beszámoló [koncert]  2009. november 16. hétfő   11:21

nincsen hozzászólás

  A Skyclad tipikusan az a zenekar, akik valaha feltaláltak valami újat, speciális ízt hoztak a metal zene világába a folkos dallamok és a virtuóz hegedűjáték csatasorba állításával, és mégis megrekedtek az underground szinten, a kvázi ismeretlenség homályában, miközben a köpönyegükből előbújt bandák világméretű rajongótábort és elismeréseket zsebelnek be a mai napig is a folk metal hullám meglovagolásával.
  A karizmatikus Martin Walkyier és a korai heavy metal bandákban gitározó Steve Ramsey által már 1990-ben megálmodott folk metal stílus tehát nyerőnek bizonyult, csak nem azok, akik elindították, hiszen a Skyclad ismerői és rajongói kellemesen elfértek a Dürer Kert kistermében is. Az angol csapat minden bizonnyal már régen letett arról, hogy valaha is még reflektorfénybe kerüljenek, de ez szemlátomást nem is izgatta őket, inkább kiélvezték az est közvetlen, családias hangulatát, aminek persze a megteremtői elsősorban ők maguk voltak.
  
  Először még a hazai Sacra Arcana lépett a színpadra, akik egyértelmű, hogy azért voltak itt, mert Skyclad-ék ismerősei. Emlékszem, hogy valamikor réges-régen láttam már őket, és emlékeim szerint nem volt nagy szám az a produkció, bár éppenséggel silány sem. Egy nagylemezük jelent meg, a Titkos Szertartás, aztán olyan szinten eltűnt (számomra) a színtérről a banda, hogy én azt hittem, már rég feloszlottak.
  Nos, hogy egy folyamatosan aktív zenekarról van-e szó, vagy csak most a Skyclad kedvéért ugrottak össze újra egy koncert erejéig, az nem derült ki számomra, de az igen, hogy a Sacra Arcana továbbra sem fog a honi folk metal színtér élvonalába tartozni. Lenne fantázia a csapatban, és néha egész jól elcsípik a kellemes folkos melódiákat (a Titkos Szertartás lemezen is), de összességében mégis jellegtelen az egész.
  A másik probléma, hogy túl sok szöveget, mondanivalót próbálnak a nótáikba sűríteni, ami szintén nem tesz jót a befogadhatóságnak. Leginkább az énekes hangja az, ami gyenge pontja a produkciónak, és a csapat kiállásán, zenei felkészültségén is bőven lenne mit fejleszteni. Meglepetésnek számított a főbanda Another Drinking Song című szerzeményének az eljátszása, innen is látszik, hogy a barátság szoros. A buli már így is baromi sokat csúszott, a nagyjából egy óra hosszú Sacra Arcana koncert pedig a végére már inkább bosszantóvá vált.
  
  A Skyclad van már olyan rutinos zenekar (hiszen már több mint egy tucat nagylemezt adtak ki!), hogy a legcsekélyebb feszengés nélkül, vidáman, barátságosan, elszántan léptek a színpadra. Pedig a banda kulcsemberének számító Martin Walkyier már nincs közöttük, viszont jó húzásnak bizonyult, hogy az addig gitárosként szereplő Kevin Ridley kezébe nyomták a mikrofont. A jó Kevin önmagában is egy vicces figura, egyrészt kapásból jó eséllyel indulna a Mr. Bean hasonmásversenyen, másrészt a belőle áradó jókedv már a kezdetektől feldobta a hangulatot, és ez nem csak a koncert időtartama alatt legördített ipari mennyiségű jäger és bor hatása. A végére emberünk rendesen meg is érezte ez utóbbiakat, egyre szélesebben vigyorgott, és egyre összefüggéstelenebbül magyarázott, ráadásul a kiejtése is annyira angol, hogy annál angolabb már nem is lehetne. Szóval a nézőtéren is egyre nagyobb derültséget keltett, de ez semmilyen szinten nem érintette hátrányosan a buli élvezhetőségét, sőt!
  
  A koncertprogramnak igen jelentős részét az új lemez anyaga adta, legalábbis Kevin szájából újra és újra elhangzott a „from the new album” kitétel. Az In The... All Together korong méltó folytatása a korábbi Martin érás, és azutáni alkotásoknak. De először még pár korábbi nótával melegített be a csapat, az Earth Mother, The Sun And The Furious Host és a Spinning Jenny hangzott el, még a ´90-es évek elejéről. Kevin ekkor még csak a mikrofont szorongatta, de aztán ő is gitárt ragadott, csatlakozva a mindvégig jó kedéllyel és beleéléssel, de nagy összpontosítással játszó Steve Ramsey-hez.
  Talán innentől pörgött fel igazán a hangulat, a közönség táncra perdült, vagy bőszen hajat lóbálva fogadta a Words Upon The Street, Modern Minds, Mr. Malaprope & Co., The Song Of No-Involvement, The Parliament Of Fools nótákat, amelyek mind a frissebb kiadványok köréből kerültek ki.
  
  A Skyclad zenéjében ugyanúgy benne vannak a thrash-es, olykor már punk-os vadulós témák, mint a kissé átszellemültebb, kellemes rock-os melódiák, blues-os témázgatások, folyamatosan megtámogatva Georgina hegedűjátékával. A bongyor hajú hölgy maga volt a vidámság, aki a vokálokba is besegített, de olykor még alapos fejrázásokra is elragadtatta magát. Sőt a koncert vége felé még a közönség soraiba is beférkőzött, alaposan tombolva az első sorban a Sacra Arcana-s tagsággal vállvetve. Majd pedig nem győzött visszasietni a következő nótára, hiszen ott már neki is dolga volt.
  Kissé váltogatva a korszakokat előkerült a The Antibody Politic a talán legsikeresebbnek mondható Folkemon lemezről, a The Well-Traveled Man az újról, majd pedig egy nagy ugrással az 1992-es debütről származó The Widdershins Jig-et hallhattuk. A friss Hit List és Superculture után a Good Blow For A Day Job című dalt Kevin ”Good Day For A Blowjob” néven konferálta be, amit a közönség értő része hangos „YEAH!” kiáltással nyugtázott.
  A hangulatra tényleg nem lehetett panasz. A leginkább rocker fazonú Graeme English végig magabiztosan kezelte a basszust, de különös figyelmet érdemelt hátul a doboknál Arron Walton, aki egészen elképesztő magabiztossággal és feelingesen püfölte a bőröket. Igazán élmény volt figyelni a játékát.
  
  Lassanként közeledtünk a koncert befejezéséhez, érkezett a Sacra Arcana interpretálásában már elhangzott Another Drinking Song, majd a végére az Another Fine Mess, Still Small Beer, Inequality Street és a Penny Dreadful maradt.
  A csapat tele volt lelkesedéssel, mindegyik tag rendkívül élvezte a bulit, az 1-2 sört szolidan lehajtó Steve Ramsey mellett Kevin Ridley már egyre bizonytalanabb lábakon állt, de lelkesedésben a dobos Arron is kitett magáért, hiszen a ráadásnak számító Thin Lizzy feldolgozás Emerald után még ő vette rá a társait némi további játékra, a közönség határtalan örömére. Így a tervezetten kívül még végigtombolhattuk a banda által heavy blues dalnak titulált Black Summer Rain-t, és a Swords Of A Thousand Men-t.
  
  Nekem ez volt az első koncertes találkozásom a Skyclad-del, és egyértelmű, hogy meggyőztek. Vidámság, lazaság, oldott hangulat, némi bohóckodás, de ugyanakkor fegyelmezett zenekari munka, és énekelhető, tombolható, táncolható dalok jellemzik a munkásságukat. Elszomorító, hogy a nagy folk metal mánia mellett legtöbben elfeledkeznek erről a kiváló angol csapatról. Ajánlom minden Paganfest látogató, Ensiferum, Korpiklaani, Eluveitie, Tyr, és társaik iránt rajongó, nyilvánvalóan nem csekély számú érdeklődőnek, hogy a Skyclad-et se hagyják ki a sorból!

Kulcsszavak:
  skyclad     sacra arcana 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás