beszámoló [koncert]  2009. november 30. hétfő   11:30

nincsen hozzászólás

  Nagyon ki van éhezve a magyar ember a művészetre, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy Gary Moore SYMA csarnok béli koncertjén közel telt ház volt és ez bizony mértékadó. A különleges alkalomhoz illett egy különleges gitárbemutató és egy feszes Jamie Winchester koncert is, na de mindez csak hab volt a tortán.
  
  Hatalmas tömeg, sok fiatal és még több, a 70-es években virágkorát élő, igényes gitárdallamokra és finom bluesra kiéhezett zene fanatikus gyülekezett a rendezvénycsarnok kapui előtt. Érdemes is volt időben érkezni, hiszen nem akármilyen Vintage Gitártalálkozó nyitotta az estét, melynek keretein belül rengeteg gyönyörű, vagy éppen ritkaság számba menő hangszert csodálhattunk meg.
  
  Jamie Winchester és zenekara tökéletes pontossággal csapott a húrok közé. Anno még az emlékezetes Pannon GSM reklám kapcsán találkoztam először Winchester zenéjével, igaz azt nem mondhatom, hogy azóta is árgus szemekkel követném munkásságát. Azonban tény, hogy ő az az előadó, akinél egy szavunk nem lehet például az angol kiejtésre (hát persze, mivel ez az anyanyelve), a dalszövegekre vagy a zenei profizmusra sem, de valahogy mégsem akar összeállni a dolog, még akkor sem, ha úgy tűnik, a The Cracks are Showing című lemeze azért jó irányba mutat. Túlságosan könnyen feledhető dalokat hallattunk tőlük itt is, igaz, most szinte minden megszólaltatott tétel újdonságként hatott számomra. A bő fél óra alatt a közönség se vette annyira a lapot, de azért a U2 sláger Hold Me, Thrill Me, Kiss Me, Kill Me sokaknál nagy tetszést váltott ki. Remélhetőleg maradandóbbat is alkot majd Jamie Winchester a közeljövőben, hisz benne aztán tényleg lenne potenciál az igényes hazai gitárzene szélesebb körben való elterjedéséhez.
  
  Gary Moore rendesen megváratta a közönséget, közel háromnegyed óra ácsorgás után borult újra sötétségbe a SYMA csarnok küzdőtere. De amint belekezd az első dalba, elszáll minden türelmetlenség, az ember átadta magát az érzékeinek. Elsőre jött egy-két feszesebb nóta(például az új lemezes Bad For You Baby), majd rögtön két John Mayall klasszikus. Aztán persze előre kerülnek Moore ékkövei is: Mojo Boogie, I Love You More Than You´ll Ever Know. A művész egyébként roppant nagy közvetlenséggel viseltetett a közönség iránt, látszott rajta, hogy élvezi, ami körülötte zajlik és nem csak egy legyenmárvége este ez is.
  Olykor szemeit becsukva, látszólag szinte megfeledkezik a külvilágról, varázsol gitárjával, zenekara pedig pompás kíséretet ad neki.
  Felcsendül a Still Got The Blues, és abban a pillanatban hatalmas hangzavar tör ki a csarnokban, hisz jóformán erre várt mindenki. Aki addig csak ült, onnantól kezdve már az is állva adta át magát Gary Moore játékának. Aztán a művész elköszön, de tudjuk, hogy ez nem tart sokáig, rögtön vissza is jön, hogy játsszon még pár számot. A Parisienne Walkaway pedig már tényleg méltó lezárása az estének, így már tényleg mindenki hiányérzet nélkül távozhatott.
  
  Amekkora sikere volt itt Moore-nak, egyszerűen kizárt, hogy ne találkoznánk még vele a jövőben. Persze a majd két órás műsor után mindenkinek akad egy kis ideje, hogy lerendezze magában a látottakat, hallottakat, hogy aztán jöjjön egy falatnyi a hétköznapi valóságból: az utolsó metró is elment.

Kulcsszavak:
  gary moore     jamie winchester     still got the blues 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás