beszámoló [koncert] 2009. december 14. hétfő 10:23
nincsen hozzászólás
szerző: UtazóSonata Arctica, Winterborn, Delain 2009.november 17. Petőfi Csarnok
Nem tudom, ki hogy van vele, de a Sonata Arctica előtt fellépő két zenekar olyan volt, mint a szárnyát bontogató suszterinas van mit tanulniuk az öregektől. Igaz, anno a Sonata is valahol így kezdte annyi különbséggel, hogy ők már az elején finoman szólva odabasztak a 1999-es Ecliptica debüt albumukkal. Erő, lendület, virtuozitás. Kell ennél több egy power metal csapattól. Sajnos a kísérő fellépőkből ez a Sonata-féle előbb említett hármas hiányzott. De nem baj, mert mindketten jó irányba haladnak, csak az utat kellene megtalálniuk. Tehetségük, kvalitásuk megvan hozzá.
Elsőként a Winterbornt láthattuk, akik a maguk nemében nem rossz csapat. Ahhoz, hogy elérjék a Sonata Arctica nagyságát még néhány évnek el kell telni és azért még sokat kell dolgozniuk. Pedig a csapat böcsületére legyen mondva, tényleg odatették magukat. Az eddigi öt év alatt két kiadott albumuk (Cold Reality 2006; Farewell to Saints 2008) nem mondható feszített üteműnek. A fellépésükön talán a legjobb dalokat pörgették le (pl.: The Winter War és a The Land Of The Free), melyek sokkal karcosabb, nyersebb hangvételűek, mint a főzenekaré. A következő fellépő a holland Delain volt a bájos, kellemes és elbűvölő megjelenésű dívával, Charlotte Wesselssel. Ez a csapat alig hétéves múltra tekinthet vissza, akik szintén nem erőltették meg magukat lemezkiadás terén. Két teljes értékű mondani se kell, hogy nem rossz albummal (Lucidity 2006 és April Rain 2009) és néhány szimplával (Amenity 2002, Frozen -2007, See Me In Shadow 2007, The Gathering 2008, April Rain, Smalltown Boy 2009) örvendeztették meg a Dealin népes rajongótáborát. Ők inkább a művészi oldalról közelítenek a szimfonikus metalhoz és mívelik annak műfaját. Természetesen nagyban hozzájárul ehhez Martijn Westerholt billentyűs (Within Temptation) alapító bábáskodása, aki mindig remek bigék táraságában nyomja a szimfonikus muzsikát (lásd Anne Invernizzi vagy Sharon Den Adel). Nincs kizárva, hogy ez is inspirálja Őt. Mindamellett remek billentyűs és nagy szívtipró. Ezen az estén sajnos olyan magával ragadó szerzemények maradtak ki programból, mint a Lucidity, a See me in Shadow vagy az April Rain. Helyette inkább a pátoszinak tekinthető Stay Forever, vagy a lüktető Invita, Stay Forever, The Gathering, Go Away kapott helyett a műsorukban.
De a lényeg, hogy a finnek nyomulnak, hisz ezen az estén két finn csapatot láthattunk: a jég fogságából felmelegedő Winterbornt és az idén is a főzenekar posztját ellátó Sonata Arctica-t. Nyugodtan elmondható, hogy szívesen látott visszajáró lelkek, ezúttal sem kényszerből, hanem szeretetből és energiával telítetten tértek vissza. Annak ellenére volt hibátlan és magával ragadó ez a koncert, hogy a Tony Kakko frontember torokgyíkkal vagy valami hasonló bajjal böcsülettel nyomta végig ezt a remek jó órát, ahogy az a nagy bőrkötésű könyvben meg volt írva. 2003-tól nem volt olyan év, hogy a Sonata Arctica ne tette volna tiszteletét kishazánkban. Nem elvetendő tény az sem, hogy minden évben stúdióba vonulnak és ontják a jobbnál jobb albumokat ( The Days of Grays 2009, Silence Re-issue 2008, Ecliptica Re-issue 2008, Unia 2007, For The Sake Of Revenge 2006, Reckoning Night- 2004, Winterheart´s Guild- 2003, Songs of Silence- 2002, Silence- 2001, Ecliptica- 1999), néhány számos kislemezeiket, DVD-ket és ki tudja, mit még.
A Sonata Arctica esetében két verzió merülhet fel, az egyik, hogy unják már a Vodkát (amit meg is értek) valamint a whiskeyt és rákaptak a remek hazai ízekre, a kadarkára és a kisüstire. A másik verzió szerint a The Days of Gray című legutolsó albumuk népszerűsítése volt a cél. De ha akármelyik is igaz, akkor is jól jártunk és azzal is, hogy Tony Kakko és csapata még nem szenved alkotói válsággal.
A műsorukat illetően a Sonata alaposan kivéreztette az idei albumukat. A programjuk első felét garantáltan a The Days of Graynek szentelték (Flag in the Ground, Paid in Full, Last Amazing Grays, As if the World Wasnt Ending), ebbe fészkelték be a Fullmoon ábrándozó lírikusát valamint a vágtázó 8th Commandment az Ecliptica-ról, valamint a szintén ábrándozó lírikust, a Last Drop Falls-t a Since-ról. Ezt egyébként bónusz dalnak tekinthetjük, mert Tony helyett a Dealin dívája, Charlott énekelt el. A csapat eredetileg is duó előadásnak tervezte - csak hát az a fránya betegség , majd átvezetőnek szánt önfényező szólók következtek, de nem baj. A The Days of Gray lemezről még górcső alá került a Juliet e lemezről utolsó előttiként. Szerintem az izzadt homlokú rajongók ezt sem bánták, akárcsak a Replica klasszikusukat, vagy a Don´t Say a Word-öt, amely nem kevéssé lírikus, térdeplő és egyben fejrázó is. Zárszóként egy bádogbögre Vodkaa-val és a levezető akkordoknak számító Everythinggel búcsúztak Budapesttől.
Valószínűleg nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, hogy a Sonata miatt telt meg újra a Csarnok több tonnás vasbeton szerkezete, és azzal sem, hogy a Sonata nem unható meg, mint ahogy a megboldogult Tarja-féle Nighwish sem volt az. Egykoron jól kiegészítették egymást, de a történet ismert Véleményem szerint a Sonata Arctica ez alkalommal is aratott, bár néhány aranykoszorús dalukat még programba illeszthettek volna. De ne legyünk telhetetlenek, mert ezzel az alig 15 számos produkcióval sem távozhattunk haza üres kézzel, így, Mikulás előtt néhány nappal.
A Sonata Arctica tagjai valamit nagyon tudnak! Dalt és albumot, azt nagyon tudnak szerezni. A mi örömünkre, a rajongók örömére, önöknek, nektek esetleg valakit kihagytam? Ahogy az elején már írtam: az erő, lendület, virtuozitás hármasa garantált siker tudott lenni, legalábbis Sonataéknak, melyet ez a koncert újfent bizonyított. A végén egy rövidke megjegyzést tennék: Tony Kakko fránya zöld inge ez alkalommal se tetszett, pedig a turné bevételéből akár még arra is futotta volna. Valamit tényleg tudnak ott fenn északon, az egyszer biztos.
10:23
