beszámoló [koncert]  2010. március 12. péntek   11:38

nincsen hozzászólás

  A német Rage talán az a csapat, akiknek promo fotója szerepelhetne a lexikonokban a „megbízhatóság” címszó alatt. Ők az 1985-ös évtől kezdve (akkor még Avenger néven) folyamatosan ontják magukból a nagylemezeket (mostanra már több, mint a huszadikat, te jó ég!), és mindvégig képesek voltak egységes színvonalat produkálni. Sohasem váltak ugyan első kategóriás, kimagasló bandává a power metal stílusban, de kiadványaik elsőtől az utolsóig megbízható, magas színvonalat képviselnek. Mindez az élő fellépéseikre is igaz. Szóval sosem voltak ők világmegváltó banda, de ha valaki rizikótól mentes, kétségtelenül minőségi power metalra vágyakozik, rájuk mindig biztos pontként lehet számítani.
  Ők pedig úgy tűnik, hogy Magyarországra számítanak biztos pontként, hiszen turnéik újra és újra elérik a magyar fővárost. Legutóbb 2008-ban láthattuk a Rage-et a Wigwamban, most 2010-ben pedig a Diesel Klubot látogatták meg, amely már ismerős helyszín volt számukra, hiszen az emlékezetes, 20 éves jubileumi turnéjuk során felléptek már itt.
  
  Az első előzenekarról ugyan lemaradtam, de az ugyancsak Németországból érkező Jaded Heart még jó ideig birtokolta a deszkákat. A banda nem mondható rutintalannak, hiszen már 1994 óta adogatják ki az újabb és újabb albumaikat, amelyek valahol a hard rock és a metal közötti mezsgyén foglalnak helyet. Vagyis nagy zúzdák nem várhatók tőlük (azoknak sem kellett megrémülni, akik Johan Fahlberg énekesen megpillantották az Unleashed pólót), inkább amolyan kellemes, fülsimogató nóták sorjáztak a hangfalakból. A baj csak az volt, hogy pár ötletes melódia, nagyívű refrén után ellaposodtak a dalok. A számaik végéből 2-3 percet simán le lehetne mindenhol csippenteni, mert onnantól már fölöslegesen húzzák-nyúzzák a már elsütött témákat.
  
  Mindenesetre lelkes volt a csapat, a langaléta Johan többször is próbálta a színpad elé édesgetni a megjelenteket, de a legtöbbeknek bőven elég volt a háttérből figyelni a Jaded Heart ténykedését. Michael Müller basszeros mozgott a legtöbbet, ő is próbálta minden módon felvenni a kontaktot a közönséggel. Rajta kívül még Henning Warner billentyűs vonzotta a tekinteteket, aki egyrészt látványosan játszott, másrészt a vokálokba szintén aktívan besegített, sőt néhány sikoltást is megejtett. A buzisan feketére kifestett körmöket azért hanyagolhatta volna... Mondjuk Johan-t is el tudnám képzelni kinézet alapján egy Deathstars típusú banda élén, szóval inkább örüljünk, hogy a hard rock-ot választották műfajnak a srácok. Peter Östros szelíden elgitározgatott a szélen, a kellemes melódiák és ötletes gitárszólók mind neki köszönhetők a Jaded Heart zenéjében. Axel Kruse amolyan Udo Dirkschneider-re emlékeztető kinézetével és grimaszaival magabiztosan szolgáltatta a kimért dobtempókat.
  Nem volt nagy varázslat a Jaded Heart zenéjében, lehetett kellemes és tényleg élvezetes perceket találni a nótáikban, de a többi perc már semmi izgalmasat nem kínált. Arra jók voltak, hogy ne unatkozzunk a Rage színpadra lépéséig.
  
  Peavy Wagner-ék megbízható, sőt akár tipikusnak is mondható koncertprogrammal szoktak általában érkezni, amely bombabiztos alapját szolgáltatja a koncertjeiknek, így a csalódás már eleve kizárt. Ezt még megbolondítják az aktuális albumok néhány szerzeményével, amivel esetleg még meg tudják kavarni az állóvizet (pláne a sok különleges momentumot tartalmazó Speak Of The Dead lemez óta). Most azonban más koncepcióval próbálkoztak, ugyanis a programjuk első fele kizárólag a friss Strings To A Web album szerzeményeiből épült fel. Így szép sorjában lépkedtünk az Edge Of Darkness, Hunter And Prey, Into The Light, The Beggar´s Last Dime dalok között. Az új lemez szerintem igen erősre sikerült (ez gyakorlatilag mindegyik Rage kiadványról elmondható), így nem volt hiba ezekkel a nótákkal, de mégis hiányoztak az együtt éneklős/tombolós hangulatot megteremtő, mindenki által jól ismert klasszikusok.
  A Carved In Stone albumos Drop Dead! után következett a koncert egyértelmű csúcspontja, az ugyancsak friss lemezes Empty Hollow dalcsokor. A monumentális, felejthetetlen refrénnel megáldott remekmű nagyzenekari részei ugyan csak cd-ről szólaltak meg, de ez semmit nem vont le a dal élvezeti értékéből. Ekkor lehetett először érezni azt a mágikus varázst, amikor teljesen egy hullámhosszra kerül az összes jelenlévő, és a zenekar egyaránt. Utána már csak a Saviour Of The Dead hangzott el az új lemezről, és innentől megkapták a teret a régebbi dalok.
  
  Bár a Straight To Hell, Medicine, Alive But Dead, Purified ugyancsak jó választások voltak, a ráadásnak számító Set This World On Fire és Down páros meg aztán pláne, nekem mégis maradt még hiányérzetem. Akármennyire is jó a Strings To A Web album, és a kevésbé magától értetődő koncertprogram, a tökéletes hangulathoz nekem mégis szükségem lett volna a Higher Than The Sky, War Of Worlds, Don´t Fear The Winter, Soundchaser dalokra, hogy csak a legnagyobb slágereket említsük...
  Bár Peavy nyíltan ki is jelentette, hogy „best of” programot kaptatok már elégszer, most egy speciális alkalomként az új lemezekre koncentrálunk, nekem bebizonyosodott, hogy az igazi, maximális Rage koncertélményhez nem maradhatnak ki a fent említett nóták, és ´90-es évekbeli társaik. Mindez persze csak részletkérdés, hiszen a három legény ma is hatalmasat alkotott. Az örökké jókedvű, mosolygós Peavy mintha egy kicsit meg lett volna illetődve olykor a konferálásoknál, pedig neki aztán van rutin bőven, hiszen több mint 25 éve a porondon van. Frontemberi, énekesi, és basszusgitáros teljesítményét viszont nem érheti rossz szó, nagy átéléssel játszott, mint mindig.
  
  Victor Smolski-ra pedig szavakat is nehéz találni... A fehéroroszról ránézésre szerintem senki nem gondolná, hogy micsoda őrületet tud bemutatni a színpadon. Az még hagyján, hogy zavarbaejtően mesteri módon kezeli a hangszerét, és a riffek, szólók úgy röppennek ki a kezei alól, hogy bárki zokogva könyörögne a receptért. De Smolski úr ma a látványra is igencsak adott, óriási beleéléssel zúzott a színpadon, többször is megmászta a hangfalakat, szóval elképesztő volt, amit művelt. Talán még nem is láttam ilyennek, hogy a zene iránti mérhetetlen alázat és profizmus mellett ennyire őrült dolgokat is bevállalt volna.
  André Hilgers dobos most már biztos pontnak számít a Rage-ben. Noha nem olyan extravagáns figura, mint Terrana, profizmusa és erőtől duzzadó, technikás játéka nem hagy kívánnivalót maga után. Pláne, hogy még segítsége is volt a koncert folyamán, hiszen a dobszólós résznél Peavy és Victor is beszálltak a cucc szélére rögzített dobokkal az össznépi játékba.
  
  A Rage-től szokásosan jó hangulatú, élvezetes, zúzós bulit kapott ma este a Diesel Klub közönsége, kevés klasszikus nótával és sok új szerzeménnyel. Az ő színvonaluk mindig megkérdőjelezhetetlen, így a megjelentek biztosra mehettek, amikor megváltották a jegyüket. A létszám is korrekt volt, ami az idei koncertdömping fényében valóban komoly fegyvertény a Rage-nek. Peavy Wagnert, Victor Smolskit, és André Hilgers-t legközelebb is nagy szeretettel várjuk hazánkban, a magyar közönség mint ez ma is bebizonyosodott mindig ki van éhezve egy jó kis power metal bulira.

Kulcsszavak:
  rage     jaded heart 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás