beszámoló [koncert] 2009. november 18. szerda 10:52
nincsen hozzászólás
szerző: ArmaGedeonCode, Secrets Of The Moon, Sólstafir – Privilegivm 2009 Tour 2009. október 4. Diesel
Ha azt hallom, avantgárd metal, mindig valami egészen különlegesre, egyedire, hogy azt ne mondjam, unikálisra gondolok. És az Arcturusra. Valóban nem sok előadót számlálhatunk, akik ebben a kultikus rétegműfajban alkotnak (tisztelet a kevés kivételnek: In The Woods, Ved Buens Ende, Ephel Duath, Jarboe és a többiek), olyanokat pedig, akik jelentős hírnévre tettek szert, talán egyet sem tudnék mondani. A rock nevezetű tortának szinte minden műfajszeletére jut egy-egy avantgárd zenekar, a black metal irányzat is kitermelte a maga bandáit e stílusban: a három fellépő közül a Code és a Secrets Of The Moon képviselte a black metalt, a Sólstafir némiképp kakukktojás volt ezen az estén.
Számomra ennek a mindenképpen erős felhozatalnak éppen ez utóbbi zenekar volt a favoritja, a Sólstafir muzsikája áll hozzám a legközelebb. Amikor hírét vettem a budapesti koncertnek, valamiért azt gondoltam, hogy ők, mint a legnagyobb múltra visszatekintő együttes lesz az est főattrakciója, ám csakhamar kiderült, korai az öröm, mivel az izlandi fogat az előzenekarok mostohaszerepébe kényszerült. (Utólag persze kisimultak a ráncok, hiszen mindhárom banda közel azonos időt töltött a színen, azt gondolom, ez így volt korrekt.) A Sólstafirt nem lehet egyik stílusfiókba sem belehelyezni, könnyebb úgy jellemezni őket, mint a honfitárs Sigur Rós találkozása az ír Primordiallal, merthogy egyediségük példátlan, alig találunk hozzájuk hasonlítható együttest, ha a teljes metal-színteret vesszük. A csapat 1995-ben alakult, s ez idáig mindössze három sorlemezt jelentettek meg; kezdetben még afféle viking-black metalt játszottak, aztán szép lassan kialakult saját stílusuk: őserejű, epikus, post-rockkal házasított pogány metal. A 2005-ös Masterpiece Of Bitterness outrója (Náttfari) itt intróként szolgált, majd a Köld című eposszal vette kezdetét a szónikus utazás. Hihetetlen élményt nyújtottak Reykjavik kimondhatatlan nevű fiai: amellett, hogy a bőrmellény-bőrkalap párosítással úgy néztek ki, mint egy lestrapált westernhősbe oltott Ian Astbury 87-ben, a hangszereikkel egy olyan fennkölt zenei sodrást hoztak, amit csak egy hömpölygő folyóhoz tudnék hasonlítani, már ha ez nem volna kissé komikus. Ađalbjörn Tryggvason tulajdonképpen kifogástalanul énekelt, csupán a bugyborékoló orgánummal elővezetett konferálásai voltak megmosolyogtatók, de hála a jó égnek, a Sólstafir nem Edda, és Ađalbjörn nem Pataky Attila, itt a zenén van a hangsúly, nem a fölös locsogáson. Így aztán egymás után sorjáztak a nem egyszer tíz percet meghaladó kompozíciók, úgy, mint az orkánerejű Nature Strutter vagy a She Destroys Again, amely elszállt, trip-jellegű részeket és hardcore punkos (!) elemeket egyaránt tartalmazott. A Köld albumos Pale Rider nálam nagyobb kedvenc: olyan, mintha a viking korszakos Bathory nordikus ünnepélyessége lépne frigyre a vérbő rock n rollal és a vihartempójú black metallal. A kegyelemdöfést pedig a negyedórás, improvizatív, őserejű Ritual Of Fire-rel adták meg, és most patetikus leszek: igen-igen kevés ennyire hatásos és lélekemelő-lélekmarcangoló dal született a rockzenében, mint ez; benne van a Természet minden apró rezdülése, égbekiáltó fájdalma Sokan hiányolták a banda slágerét, a Love Is The Devil (And I Am In Love) címűt, de nekem nem hiányzott, ez a koncert így volt tökéletes. Mint az izlandi táj.
Ha piszok volnék, azt mondanám, hogy a Sólstafir után legszívesebben hazamentem volna, mert bármi jöhet is utána, az csak az Élményt csorbítja; még ha nem is teljesen ez történt, de tény, hogy ez est hátralévő része már meg sem közelítette azt a katarzist. Sőt, katarzis sem volt Az előzetes hírekkel ellentétben a Secrets Of The Moon következett, ugyanis történt egy kis csere, így a Code zárta a programot. A Hold Titkai szép név, a zene már nem annyira, de a játék neve black metal, a szépséget ne itt keressük. A banda 1995-ben alakult a németországi Osnabrückben, s míg a debütáló anyaguk (Stronghold Of The Inviolables) tipikusnak mondható black veszett tekerésekkel, kásás, száraz keveréssel, addig a 2004-es Carved In Stigmata Wounds-on már a mai SOTM ízvilág tárul elénk: hideg-rideg hangzás, folyamként örvénylő gitártémák, komor atmoszféra, a nem ritkán 8-9 perces komplex tételek pedig csak úgy hemzsegnek a tempóváltásoktól. Ettől függetlenül a harmadik szám környékén kezdtem elveszteni a fonalat és az érdeklődést. Mert hiába a tiszta hangzás, hiába a látványos színpadkép és a szemrevaló ámde enyhén mufurcarcú bőgőslány, ha az egyébként kellően súlyos témák csak úgy jönnek-mennek egymás után, és a koncert végére alig emlékszem valamire mindezekből. Persze nem egy habkönnyű muzsikára esküdött fel a SOTM legénysége és egy szem leánysága, és az is elképzelhető, hogy mivel kevésbé ismerem a számaikat, több hallgatás szükségeltetik azok megértéséhez. A friss termésük (Privilegivm) fekete almás borítója annak idején azonnal megfogott komor puritánságával, és erről a lemezről hangzott el az első támadás, a gyors és lassú őrléseket egyaránt felsorakoztató Sulphur. És a koncert alatt bizony nem egyszer a Satyricon neve villogott a fejemben sötét neonbetűkkel, noha a SOTM többször merül alá a death metal mocsarába. Kizárólag az utolsó két korongról szemezgettek: a 2006-os Antithesis-t a Ghost, az Ordinance, a Lucifer Speaks és a Seraphim Is Dead képviselte, az új albumot pedig a Queen Among Rats illetve egyik kedvencem, az I Maldoror, amelyet vélhetően Lautréamont szürrealista műve, a Maldoror énekei inspirált.
A norvég/angol Code eleddig csupán két lemezt adott ki, ami nem tűnik soknak, de mindkettő igényes, minőségi munka (a 2005-ös Nouveau Gloaming-ot a sajtó az egekig magasztalta, és minden idők egyik legjobb brit black albumának kiáltották ki), különleges muzsikájuk leginkább a már említett Arcturusszal, a Throns-zal és kismértékben a késői Emperorral hozható rokonságba, ha nagyon akarjuk. A bandát egyébként 2002-ben hoztak létre egykori Ved Buens Ende, Dřdheimsgard, Ulver és Void tagok. A fiúk az intrót követően a Smother The Crones-szal nyitottak, amely az ez évi Resplendent Grotesque című munkájuk kezdő dala is egyben. A közönség soraiban azonmód megkezdődött a mozgás, mintha legtöbbjük csak a Code miatt jött volna el a Dieselbe és talán így is volt. Egymást követték a számok hol az első, hol a második lemezről, de ami otthon, a szoba félhomályos magányában jóleső érzést ad a sötét és avantgárd léleknek, az élőben legalábbis aznap nem nyújtott olyan kellemetes perceket. Közrejátszhatott ebben az énekes Kvohst (Mathew McNerney) idegesítő és bizony nevetséges színpadi jelenléte is: nem elég, hogy úgy nézett ki, mint egy lendkerekes minimanó, aki ötkilós fordított kereszttel a nyakában, hátranyalt hajjal, kimeszelt arccal ficánkolt grimaszversenyt rendezve, de a dallamos énektémákkal is meggyűlt a baja, legalábbis én végig bántóan hamisnak hallottam, ahol álltam. Nem egy meggyőző frontember-típus, az biztos, bár ezzel a véleménnyel talán egyedül vagyok, hisz a publikum a tenyeréből evett, és több fórumon is csupa jót olvastam a teljesítményéről. Kinek a pap A rajongók azonban kaptak egy nagy adag Code best of-ot, olyan csemegékkel, mint például az I Hold Your Light, az Aeon Cinders, a Tyburn vagy a Brass Dogs.
Felemás érzésekkel távoztam tehát a Dieselből, mert bizony némi csalódást is elkönyvelhetek, főként a Code miatt. Talán más lett volna a gyerek fekvése, ha ők nyitják a sort, és a Sólstafir zárja, kettejük között a Secrets Of The Moonnal. Mert először ugye jobb túlesni a kényelmetlenebb dolgokon, hogy aztán átadjuk magunkat a katarzis-élménynek Izland vikingjeinek köszönhetően.
10:52
