményeit tárgyalgattuk. Pedig az Equilibrium lemezek is óriási népszerűségnek örvendenek a folk metal rajongói részéről, de ezek az Ensiferum-os, viszont annál azért kevésbé fogós nóták most hajnali 1-kor már nem tudtak megtalálni.
Július 8. - csütörtök
A csütörtöki nap is tartogatott jó pár kellemes koncertet, elsőként a Suicidal Angels volt az a banda, akiket meg akartam nézni. Szinte csoda, hogy most sikerült összejönnie a találkozónak, hiszen a görög thrash hordának már vagy háromszor volt esedékes látogatása Magyarországon, de ilyen-olyan okoknál fogva mindegyik elmaradt. Noha a korai időpont és az őrjítő hőség nem volt ideális, mégis jó alkalom volt arra, hogy kitapasztaljuk, hogyan is értelmezik a thrash metalt Göröghonban. Röviden: ugyanúgy, mint Amerikában. A Suicidal Angels ugyanazokat a formulákat hozza, amit a Slayer és hasonló csapatok már tökélyre fejlesztettek. Szóval a reszelős, vijjogós szólós, kiabálós (és viszonylag kevés változatosságot tartalmazó) számok egymásutániságát egy idő múlva kicsit meg lehetett unni, de a maguk módján és a thrash metal világában jó bandának számít a Suicidal Angels. Két megjelent nagylemezük, az Eternal Domination és a Sanctify The Darkness fő nótáiból táplálkozott a buli, de még 2-3 vadiúj dalt is eljátszottak. Nem bántam meg, hogy végigbólogattam a koncertjüket, bár egy klubbulin talán még jobban átjön a zenében rejlő energia, ezért ha Magyarországon játszanak valamikor (és Murphy bácsit is épp elnyomja az álom...), érdemes őket megtekinteni.
A Decapitated-et kihagytam, így az Epica volt a következő esedékes fellépő számomra. A holland csapat jobbnál jobb lemezekkel jelentkezik, Simone pedig egy olyan tünemény, aki élőben is magával ragadó. Persze óriási ziccert hagynának ki, ha nem játszanának rá egy kicsit erre, így tehát Simone ”egész véletlenül” mindig a színpadra állított ventilátor felett állt meg hajat dobálni a „szélben”, ami legyünk őszinték, minden küzdőtéren jelen lévő férfiembernek szívet melengető látvány volt. A gyönyörű énekesnő azonban nem játszotta meg magát: kedvesen, közvetlenül kommunikált, viccelődött, bejárta a színpad minden szegletét szemmel láthatóan élvezte a zenét és a bulit. Énekteljesítménye szintén nem hagyott kívánnivalót maga után, még az óriási hőség és az erős napsütés ellenére sem. Akkor vonult csak le percekre a deszkákról, amikor épp nem volt szerepe. Ilyenkor a többi tag vitte a hátán a koncertet, különös tekintettel Mark Jansen-re és Isaac Delahaye-re. Jansen-re hárultak a hörgős részek, amelyek egyáltalán nincsenek a háttérbe szorítva az Epica zenéjében, sőt szinte fele-fele arányt képviselt Simone énekével a koncerten. A tagok mind nagy élvezettel játszottak, az alapos headbang-elésből mindenki egyaránt kivette a részét. A program első fele a legfrissebb Design Your Universe lemezt idézte meg, a Samadhi, Resign To Surrender, Unleashed, Martyr Of The Free World nóták erejéig. Csak utána kezdtek el szemezgetni a korábbi alkotások közül, így végül a Sensorium, The Obsessive Devotion, Quietus, Cry For The Moon, Sancta Terra, Consign To Oblivion dalok kaptak helyet ma. Az Epica kiváló koncertzenekar, a szimfónikus power/gothic metal rajongóinak egyenesen kötelező hallgatnivaló. És aki esetleg lemaradt volna az idei Hegyaljás koncertjükről, októberben a Diesel klubban még pótolhat!
Az Exploited buliját inkább jobbnak láttuk kihagyni, az nem a mi világunk. 2007-ben már felléptek egyszer a Campen, és úgy látszik igény van rájuk, mert most újra itt voltak. Kicsit bánom, hogy akkor eléggé kigúnyoltam őket, mert bár tény, hogy az Exploited nem a progresszivitás atomrobbanása, de mint élő legenda, ezt a fajta arcbamászó, direkt punkzenét abszolút tisztességesen és színvonalasan nyomják a maguk nemében (mondjuk inkább úgy, hogy a The Exploited a punkzene Sex Pistols-a). Távolról, a sátraktól egész kellemes volt hallgatni a britek dühöngését, mindenesetre a sár-pogóban azért nem vettem volna részt. A folk metal stílus szárnyal manapság, csakúgy mint az Eluveitie, akik négy sorlemezzel (és egy különleges akusztikus albummal) a hátuk mögött igazi világsztárnak számítanak már a metal berkeken belül. Naná hogy nagy volt az érdeklődés a koncertjükre. Náluk állandóan kritikus tényező az élő fellépések hangosítása, szerencsére a Metalcamp-en ezzel sem volt igazán gond. Szóval minden adott volt az emlékezetes koncerthez.
A mai estén főleg a legújabb, Everything Remains As It Never Was címet viselő albumát preferálta a svájci csapat, a Nil, Thousanfold, Quoth The Ravenqueen, Kingdom Come Undone, (Do)Minion nótákat hallhattuk. Persze érthető, hogy a bandák általában a friss lemezüket akarják promotálni, de az Eluveitie esetében a korábbi albumok terméseiből talán ütősebb setlist-et lehet formálni, az Everything Remains korongot az ő mértékükkel mérve inkább átlagosnak tartom. Legalábbis a Bloodstained Ground, Grey Sublime Archon, Inis Mona, Slania´s Song, Primordial Breath, Tegernako dalok nagyobbat ütöttek. Persze a rajongóknak mindegy, ha egyszer Chrigel Glanzmann és társai állnak a deszkákon, játszhatnak bármit, az őrület garantált. Az Eluveitie meg is csinálta a hangulatot annak rendje és módja szerint. A zenészek nagy beleéléssel játszottak, még az általában valamelyest visszafogottabb új tagok is sokkal aktívabbak voltak, mint az utóbbi pár találkozásunkkor. Chrigel Glanzmann is sokat kommunikált a közönséggel, párhuzamot vont a mai modern társadalom, és a régi kelta/gall hősök világa között, és felszólított a harcra az ősi értékek védelmében. Szóval átjött a hangulat, az Eluveitie (ha a technika is úgy akarja) remek élő teljesítményre képes, ez így történt ma is. Szükség volt némi pihenésre, ennek a Behemoth esett áldozatul. Amúgy sem szimpatizálok kifejezetten a bandával, zeneileg és emberileg sem, tehát nem éreztem nagy hiánynak. Elég hangosan, sőt kissé fülsértően szólt a koncert, ráadásul az általában jó Behemoth koncerthangulatot most mintha nem sikerült volna igazán megteremteni. Feltűnt, hogy több Behemoth pólós forma is a távozást választotta a koncert közben, ez talán mindennél többet mond...
Utolsó fellépő az Ex Deo volt mára, őket mindenképp meg akartuk tekinteni. A Kataklysm tagok projektje lemezen inkább csak egy erős közepes, élőben viszont hihetetlen hangulatot tudnak teremteni, ezt a legutóbbi Paganfest-en Magyarországon is prezentálták. Itt jóval nagyobb színpadon léptek fel, kevésbé családias hangulatban, ráadásul elég kései időpontban, de reméltem, hogy mindez nem fogja befolyásolni a koncert átélhetőségét. Szerencsére vannak már olyan rutinos csókák a Kataklysm tagok, hogy mindez ne jelentsen problémát. Kicsit megritkult ugyan a nézőtér, de akik jelen voltak, azok átadták magukat a mindent elsöprő hang-orkánnak. Maurizio Iacono egészen a rómaiakig ásott le saját származásában, ezt a projektet pedig az ókori Róma hatalmának, erejének, dicsőségének hirdetése céljából hozta létre. A tagok római bőrpáncélban, marcona kiállással vonultak a színpadra, és adagolták az epikusan hömpölygő, zord hangulatú dalokat. Maurizio sem őrülten headbang-elve, hanem összefogott hajjal, sötét tekintettel, széles gesztusokkal játszotta el és élte meg a római hadvezér szerepét. Ez az, ami nagyon megy neki hihetetlenül elő tudja adni a nótákat. A hallgatóságot is magával ragadták a Romulus album vészjósló számai, ahol nem a tőlük megszokott „northern hyperblast”-en, hanem a komor súlyosságon van a hangsúly. Bizony, ez a koncert nem arról szólt, hogy ”Lóma a balátotok!”
Az utolsó nóta után Maurizio-ék még egy külön meglepetéssel készültek, amit állításuk szerint nem fogunk egyhamar elfelejteni. Pár perccel később visszatértek a deszkákra, immár a páncélok nélkül, fekete pólóban, kiengedett hajjal, és az „Ultimately, we´re all dead men...” bevezetésre mindenki üdvrivalgásban tört ki, hiszen Kataklysm nótát is előhúzott a csapat, az In Shadows And Dust következett. Rögtön meg is telt a nézőtér, ezek szerint maga a Kataklysm zenekar hihetetlenül népszerű Szlovéniában illetve a Metalcamp-en. Sőt, hogy ne legyen elég a jóból, a rövidesen megjelenő Heaven´s Venom albumról is megcsillantottak egy dalt, ami a Push The Venom címet viseli. Pár őrült szegelős témától eltekintve ez a szám inkább a súlyosságról, melódiákról szól, úgy tűnik a Kataklysm legújabb érája ebbe az irányba mozdul el, a védjegynek számító hyperblast felől. A félelmetes hangulatú Ex Deo számok, és a meglepetésszerűen előkapott zseniális Kataklysm nóták tökéletes zárásai voltak a mai estének, sokáig alig tudtunk magunkhoz térni, hiszen a kanadaiak „Ex Deo-ként” nem szokták a fő bandájuk szerzeményeit játszani. Most ez is megtörtént, mindenki nagy örömmel térhetett nyugovóra.
Július 9. - péntek
Huhh, már eddig is meglehetősen masszív napokat éltünk át, de még mindig nem volt vége. Ma is rengeteg koncert várt ránk, elsőként a már 15 órakor színpadra lépő Varg-ot terveztük be. Sajnos nem értünk időben vissza, így csak a kempingből hallhattuk a program végét. Tavaly a Summer Nights fesztiválon nagyon tetszett a fellépésük, legutóbb a Metalfest-en viszont annyira nem vágtam hanyatt magam. Sajnos nem volt lehetőségem megtapasztalni, hogy most a Metalcamp-en hogyan teljesítettek. 16 óra felé kezdett az Ensiferum, meglepően korai időpontot kaptak. A finn csapattól mindig megbízható produkcióra számíthatunk, bennük nem lehet csalódni a nagy meleg ellenére sem. Főleg az új albumukat helyezték ma előtérbe, az idő viszonylagos szűkössége miatt a korábbiakról csak mutatóba került elő néhány alapnóta. A From Afar, Twilight Tavern, Into Battle, Token Of Time, Elusive Reaches, Deathbringer From The Sky, Abandonned, Stone Cold Metal, Ahti, Iron dalokból állt a program, ami tetszett a közönségnek, bár biztosan mindenki fel tudott volna sorolni még 3-4 nótát, amelyeknek jó lett volna beleférniük az időbe. Az új szerzemények jól működtek élőben, talán csak a hosszabb lélegzetvételű témák (Stone Cold Metal) fulladtak egy kicsit unalomba. A ritka „fehér Zorrónak” számító Abandonned-nak viszont örültem, Petri Lindroos megemlítette, hogy ezt a hosszú évek óta nem játszott nótát nemrég a Rockmaratonon vették elő újra. Ha a tűző nap miatt nem is volt iszonyatos őrjöngés a nézőtéren és a színpadon mind a közönség, mind a zenekar jól teljesített. A tagok rutinosan hozták azt, amit kell, az új billentyűs hölgyre, Emmi Silvennoinen-re sem lehetett panasz, ő is átadta magát az Ensiferum nóták élvezetének.
Éles váltással a death metal egyik alapbandája, az Obituary érkezett a deszkákra. Tőlük nem várt senki sziporkázó, briliáns megoldásokat, csak kérlelhetetlen gyalulást és pusztítást. A Darkest Day lemez látványos háttérvásznával készültek, a tagok pedig saját maguk állították be a hangszereiket. Ehhez a zenéhez nem kell a túlpolírozott, bombázó hangzás, inkább az a nyers, piszkos, varacskos sound illett hozzájuk, amit Trevor Peres csiholt ki a gitárjából. A koncert is ennek megfelelően brutális úthengerként döcögött át a hallgatóságon, ugyanis az Obituary sosem a tempós zenei megoldásairól volt híres. John Tardy még ebben az ordas hőségben sem tud meglenni a hosszú ujjú pulóvere nélkül, de nem látszott rajta a szenvedés, kifejezetten jókedvűen kommandírozta végig a bulit. Számtalanszor összevigyorgott tesójával, Donald-dal, sőt olykor be is segített neki a dobolásba, ezek különösen látványos jelenetek voltak. A másik látványosság Ralph Santolla szólói voltak, aki egy új, technikásabb ízt vitt a floridaiak kőbunkó zenei világába. Sokak szerint Santolla szólói nem passzolnak az Obituary-hoz, szerintem nem jelentettek problémát az ezáltal minimálisan újraértelmezett régi és újabb nóták. Ráadásul Santolla szintén derűsen, sokat mosolyogva játszott. A basszust Steve DiGiorgio kezelte, meglepetésnek számít, hogy a turnén ő segíti ki Tardy-ékat. A lassanként őszbe forduló szakállú zenész százszor technikásabb bandákban (Death, Control Denied, Sadus, Testament, stb.) is helytállt már, így az Obituary zenéje neki olyannyira ujjgyakorlat, hogy elég volt csak három húr a fretless bass-ra. A programban sok régi dal kapott helyett, a Slowly We Rot-tól kezdve a Darkest Day lemezig bezárólag szemezgettek az életműből. A közönségnek tetszett az „Obicsáré” koncertje, elöl a gyakori locsolásnak és vizezésnek köszönhetően már elég nagy saras tócsa keletkezett, amiben nem átallottak többen is meghempergőzni. Szerintem Tardy-ék nem ütköztek meg ezen.
Újabb éles váltás, a Sonata Arctica következett. Korábban nagyon szerettem a zenekart, sok jó koncertélmény fűződött a nevükhöz. Az utóbbi pár évben viszont egyre inkább hakni jellegű bulikkal szúrták ki a szemünket, a Petőfi Csarnokos és Metalfest-es fellépéseik is elég gyatrán sikerültek, ráadásul zeneileg is eléggé unalomba fordultak az utolsó két albumukkal. Ezért nem vonzott már a finnek koncertje, megelégedtem a sátrakig szűrődő Flag In The Ground, The Last Amazing Grays, Juliet, Last Drop Falls, Fullmoon, Black Sheep, In Black And White, Don´t Say A Word, Vodka (Hava Nagila) dalokkal. A zenekar képzettségéhez nem férhet kétség, de Tony Kakko ma megint elég gyengén vezetett elő pár énektémát, néha olyan hamis volt, hogy ösztönösen behúztam a nyakam... Sajnálom, hogy ennyire nem találja a helyét újabban a Sonata, vagy pedig az új utak keresése fordult kudarcba a jelek szerint. Sokak nagy kedvence, a Paradise Lost is megtisztelte jelenlétével a Metalcamp-et. Én magam nem követtem sosem a munkásságukat, de az tény, hogy a gothic/doom metal egyik legjobb, legigényesebb képviselője a brit csapat. Legfrissebb albumuk, a Faith Divides Us - Death Unites Us különösen jó kritikákat kapott. Természetesen volt miből válogatni a tucatnyi nagylemezt kitevő életműből, a több mint 1 óra játékidő mindenki számára tartalmazott kedvenc nótákat. Sokan tombolták és énekelték végig a Paradise Lost koncertjét, nekem is tetszett a produkció, még ha továbbra sem leszek a csapat rajongója.
Ez a nap főleg a heavy/power metal szerelmeseinek okozott élvezetet, pláne hogy a Hammerfall volt a következő a sorban, akik aztán tényleg a stílus alapbandái közé tartoznak. Sokan kritizálják őket, a heavy metalt amúgy is „divat” manapság cikizni, pedig a műfaj színvonalas csapatainak egyáltalán nincs miért szégyenkezniük, senkivel szemben. Igaz, a Hammerfall utóbbi nagylemezei könnyen unalomba fulladnak, de a klasszikus albumok, valamint a zenekar élő fellépései továbbra is élvezetesek. Így történt ez most is, a Hammerfall rengeteg rajongó előtt igazán jó koncertet adott. Segítségükre voltak ebben az olyan himnuszok, mint a Punish And Enslave, The Dragon Lies Bleeding, Crimson Thunder, Hallowed Be My Name, Last Man Standing, Blood Bound, Heeding The Call, Rebel Inside, Any Means Necessary, Stronger Than All, Riders Of The Storm, és persze az elmaradhatatlan Hearts On Fire és Let The Hammer Fall. A csapat mindegyik tagja meggyőző teljesítményt nyújtott, az újonnan szerződtetett Pontus és Fredrik Larsson is rutinosan mozogtak a deszkákon. Joacim Cans szórakoztató kommentárjaival közvetlen, szimpatikus frontembernek bizonyult, aki még azt is megemlítette, hogy az angol Metal Hammer egyszerűen szarnak minősítette az új lemezüket. De itt a koncerten mégis megmutatták, hogy van benne kraft (legalábbis az eljátszott számokban). Jókedvvel és nagy zenei alázattal, illetve komoly színpadképpel zenélt a Hammerfall, szerintem minden jelenlévő élvezte a koncertet.
Ha már a Hammerfall-t tekintjük a heavy metal egyik királyának, következett a rámenős trónkövetelő, az ugyancsak svéd Sabaton. Ők pillanatok alatt lettek közönségkedvencek, az általuk tökélyre fejlesztett menetelős csata-metal egyszerűen mindenkit megmozgat. És ez nem csak a zenének köszönhető, hanem a zenekar, de különösen Joakim Brodén frontember hihetetlenül szimpatikus, közvetlen hozzáállásának. Nagy elánnal és pirotechnikával robbant a banda a színpadra, és a nézőtéren pillanatok alatt óriási hangulat keletkezett. Már hat nagylemezük van, amiből válogathatnak, így hát egyre nehezebb összeállítani a koncertprogramot. De ma este szerintem mindenki megtalálta a maga kedvencét a Ghost Division, Panzer Battalion, Coat Of Arms, Saboteurs, Cliffs Of Gallipoli, Attero Dominatus, The Price Of A Mile, Screaming Eagles, Uprising, The Art Of War, Primo Victoria, Metal Machine / Metal Crüe listából.
Joakim Brodén eszméletlen kvalitású frontember. Úgy viselkedik, mint egy gimis garázs-zenekar tagja az első komolyabb sikerek elérésekor nem győz szívből és őszintén hálálkodni a meleg fogadtatástól, kis híja hogy a könnye ki nem csordul. Énekteljesítményére is csak maximális pontszámot lehet adni. Mindemellett folyamatosan nyomatja az eszement kommentárokat és poénokat, amelyek valóban szórakoztatóak, és nem erőltetettek (mint ahogy másoknál sokszor előfordul). Nem átallotta saját magát is gyakran parodizálni (homoszexuális gúnyolódások, vagy amikor a kicsi, ámbátor vékony „metal machine-jéről” beszélt), de még azt is elmondta, hogy sokan nem hiszik, hogy képesek élőben is eljátszani a Screaming Eagles dalukat. Pedig hát csak olyan nótát van értelme írni, amit elő is tudnak adni, nem igaz? Lehet a banda gagyi, lehet személy szerint ő maga is gagyi, de a zenéjük az nem gagyi! És naná, hogy lejátszották a Screaming Eagles-t! Hát ilyen mentalitású banda a Sabaton. Ezzel azt érte el, hogy a teljes közönség itta a szavait, és ha egyetlen mozdulattal annyit mondott, hogy „ugrás!”, az egész Metalcamp ugrott! A banda vigyorogva szállította az újabb himnikus, menetelős power metal csapásokat, ők is nagyon élvezték a showt. Háborús (kiemelten II. világháborús) témájú dalaikban nagyon el tudják csípni a mindenkit magával ragadó, lelkesítő (majdnem azt mondtam, hogy toborzó) hangulatot. Annak meg külön volt egyfajta romantikus bája, ahogy (mondjuk) a Panzer Battalion sorai alatt két izraeli zászló is lengedezett az első sorokban... Briliáns Sabaton előadással zárult a mai nap. Bár a Hammerfall is remek koncertet adott, a terepgatyás növendékek egyszerűen reggelire elfogyasztották, megcsócsálták és kiköpték mestereiket.
Július 10. - szombat
Elérkeztünk a Metalcamp utolsó napjához. Rengeteg jó koncertet láttunk eddig, csomó bandával zúztunk együtt, sokat lazultunk meg marháskodtunk a vízparton és a kempingben, de még hátra volt néhány jó buli. Elsőként a finn Insomnium miatt láttuk érdemesnek betérni a nagyszínpad elé. A csapat azt a fajta melodikus death / göteborgi metalt játssza, amelyik szívbemarkoló, érzelemdús dallam-harmóniákra alapul, de mégis van benne erő, vannak horzsolós riffek. Tehát nem olyan jajgatós, vontatott „bánat-metalról” van szó, amitől amúgy kirohanok a világból, hanem az Insomnium valóban hatni tud az érzelmekre. Arra voltam kíváncsi, hogy élőben is képesek-e átadni a hangulatot, mert a négy sorlemezen ez abszolút működik. Nos, igen. Hiába, hogy alig délután 3-kor már a színpad elé kellett sereglenie az érdeklődőknek, az Insomnium a nagy nagy melegben és a tűző napon is képes volt megteremteni a hangulatot. Javarészt az új, Across The Dark lemezükről játszottak, de belefért az időbe néhány korábbi szerzemény is. A jó hangzás közrejátszott abban, hogy remekül átjöttek a kétgitáros megoldások, hogy miközben az egyik gitár az alaptémát játszotta, a másik folyamatosan rakta mellé a melankolikus, érzelmes harmóniákat. Kiváló koncert volt, érdemes észben tartani, hogy a Dark Tranquillity turnéján, így a magyarországi állomáson is fellép az Insomnium, mindenképp ajánlott megnézni őket!
Kis pihenés után az Exodus-ra értünk vissza, akiktől az Overkill-hez hasonlóan szintén gigantikus thrash bulira lehetett számítani. Viszont a korai időpont nem volt annyira ideális, ez valamelyest meg is látszott a produkción. Szokás szerint magas fordulatszámon pörgött az Exodus, ontották a jobbnál jobb thrash csapásokat, de a vadállat hangulat valahogy nem jött át 100%-ban, talán csak mondjuk 80-ban. A közönség is fásultabbnak tűnt a forróság és a már több napja tartó folyamatos metalkodás miatt. Sőt, az általában remek hangzás kicsit gyengélkedett az Exodus-nál Lee Altus gitárjából gyakorlatilag semmit nem lehetett hallani. Így a zene alapját adó vaskos riffek és szóló-párbajok olykor elvesztek az éterben. A zenekarra nem lehetett panasz, Rob Dukes dühödt bikaként rótta a deszkákat, és üvöltött, ahogy a torkán kifért. Olykor leszállt a közönség közé és a slagos ember munkáját átvéve locsolta a rajongókat. Máskor pedig a domboldalban ücsörgő, árnyékot keresőket fikázta, hogy az ilyen béna nu-metalosok össze se merjék hasonlítani magukat a küzdőtéren őrjöngő, circle pit-ező keménymaggal.
Lee Altus tehát önhibáján kívül eléggé háttérbe volt szorítva, így csak Gary Holt gitárjátékában gyönyörködhetünk. A banda agya szokás szerint igencsak hiperaktív volt, alaposan bejárta a színpadot, és a szokásos félőrült vigyorok közepette ontotta a gyilkos riffeket és szólókat. A Gibson-Hunting ritmusszekció játékában nem volt hiba, utóbbi szerencsére a hosszas kihagyás után is bizonyította, hogy a thrash dobosok élvonalába tartozik. A bivalyerős új lemezről származó The Ballad Of Leonard And Charles dallal kezdődött a program, és a későbbiekben is főleg a 2001-es újjáalakulás után íródott nótákat játszották. Volt még Beyond The Pale, Blacklist, War Is My Shepherd, a Zetro korszakot a The Toxic Waltz képviselte, a klasszikus Bonded By Blood lemezről pedig a Bonded By Blood és a Strike Of The Beast hangzott el. Rövid volt az időkeret, ráadásul úgy vettem észre, hogy a 6-7 perc feletti új nótákba (akármennyire is zúzósak és pörgősek) nehezebben kapaszkodik bele a közönség, mint a Tempo Of The Damned vagy a Bonded By Blood egyértelműen fülbemászóbb, direktebb csapásaiba. Biztos vagyok benne, hogy a nap főzenekaraként (mint pl. a 2008-as Brutal Assault-on) az Exodus legalább akkora mészárlást rendezett volna, mint pár napja az Overkill. Nem volt rossz buli, de volt már jobb koncertjük.
A Dark Tranquillity a göteborgi / melodikus death metal irányzat egyik alapbandája, én viszont (érdemeik elismerése mellett) sohasem hallgattam rongyosra őket. Így most inkább csak távolról követtük az At The Point Of Ignition, The Fatalist, Focus Shift, The Wonders At Your Feet, Final Resistance, Misery´s Crown, Iridium, The Lesser Faith, Dream Oblivion, Lost To Apathy, The Grandest Accusation dalokat, majd a magyarországi koncerten jobban fogok figyelni, ígérem! A Finntrollt ugyancsak átugrottam, számtalan beszámolóban megemlékeztem már róla, mennyire leírta magát nálam a zenekar az élő teljesítményével, úgyhogy ma sem voltam kíváncsi rájuk. Az Immortal fellépéseit viszont mindig nagy várakozás előzi meg. Noha az ő pályájukat sem követem figyelemmel, azért kíváncsi voltam, mit kapunk tőlük, mert ugyanitt 2007-ben jó koncertet láttunk. Nos, ez a buli viszont nem volt meggyőző. Füstben és látványosságban nincs hiány, Abbath a szokásos tűzfújós magánszámát is eljátszotta, de zeneileg nem jött igazán át a produkció. Kissé hányaveti módon, pontatlanul játszottak, Horgh egy kiváló képességű dobos, de mégsem akart rendesen összeállni a kép. A hangzás sem volt igazán tiszta, bár ehhez a true black metal-hoz (amely címkét már sokan megkérdőjelezik) nem is létszükséglet. Több dalt játszottak a friss All Shall Fall albumról, valamint a legsikeresebbnek számító At The Heart Of Winter és Sons Of Northern Darkness lemezekről, de nem tudtak kivétel nélkül mindenkit lekenyerezni.
Valahol érződik, hogy az Immortal egészséges önkritikával közelít már régi imidzséhez és röhejes videóihoz, bár a pózerkedés lépten-nyomon megmaradt. Legalábbis engem mindenképpen röhögésre ingerelnek Abbath grimaszai, és visszaadhatatlan csámpázása a színpadon, amit talán még a „Ministry of Silly Walks” is támogatna. A basszusgitáron Apollyon eléggé unottan játszotta végig a koncertet, a maximum amit megtett, hogy néha átment a színpad másik oldalára. Engem alapvetően hidegen hagy az Immortal, de még a banda rajongói is elég komoly kritikákat és szitkokat fogalmaztak meg a koncert után. Szóval akármekkora legenda is a zenekar black metal körökben, ennél azért több kell legközelebb. A nagyszínpad lámpaoltójaként funkcionáló Steelwing-en nem maradtunk ott, inkább pár szám erejéig belenéztünk a másik színpadon a Kalmah-ba. Nem rossz csapat, de ha már 1 számot hallottál tőlük, mindent hallottál. Arra viszont jó volt az egész, hogy immár elmondhatjuk magunkról, hogy voltunk „Kálmán”.
Így zárult a 2010-es Metalcamp fesztivál utolsó napja. Annyiból viszont különleges volt az idei rendezvény, hogy a Metalcamp keretein belül, 11-én megrendezésre került a Magic Circle Fesztivál, olyan fellépőkkel, mint a Crosswind, Metalforce, Virgin Steele, Hollyhell, Kamelot, Arch Enemy, Manowar. Ez mind nagyon jó, csak annyi bökkenő volt, hogy erre a napra külön jegyet kellett váltania mindenkinek, mégpedig 60 euró értékben. Ennél nagyobb pofátlanságot és lehúzást már régen hallottam. Erre az egy napra annyi pénzt elkérni, mint a teljes 5 napos fesztivál árának kb. fele! És ez nem a Metalcamp szervezők disznósága, ez meggyőződésem, hiszen köztudott, hogy a Magic Circle az Joey DeMaio menedzsmentje. A Manowar egyszerűen úgy gondolta, hogy ők ugyan nem fognak holmi koszos Metalcamp fesztiválba betagozódni, csengessen csak a nép közvetlenül DeMaio-ék zsebébe! Még ezzel se lett volna gond, ezért az egy nap ráhúzásért mondjuk 20 eurót szerintem kérdés nélkül kifizetne mindenki. De azért ne nézzük már egymást madárnak! Mit képzelnek ezek magukról!? Ráadásul akinek egy csepp helyismerete volt, sejthette, hogy tök fölösleges megvenni a jegyet, hiszen a kempingből tökéletesen hallható az egész program, még a beengedő kapuktól végig is nézheti a koncerteket, aki akarja. Szóval eszünkben sem volt megvásárolni a jegyet, csak azért sem váltottam ki az akkreditációt (mert ezt is külön kellett volna), sőt őszintén drukkoltunk, hogy jó nagy bukás legyen ez az egész a magukból már számtalanszor seggarcot csináló „clowns of metal”-nak. Erre volt is esély, hiszen a (rém?)hírek szerint csak valami 160 jegy kelt el elővételben a Magic Circle-re. Igazán csak az Arch Enemy és a Manowar (ha már...) érdekelt volna a programból, így inkább csak kényelmesen elhelyezkedtünk a székeinkben, és a kempingből hallgattuk az egészet.
Ezek a koncertek így nem a beszámoló tárgyai, de legyen elég annyi, hogy akármennyire is gusztustalan a Manowar hozzáállása, zenélni és showt csinálni nagyon tudnak, ezt tisztességtelen lenne letagadni. Ha az elején nem is, de a fő bandákra már összejött egy használható létszám a Magic Circle-re, ugyanis a jólétben dúskáló német/osztrák közönség mellényzsebből kifizette a jegyet, mit nekik csip-csup 60 euró!? Ők a hazamenetelkor is hátrahagytak csapot-papot, teljes sátrakat, drága grill szetteket, pavilonokat, bontatlan rekesz söröket, és úgy általában mindent, mondván majd vesznek újat mindenből a legközelebbi fesztiválon... Sőt sokan eleve csak a Magic Circle-re érkeztek Tolmin-ba, ami számomra külön érthetetlen. Nos, ilyen furcsaságok jutottak az utolsó (utáni) napra. Úgy hiszem, a 2010-es Metalcamp kielégítette mindenki igényét. Remek koncerteket láthattunk, csodálatos környezetben bulizhattunk és pancsolhattunk a folyóban, a kellemes fesztivál-hangulatban mindenki jól érezte magát. Az időjárásra sem lehetett panaszunk. 12-én elbúcsúztunk hát Tolmint-tól, remélve hogy jövőre hasonló színvonalas programmal, és a már megszokott édeni környezettel ismét magához csalogat majd minket.
12:11
