beszámoló [koncert]  2003. március 14. péntek   10:55

nincsen hozzászólás

  Hát persze, hogy a könyvtárban kezdődött. Mint kisvárosi létemben újabban minden. Egy plakát és egy lelkes barátnő kell csak ahhoz, hogy az ember a szerda esti nyugalmát dobpergésre cserélje. Merthogy az említett plakát a marokkói zenét játszó Chalaban együttes koncertjére invitált.
  
  Annyira el vagyok már szokva a zenei alapú meglepetésektől, hogy gyanútlanul beleegyezésem adtam, jó, menjünk el. Aztán délutánra már egészen belelendültem a lelkesedésbe, még szépen fel is öltöztem, ami pedig nem jellemző. Az este baljós árnyakkal telve indult útjára, ugyanis országos zenei tévénk adásában éppen egy tőlünk elszármazott zenekar klipje bökte ki a szemem, amíg a gyógyszernek szánt boromat kortyolgattam a „Patikában”. De nem hagytam, hogy ilyen könnyen letörjön a nagy nehezen összekapart lelkesedésem, vígan érkeztünk a helyszínre.
  
  Konkrétan egy kamaraterembe, ahol már gyülekezett városkánk elitje (hogy másként ne mondjam) és elégedettséggel töltött el előrelátásom eredménye: nem éreztem magam betévedt csavargónak ruházatomban.
  Röpke várakozás után beengedtek minket a „szentélybe”, helyet foglalhattunk a rém kényelmetlen és felettébb ingatag műanyag kerti székekben. Tipikus kispolgári jelenetek (kérem, üljön arrébb, vagy cseréljünk helyet, hogy a párommal ülhessek, azok ott az ismerőseim, engedjen oda hozzájuk, elnézést, bocsánat, jajj, te is itt vagy, észre sem vettelek.) után ránk ereszkedett a sötétedés és megvilágosodott a színpad. A színház nem éppen esztétikus igazgatója személyesen konferálta fel a műsort - csak, hogy őt is lássuk -, persze fölöslegesen, hiszen mindenki tudta miért jött és mit fog látni-hallani. Ráadásul a helyi hivatal neves elöljárója pont mellettem markolászta hölgypartnere (felesége? barátnője? szeretője?) piros harisnyába burkolt combját.
  
  Ennyi kálvária után viszont kellemes érzetek fészkelték el magukat bennem. A zenekar vezetője egy valódi marokkói fiú volt és aranyos akcentusával mindenkit elbűvölt, a többiek viszont mind hamisítatlan magyarok voltak, ami kicsit humoros összhangot eredményezett. A zene azonban az első hangoktól kezdve fantasztikus volt, bár utólag úgy érzem, jobb lett volna, ha behunyom a szemem, mert a látványtól többször is elkapott a röhögőgörcs. Az énekes Sportcsokireklám-fiú a feketék (ez itt nem pejoratív!) ösztönös ritmusérzékével mozgott (ami nem meglepő, hiszen végül is az ő népzenéjét játszották), de szegény honfitársaink nem voltak ilyen sikeresek. A szaxofonos állandóan a függöny mögött bujdokolt; a szoprán szaxis egy mozdulatlan gólya magánszámát mutatta be, ráadásul fekete ruhában; a dobos csak két számban brillírozott elöl, de egyszer valami rákollóhoz hasonlítható fém kasztanyettával csörömpölt, aztán tenyerét összeverve adta a ritmust; a basszusgitáros egyenesen félelmetesen nézett ki a kifelé kunkorodó félhosszú fürtjeivel és ragasztottnak tűnő csenevész bajuszkájával, a mozgáskoordinációja pedig erősen emlékeztetett a WC előtt sorban állók vitustáncára; a szólógitáros meg egyszerűen nem is adta jelét, hogy ott van és érzékeli a zenét.

  Néhány Dél-Afrikából Marokkóba kúszott spirituálé után újabb előadó lépett a zenekar tagjai mellé, egy teljesen kopasz néger trombitás, neve Nelson, nagyapja Armstrong. Mármint nem az, akit a Holdra fellőttek, hanem a másik trombitás. Most komolyan, legalább úgy játszott, mintha gyermekéveit New Orleans-ban töltötte volna. Ettől a zene még remekebb lett, bár kifejezetten „world music” jelleget öltött.
  
  A meglepetések sora itt nem ért véget. Két lenge ruhás leány libbent a színpadra és hihetetlen has- és csípőtekerésekkel illusztrálták a zene egybefonódó és szétváló indáit. Nem kell megijedni, nem a közönség két tagja adta fel hirtelen felindulásból az önként vállalt helyhez kötöttséget és élte ki mozgásigényét, hanem két igazi profi hastáncos emelte a látvány színvonalát. Kapásból rájöttem, hogy nekem azonnal hastáncosnőnek kell lennem - erre már korábban is éreztem hajlandóságot. Hirtelen támadt önbizalmamat a lányok alkata is megerősítette, mert egyikük jóval karcsúbb, másikuk kifejezetten teltebb volt nálam. Gondolom, egyikük a modern európai normákhoz igazodott, a másik leány viszont az Ezeregy éjszaka meséiből ismert világba illeszkedett. (Nagyapám azt mondta volna rá, hogy igazi faros-bögyös menyecske!)
  
  Bár ez tulajdonképpen mellékes, frenetikusak voltak, amit a közönség hímnemű egyedeiből kitört hördülések is igazoltak. Igazán lenyűgöző volt rádöbbenni, hogy mi mindenre nem képes az emberi test és mennyi mindent ki lehet fejezni a tánccal. Az külön mellbevágó felfedezés volt, hogy a modern „diszkódensz” mennyire elkorcsosult a valódi táncművészethez képest.
  
  Sajnos elmélkedéseimet és zenei élvezetemet a szünet megakasztotta, kituszkoltak mindenkit az előtérbe, ahol iráni nemzeti ételt lehetett megkóstolni.(Nem tudom ugyan, hogy miképpen került a marokkói zene mellé Közel-Kelet éléskamrája.) Szerencsére nem voltam éhes, mert én nem tartom magam válogatósnak és igazán telítve vagyok vállalkozó kedvvel még ételkóstolás terén is, de valahogy nem fűlött a fogam a dologhoz. Beleszagoltam bátor barátnőm tányérjába és örültem, hogy vacsoráztam, nem óhajtottam volna valamiféle biológiai támadásnak áldozatul esni. A tányérban valami babos szósszal összekutyult rizs volt, mellette egy csirkecomb sápadozott. Fene tudja, én azt hittem, hogy az arabus kaják erősen fűszeresek, de ezek kifejezetten nem annak tűntek. Persze az is lehet, hogy csak kishazánkban nem leltek megfelelő fűszernövénykéket a szakácsok. Mindenesetre a többség lelkesen falatozott, sőt egyesek repetáért álltak sorba. Hiába, a vakmerőségnek sokféle formája létezik.

  A következő felvonás táncházat tartalmazott. Igazság szerint nem sok kedvem volt maradni, de mivel a zenekar szolgáltatta a zenét, a helyszínen kínált CD-k viszont borsosak voltak az aktuális anyagi helyzetemhez képest és még hallgatni szerettem volna egy kicsit a zenét, mégsem távoztam. Igyekeztem kizárni a tudatomból a táncra vágyók idétlenkedéseit és csak a muzsikára koncentrálni, de nem volt egyszerű dolog. A lenge ruhás lánykák lejöttek a színpadról és testközelből mutatták meg tudományukat és lelkiismeretesen próbálták átadni, amit ők nyilván nem egy gyorstalpalón szedték fel. Érdekes módon csak nők próbáltak egy kis mozgáskultúrát magukra szedni, pedig arra számítottam, hogy a hímneműek buzgón igyekeznek megkörnyékezni a hiányosan öltözött alkalmi tánctanárokat. A vállalkozók adottságai széles skálán mozogtak. Egymás mellett vonaglott az elegáns, kiskosztümös nagymami korú hölgy és a punk-koncerthez öltözött bakancsos-farmeros lányka, középütt pedig egy közismert pedagógus lejtett. Most nem blamálni akarom őket, az igyekezet igazán tiszteletreméltó, és ők legalább megpróbálták. Én viszont jót röhögtem. Mintha fával lettek volna kipótolva azok a testrészek, amik aktívan részt vesznek ebben a táncban, szegény tanoncok rémesen mozogtak.
  
  Mellékeseményként egy középkorú hölgy, nyilván lelkes amatőr fotós, rábeszélt két arabos külsejű ifjút, hogy perdüljenek táncra, amíg megörökíti őket (nyilván az unokák számára - egyszer láttam már ilyet, bár akkor a nagyi aláírást kért a vonaton egy néger fiútól az unokájának, folyamatosan bizonygatva a vonaton utazóknak, hogy ő még sosem látott ilyen közelről fekete embert! Éljenek az egyszerű emberek.). Mit ne mondjak, a srácok ügyesebben adták elő a dolgot, mint a hastánckurzus résztvevői. Aztán persze kiderítettem, hogy ez nem véletlen, a srácok ugyanis megyeszékhelyünk menekülteket befogadó táborából érkeztek erre a koncertre.
  
  A zenekar játszott, nem zavartatták magukat, gondolom megszokták már a csetlés-botlást. Most, hogy nem ők voltak osztatlanul az érdeklődés középpontjában sokkal felszabadultabban szóltak a dalok. Armstrong unokája a fejére tekerte az addig nyakban hordott abroszát, pont úgy festett, mint Arafat, viszont néha egyszerre három kongát is püfölt.(Bár nem hiszem, hogy összefüggés van a két dolog között.) Barátnejem meg is jegyezte, hogy hazavinné őt is meg a Sportcsokis fiút is, verhetnék egész éjjel az ágy mellett. A kongát! Határozottan improvizatív lett az összhatás, a zenészek mind többször vigyorogtak össze.
  
  Már egészen kezdtem volna elengedni magam, amikor váratlanul vége lett az egésznek. Ez már csak így van a kisvárosokban. Bezzeg az erre következő pénteken ugyanez a formáció mutatkozott Pesten a Vigadóban - egyes megnevezések szerint ez az év koncertje -, nem hiszem, hogy az ottani közönségnek csak ennyivel kellett beérnie.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: