beszámoló [koncert]  2009. december 31. csütörtök   16:48

nincsen hozzászólás

  Ha feltennék a kérdést, hogy mi jut eszembe Glenn Miller neve hallatán, azt mondanám: sok sercegő, kattogó gramofon lemez. Nagyapáéknak is csak addig volt ilyen, amíg nem jöttek be az oroszok, addig volt a tornácos házban swing muzsika. Ők jöttek és vitték a tölcséres masinát a recsegő bakelitokkal, mert ugye Berlin még messze volt Utána a nép egyszerű rádióján pedig inkább forradalmi, lelkesítő dalokat hallhattak, nem az akkor népszerű jazzt, mert azt a propaganda üldözőnek tartotta - itthon. Így az a vasalt Úrias világ elmúlt, vele együtt múlt el a vasalt swing és a nagyzenekari varázslatos Glenn Miller világa is
  
  Glenn Miller kiváló muzsikus, remek zenekar szervező és komponista, életének rövid, de termékeny szakasza, tragikus halála (1944. december 15.) ellenére sem fejeződött be, mert tisztelői, barátai, muzsikus társai (Tex Beneke; Ray Mc Kinley; Buddy de Franco; Peanuts Hucko; Jimmy Henderson; Larry OBrien; Dick Gerhard és Wil Salden) tovább vitték munkásságát, és a nagyvilágban tovább tudott élni a Glenn Miller láz.
  
  Minden tekintetben kiváló produkciót mutattak be a Millenárison összesereglett orchestrális tánczenét szerető publikumnak. Igaz, ma már nem dívik táncolni a jazz sztenderdekre, pedig a Glenn Miller Orchestra vérbőn és hitelesen nyomta Glenn Miller és kortársainak sikerdalait. Noha a G.M.O. tagjai nem amerikaiak és a karmester sem az, ettől még az általuk interpretált muzsika mégis 100%-an Glenn Millert volt, és remekül fémjelezte a mestert. A Wil Saldens vezette nagyzenekar tényleg a legszigorúbb követelményeknek és elvárásoknak is megfelelve játszotta swinget. Tökéletes megszólalásban, színpadképben, fegyelmezetten játszották le a 2x 60 perces produkciót. Igaz, a látott produkció úgy 65:35 arányban Glenn Miller előadásában is hallható volt, a többi dallal a kor nagyjai előtt tisztelegtek. Természetesen így sem volt rossz - és a műsor összeállításban sem volt hiba, a mester Glenn Miller biztos örömmel konstatálta volna, hogy a Wil Salden vezette Glenn Miller Orchestra a mai napig teltházas koncerteket ad itt Európában - évente több mint 180 alkalommal.
  
  A roppant fegyelmezett muzsikus társaságot látványosan, de végülis nem éppen karmesteri vénával megáldott Wil Salden koordinálta. A kiváló hangosítás ellenére zongora játékát sajnos nem sokszor hallhattam, mert a komoly számban, - azaz 13 db jelenlévő fúvós (4 trombitás, 4 pozanos, 5 szaxofon/klarinétos) deszant alaposan elnyomta a zongora és a bőgő hangját. Szigorúan a Glenn Milleri tradíció meghagyása mellett a muzsikusok pont úgy helyezkedtek el, mint Miller idejében. Semmi extra. Talán csak az, hogy a csapat három énekesnője közül most Miëtt Molnar énekesnő kapott szerepet a Millenáris fellépésen.
  
  A tényleg nagyszámú fúvós deszantnak nem csak játéka volt maradandó élmény, hanem az általuk bemutatott rejtett poénok is. Remekül használták ki a hangszereik méretét ill. az állványokon elhelyezett szordínókat. A vérpezsdítő dalok mellett is természetesen üdítő látványt nyújtott az elrejtett fricskák, poénok sokasága, mely szintén növelte az előadás nívóját. Az egyéni szólisztikus teljesítmények is mértékletesek voltak, pont úgy, mint a névadó idején. A játékuk természetesen öncélúság nélküli volt. Mindenki az egóját otthon hagyta, hisz ezenfajta tánczenében nincs szükség felesleges egómutogatásra, ezt inkább hagyjuk meg Gadó Gábornak, aki nem a tánczenei műfajban utazik. Az egyéni szólók néhány pillanatos hibátlan, precíz odaillő szólók voltak, pont úgy, mint azokon az utókor részére megmaradt lemezeken. Hisz akkor a mulattatás volt a cél, ebben rejlett Glenn Millen nagysága, aki nem csak remek vénájú muzsikus, zeneszerző volt, hanem családapa is. Kiváló zeneelme, aki sorra ontotta magából a slágereket és a minőségi tánczenét az utókor részére is. De halálával egy fejezet zárult be, vagy mégsem? Hisz Wil Salden bábáskodása magáért beszél, mert olyan dalokat hallhattunk a hallhatatlan Glenn Miller Orchestra előadás első részében, mint felvezető akkordként a Moonlight Serenade (Glenn Miller / Jeff Hest) szerzeményét; az American Patrolt (Meachgm / Jerry Gray / Frank) szerzeményét. A következő népszerű dalt szólóénekben, az Oh Johnny-t (A. Olman / E. Rose) Miëtt Molnar interpretálásában hallhattuk, hisz The Andrews Sisters több okból sem lehetett jelen, majd a perzselő Tuxedo Junction (W. Johnson / J. Dash) következett remek egyéni szólókkal. Az Artie Shawnak tisztelgő szintén remek Begin The Beguine-t (Cole Porter) is hallhattuk, igaz, kicsit elnyújtva. De nem kellett a műsorból hiányolnunk a Benny Goodman remek talpalávaló swingjét, a Sing Sing Sing-et sem (Benny Goodman / Jan Wessels). Ez is ütött, mint a Bazilika nagyharangja. Továbbá Miëtt Molnar művésznő előadásában hallhattuk az At Last andalító keringőt is elhangozni. Némi felvezető kommentár Salden felvezetésében, és következett a Sunvalley Jump (J. Gray), de egy picit hiányzott az a pörgős Milleres tempó és dinamizmus. De miért is hagyták volna ki a Yours Is My Heart Alone Lehár Ferenc vágyom egy nő után dalát meg swingesítve, az kérdés marad. Az altszaxofonra írt Earle Hagen jazz sztenderd a Harlem Nocturn-t (Earle H. Hagen) az eredetitől eltérően ezúttal áthangszerelve trombita szólóval fűszerezték meg. No igen, a G.M.O. most sem tért le a Milleri útról, gondolok itt a Fats Domino vagy Elvis-féle Blueberry Hill (Vincent Rose / Al Lewis / Laar Stock) átdolgozásra, hiszen megtartották a 1940-es klasszikus Vincent Rose szerzemény eredeti vonalát. Majd a Baby It´s Cold Outside (Frank Loesser) következett, mely nem überelte a Little Brown Jug, 1869-es keltezésű (J.E. Winner / Bil Finegan) kocsmaswingjét. Miller ezt a dalt 1939-től tűzte állandóan műsorára. Az első felvonás végére hagyták a legklasszikusabb Miller szerzeményt az In The Mood-ot (Joe Garland / Razaf). Mondani se kell: ekkor már mindenkinek a szája fülig ért, nem mintha addig nem. És legvégül a vidám hangvételű Let´s All Sing Togetherrel (Joe Andino / Nick Di Rocco / Bill) búcsúztak egy röpke szünet erejéig a közönségtől.
  
  A második rész sem volt rosszabb, mert hasonlóan jó táncos sztenderdeket hallhattunk. Kezdésnek szintén vidám hangvételű When You´re Smiling 1928-as (Mark Fisher, Joe Goodwin & Larry Shay) szerzeményével nyitottak, melyet Louis Armstrong, Duke Ellington, Frank Sinatra, Nat King Cole, Louis Prima is örömmel dolgozott fel. Majd a latin vérű A Cabana In Havanna (Mabel Wayne / Tot Seymour), Leroy Brown (Jim Croce) és a kissé melankolikus Stardust (H. Carmichael) követte. De a Gershwin család s Wonderfulja (Georg Gershwin / Ira Gershwin) Miëtt Molnar énekével igazán helyére tette a G.M.O. swing szekerét. A következőkben elhangzott még a Let´s Dance (G. Stone / J. Bonime) klasszikusa, ez sem volt kisebb rangú, majd a Bugle Call Rag (E. Schoebel / B. Meyer / J. Pettis) remek dala követte és zenekari tagok bemutatása. A koncert vége felé kapott helyett (Milton Leeds / A. Dominquez) vokális szerzeménye a Perfidia csendes melódia. Ezt ellensúlyozta a pattogó ütemes katonás The Saint Louis Blues March (W.C.Handy) szerzemény, valamint a Chattanogaa Choo Choo (Harry Warren / M. Gordon). És legvégül újra hallhattuk a Moonlight Serenade (Glenn Miller / Jeff Hest) szerzeményét, annyi változtatással, hogy Miëtt Molnar művésznő a Holdfény szerenádot már magyarul énekelte. A koncert befejező aktusa mi más lett volna, mint az In the Mood.
  
  Már másodszor győződhettünk meg róla, hogy a Wil Salden által fémjelzett Glenn Miller Orchestra méltó továbbvivője Glenn Miller örökségének, ez a mostani fellépésűk is ezt bizonyította. Visszavárjuk őket egy remek swing bulira.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: