szerző: UtazóRod Stewart 2010. június 26. 56-ok tere
Stílusa van, az egyszer szent. Legyen szó sárga, lila, vörös zakóról esetleg bármely ruházati kellékről, fehér ing, lazán kötött fekete nyakkendő, vasalt szövetnadrág rajta minden esetben jól mutat. Most is meggyőződhettünk rajta, hogy nem csak magára, hanem a showjára sem keveset ad. De miért lett volna más ez a fellépése, mint mondjuk a tengerentúlon vagy szülőhazájában? Szerintem semmiben sem különbözött ez attól vagy fordítva. Mert lehet nem szeretni ezt a közönséget? Ahol ennyi gyönyörű fehérnép verődik össze?
Rod Stewart 65 évesen is igen megnyerő sportos alkattal rendelkezik. 40 év muzsikálás után sem lehet őt megunni, sőt egyenesen élvezet őt hallgatni. Vele kapcsolatban sokan úgy gondolják, hogy nincs nehéz helyzetben, hisz van miből szedegetni, de azt azért ne felejtsük el, hogy ezeket a hallott dalokat egyszer meg kellett írni, és sikerre kellett vinnie. Talán ebből a nézetből már más Rod Steward fekvése. A hangja és dalai még mindig utolérhetetlenek, mondhatni úgy is, hogy egyszerűen csak megszólalnak az ő előadásában. Valahogy a kora csak szőre mentén látszik rajta és a bibircsókja is vele öregszik. Nincs ebben semmi gáz, talán ez az ő titkos szexepile. Azt hiszem, hogy valahogy így kell azt a bizonyos rocknrollt csinálni. Fáradhatatlan előadó, alkotó.
Most nem szeretnék kitérni az eddig kiadott rengeteg lemezére, csak az utolsó időszakának fontosabbjait emelném ki. De azt is méltán háromszor aláhúzva. The Great American Songbook összes darabjára: It Had To Be You - The Great American Songbook (2002), As Time Goes By - The Great American Songbook II. (2003), Stardust - The Great American Songbook III. (2004), valamint a Thanks For The Memory - The Great American Songbook IV. (2005) nagysikerű jazz standardjaira, vagy a Still The Same - Great Rock Classics Of Our Time (2006) és a most kiadott Soulbook (2009). Igen- igen, hibátlanok ezek a lemezek. És pont passzol Rod személyiségéhez. Nem több, nem kevesebb. Hisz a legutolsót biztos fogja követni egy újabb +1, várhatóan sikeres album is.
Egy kicsit még lehorgonyzok, nem a Sailing számánál, hanem a legutóbbi Soulbook albumnál, ami véleményem szerint azért is jó, mert bebizonyította, hogy milyen remekül passzol a hangjához ez a visszafogott soul műfaj is. Tudom, öregszik, és 65 után már a kutya sem akar kalapálni (mint Lemmy, akik a színpadról fognak sírba tenni), hanem polaritását tekintve is szívember maradt, akit érdemes sokszor megnézni. A hangjáért, a dalaiért, a színpadi showjáért és ezenkívül mindenért, ami hozzá köthető: a Sailing, a Baby Jane, a Da ya think I´m sexy, az It´s a Hearthache, a Forever Young, a Downtown Train, a Rhythm of My Heart, a Have I Told You Lately (That I Love You). Igen, pont ezekért a dalokért és a kutya se bánja, hogy ezek a dalok még sokáig fognak lejátszóinkban szólni.
Előadását nézve tagadhatatlanul élvezetes és hibátlan volt. Sőt bizonyára nem csak mi, hanem ő is élvezte. Furcsa, de mégsem erre a mostani Soul albumra fókuszált kizárólagosan, hanem a show kedvéért sorra játszotta le a nagysikerű dalait. Kiváló technika és látvány kísérte a fellépését, ezen belül 2 hatalmas nagy ledfal, és valósidejű kamerás koncertvetítés is emelte a show értéket. Némelyeket biztos zavart a Dózsa György úti fák belógó látványa, de mit számít egy ekkora fellépőnél. Hisz a remek csapatjátékosokkal volt felvértezve, akikre bátran rábízhatta magát. Három ízben, rövid szusszanásnyi időre magára hagyta zenészeit. Addig is kiélhették magukat vokalistái: Bridget Cady, Di Reed, Lorelei McBroom. De gitárosai is jól villantottak Fender Stratocaster-rükkel a Don Juan, azaz Don Kirkpatrick és szólóbubus Paul Warren. Nem hiszem, hogy a férfihad bánta, hogy tűzpirosban Janna Jacoby - hegedű / mandolin villantotta hosszú combját, így borzolta megjelenésével a feleségek/ barátnők idegeit, de játéka sem volt rossz, azt hiszem. De Chuck Kentis - zenei igazgató és billentyűs játékával igen, bubifrizurájával nem tudtam kibékülni. Lehet, hogy paróka lehetett? Talán mégsem mutatott volna jól tar kopaszon, ellenben Jimmy Roberts szaxofonossal. Vagy a két szőke: Anne King trombitás és Katja Rieckerman szaxofonista sem volt rossz. A legjobban talán mégis Conrad Korsch basszusgitáros mutatott a hófehér Ampeg sor előtt. De nem folytatom a sort, mert ez a koncert így volt kerek!